Tisztában vagyok vele, hogy hátrányból indulok ebben a témában, mivel soha nem fogom megtudni, milyen, ha gyerekem van. Nem fogom magam reprodukálni (egészségi okokból nem is tudnám), ha pedig megkérdeznétek róla, hogy ezt istenigazából bánom-e, vagy akarok, akarunk-e örökbe fogadni, akkor az a válaszom, hogy nem bánom, és nem akarok. Nem tudom, hogy az erre a kérdésre adott válaszok még formálódnak-e bennem idővel, vagy már így marad, most csak azt tudom mondani, amit ebben a pillanatban érzek a témával kapcsolatban. 

És akkor egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy képes vagyok-e szülni, vagy sem.

Akarsz kiskutyát?

A mai világban arról beszélni, hogy nem akarok gyereket, kábé olyan, mint azt mondani: „Köszönöm, de nem szeretnék háziállatot tartani, mert bár aranyosak, de nem szeretném kitenni magam annak a nyűgnek, amivel egy kiskutya/kiscica tartása jár. Nincs kedvem levinni sétálni, nem akarom összeszedni a kakáját az utcán, nem akarom ürítgetni utána az almot, és nem akarok egy kisebb vagyont elkölteni rá. Köszönöm, de nem szeretnék állatszőrös lakásban élni, mert nem szeretem, ha szőr van a ruhámon, és nem bírom a szagokat sem.”

Mit szólsz ahhoz, ha valaki ezt mondja? Talán azt, hogy „Úristen, hát hogy képzeli ezt? Micsoda szőrösszívű, önző, utálatos ember lehet, aki nem szereti a kisállatokat?!”

Pedig szó sincs erről, ez az ember is szeretheti a kisállatokat, csak esetleg ismeri magát annyira, hogy nem lenne jó gazdi, és inkább nem vállal felelőtlenül állatot. „De egy ilyen emberrel csakis valami nagy baj lehet. Nem képes a szeretetre, mert aki nem szereti az állatokat, az rossz ember” – gondolják néhányan. (Holott ilyesmiről szó sincs.)

Szinte biztos vagyok benne, hogy sokan éreznek így, csak nem feltétlenül merik kinyilatkoztatni, sőt, ami még rosszabb, vannak, akik így éreznek, mégis magukhoz vesznek egy állatot azzal az indokkal, hogy „hiszen annyi szeretetet ad”.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

És gyereket? 

Tudom, hogy ez durva a párhuzam, de igazából mégsem az, mert a kisállattartás is nagy felelősség, hát még a gyerek (aki előbb-utóbb elkezd beszélni is, és akkor… fú, az nagyon durva lesz. Jó, viccelek). Képzeljük el, hogy valaki ezt válaszolja arra a kérdésre, hogy mikor lesz már gyereked:

„Nem szeretnék gyereket, mert bár a gyerekek nagyon aranyosak, de nem akarom kitenni magam annak a nyűgnek, amivel a gyereknevelés jár. Egész egyszerűen nem érzem magam erre alkalmasnak.

Nincs kedvem pelenkázni, megtanítani járni, beszélni, nem akarok elkölteni egy vagyont az etetésére, az iskoláztatására, nincs is igazán időm vele foglalkozni, mert sok más dolog érdekel a világban, például utazgatni akarok, a munkámmal szeretnék foglalkozni, és magamra akarom elkölteni a pénzem.”

Jézusom, azonnal égessük meg a Kossuth téren egy máglyán! Már látom a lelki szemeim előtt a családügyi minisztert, ahogy rakja a tüzet, miközben a háttérben népünnepély szerveződik, és fellép a családanya énekesnő, aki öt gyereket szült. Egyszerre.

A viccet félretéve, ez igenis komoly. Ilyesmit nem lehet kimondani, mert égbekiáltó bűn, hiszen annak az embernek, akinek méhe van, kutya kötelessége gyereket akarni, akkor is, ha nem akar. És ha mégsem akar, akkor tartsa titokban, vagy szorítsa össze a fogát, és úgy is szülje meg. Ha pedig már megszülte, örüljön neki, nevelje tisztességesen, úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva (de minimum úgy, ahogyan az anyukacsoportokban elvárják), mert nincs a világon annál nagyobb boldogság, mint amikor gyereked van.

Hiszen ezt megmondták, mindenki megmondta: ez a földöntúli boldogság, ez maga a Nirvána, és aki nem így érzi, és nem éli át, az kevesebbet ér, mint az, aki reprodukálta magát, és ebben lelte örömét.

Aki pedig fél a gyerekvállalástól, aki nem érzi alkalmasnak magát, akinek teljes az élete enélkül is, aki sajnálja rá az időt/pénzt/energiát, aki máshogyan képzeli el az életét – az egy önző dög a társadalom szemében (meg a szomszéd Kati szemében is), egy semmirekellő, mert ugye: „Milyen nő az, aki nem akar szülni?!” Minimum fura lény, aki nem él a reprodukciós jogával, és nem akar menetelni azon az úton, amit a társadalom, a kormány és az agyonfilterezett Insta-mamik kiköveztek neki.

Nem akarsz? Még mindig nem? De miért? Tessék, itt van tízmilla, így sem?

Ízlelgessük csak ezeket a kérdéseket. És próbáljuk csak egyszer megfordítani. Tegyük fel úgy: miért akarsz? Eljutottál oda, hogy megfogalmazd magadban?

Aztán nézzük meg a válaszokat, amiket általában adnak rá:

  • Azért akarok gyereket, mert ketyeg a biológiai órám, és lassan kifutok az időből.
  • Azért akarok gyereket, mert a szomszéd Katinak már van három, és azok is olyan aranyosak.
  • Azért akarok gyereket, mert tavalyelőtt volt az esküvőnk, és most már illene szülni, ez következik a sorban.
  • Azért akarok gyereket, mert anyám minden héten felhív, hogy mikor jön már az unoka.
  • Azért akarok gyereket, mert most kurva jó ez a hitel, fel akarjuk venni, és az a feltétele, hogy tíz éven belül szülni kell hármat. 

Ezek mind gyakran elhangzó érvek, de az utolsó a legdurvább: ott konkrétan arról van szó, hogy az állam kibéreli a méhed, és előre fizet azért, hogy szülj. Ha pedig az valamiért nem jön össze (legyen annak egészségi, lelki, vagy bármilyen más oka), akkor vissza az egész, pengess.

Közületek hányan kérdezték meg az anyukájukat arról, miért akartak gyereket szülni? És hányan válaszolták rá, hogy „nagyon szerettem volna huszonegy évesen anyává válni, ellenállhatatlan vágyat éreztem rá”? 

Az enyém például el akart szabadulni az anyjától, önálló életet akart kezdeni. Megismerkedett apámmal, öt hónap után összeházasodtak, és szinte egyből jöttem én, aztán a többi tesóm. Azt már nem tudom tőle megkérdezni, mennyire volt boldog közben.

Szerintem az anyukák és az apukák a legbátrabbak

Mindezek után higgyétek el nekem: szerintem az a legbátrabb, aki ebben a világban – ami épp most dől össze – gyereket vállal.

Az az ember, aki eldöntötte, hogy bármilyen módon szeretne gyereket vállalni (akár örökbe fogadni, akár mesterséges megtermékenyítéssel), az nagyon bátor a szememben. 

Aki képes megszülni, fel tudja nevelni, aki az összes hibalehetőséget magára tudja vállalni, aki eteti, itatja, beszélni, járni tanítja, aki képes gondoskodni róla – az a legbátrabb. 

Én örülök neki, ha magamat életben tartom. (Nyilván az én álláspontom nem elválasztható az egészségi állapotomtól.)

Szóval ti vagytok a legbátrabbak, akik erre vállalkoztatok, és végigcsináljátok. Akik tudtak arra a kérdésre válaszolni, hogy miért akartok gyereket, és nem azt, amiket az előbb felsoroltam. 

Ideje lenne ezeken az elavult, betokosodott válaszokon túl is gondolkodnunk ebben a témában.

Tudom, én ebből is kiestem.

Szentesi Éva

Ha szeretnél a témában továbbolvasni, akkor szeretettel ajánlom Gyárfás Dorka korábbi cikkét, amely a tudatosan gyerektelenekkel készített riportkönyvről szól. ITT elolvashatjátok.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Digital Vision