„A Jóisten nekem a nehéz utakra jó papucsot adott” – Interjú Kállai Szilviával

–

Régóta pihent a könyvespolcomon Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve, sokan mondták, hogy alapmű, de úgy gondoltam, amíg nem állok készen a szembesülésre, addig valószínűleg úgyis csak süketen, vakon szűrném át magamon az abban leírtakat, nem lennék képes az igazi szembesülésre. Aztán jött egy pont az életemben, ami felnyitotta a szemem: nincs több időm. Nincs több időm arra, hogy ne legyek jól, és ne értsem, miért.

A könyvet két este alatt elolvastam, és azt éreztem, egy borzasztó bonyolult hálózatnak vagyok egy kis pontja, a végtelen időben egy végtelen hagyomány(ozódás) aprócska állomása. Eddig is tudtam, de most már jobban értem is, hogy mit jelent az, hogy mindenki egy mintát követ. Elsősorban azt a mintát, amit a családjában lát, másodsorban azt, amit a közegtől kap, amiben él. Pontosan ugyanez igaz a „változzanak előbb a romák, hogy elfogadjuk őket, vagy teremtsük meg a lehetőségeit annak, hogy meg tudjanak változni” kibékíthetetlennek tűnő vitában.

Kállai Szilvia a 2017-es SzuperWMN-díj civil jelöltje volt, akkor még egy budapesti gyógyszergyártó cégnél takarított, első diplomája megszerzésének küszöbén állt, és a kispesti önkormányzat romaügyi referenseként dolgozott. Nem állt meg az első diplománál. Az azóta eltelt négy évben egyre tovább és tovább fejlesztette magát. Abban hisz, hogy a romák jövőjének a kulcsa az oktatásban van, aminek alapköve az, hogy megismerjék és megszeressék saját hagyományaikat, büszkék legyenek identitásukra. Korán reggel tévéinterjút adott, aztán tanítani ment, ebédkor a XIII. Kerületi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnökével találkozott, majd az újpesti cigány közösségi ház vezetőjével, végül a Rákóczi téren politikai képviselői feladatait végezte – és ez csak egy napja, amit követtem. Közben pedig beszélgettünk.

Chripkó Lili/WMN: Van példaképed?

Kállai Szilvia: Az édesapám volt mindig is a példaképem. Zenész-énekesnő akartam lenni, de az akkori hagyomány ezt nem engedte. Édesapám is azt mondta, hogy menjek inkább feleségül egy jó zenészhez. Az is volt az első férjem, apa nagyon örült neki, az egy presztízs. Aztán elváltam, és újraházasodtam. Édesapám 2017-ben halt meg, én 2018-ban diplomáztam, az volt a fejemben, hogy ezt miatta is muszáj megcsinálnom, és tudom, hogy most büszke rám. Ő hat elemit végzett, már akkor nagyon büszke volt, amikor elkezdtem tanulni.

Sok mindent elvesztegettem fiatal koromban, most próbálok mindent begyűrni magamba, minden tudást. A férjem három évig nyüstölt, hogy kezdjem el a gimnáziumot: „Kezdd el, kezdd el.” Estin, négyéves képzésben végeztem el végül. Utána roma nemzetiségi szakirányú tanítói végzettséget szereztem. Általános iskolában taníthatom a roma népismeretet és a lovári cigány nyelvet, mellette a tanítói tevékenység általános részét. Aztán jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetemre, ahol másoddiplomásként mesterképzésre járok. Történelem és társadalomismeret szakokon. Negyvenhét évesen.

C. L./WMN: Pepe, mit éreztél meg Szilviben, amikor elkezdted kapacitálni, hogy tanuljon?

Pepe: Amikor beszélgettünk politikáról, az érdeklődési köreinkről, a gyerekekhez való hozzáállásról, akármiről, úgy voltam vele, hogy egy fiatal nő nem húzhatja le a vécén az egész életét, csak mert alulképzett. Meg kell próbálnia az iskolát.

Én azt gondolom, hogy a cigányoknak a kitörés csak a tanuláson keresztül lehetséges.

K. Sz.: Először az önbizalmamat kellett hogy felépítse, mert nem hittem el magamról, hogy tényleg meglenne bennem, amit mond, hogy okos és többre érdemes vagyok. Ő vett át egy csomó szerepet a családban, a gyerekekkel ő volt, a háztartást vezette.

Pepe: Úgy gondolom, hogy a mai világban, a huszonegyedik században a nő már nem lehet egy eszköz, akármelyik társadalmi csoporthoz tartozik is. Ugyanúgy megvannak a jogai, a szabadsága. Úgy gondolom, hogy a házasság alappillére az egyenjogúság. De az az érdekes, hogy a férfiak nem akarják úgy elfogadni a nőket, mint ahogy a nők már látják és elfogadják magukat. Sokszor bábunak nézik őket. A társadalom nem nőtt még fel ahhoz, hogy elhiggye, tanulással és szakmaisággal bármilyen nőnek és bármilyen színű embernek ott van a helye a fehér férfiak között.

A cigányság jövője kollektíve azon múlik, hogy mennyit tanul, az meg már az egyénen múlik, azt hogyan kamatoztatja. De sajnos ez nagyon nehéz, mert azt a mintát látják a gyerekek, amit a szüleik állítanak eléjük, és az sok helyen nem valami ösztönző, elég csak bekapcsolni a tévét…

C. L./WMN: Hogyan lehet mégis elérni a gyerekekhez? A saját példádat mutatod be?

K. Sz.: Tanítóként járom az iskolákat, vidéken is, és négy éve motivációs előadásokat tartok, népszerűsítem a roma népismeretet, hogy az milyen óriási kincs, és hogyan lehet beépíteni az oktatásba. Motiválni kell erre nemcsak a roma gyerekeket, hanem a nem romákat is. Ismerjék meg jobban a pozitív értékrendünket, amire nagy szükségünk van, mert az előítéletek mindenkinek a fejében ott vannak, még az enyémben is.

A roma gyerekeknek van egy kép a fejükben, amikor meglátnak. Legtöbbjük még nem találkozott roma származású pedagógussal. Vázolom a témát, hogy miről fogunk beszélni, a cigányok történetéről, és látom a kis arcukon, hogy megijednek, hogy hú, most milyen rosszakat fogok mondani. Aztán, amikor rájön a roma gyerek, hogy ez abszolút pozitív és jó, akkor elkezd kinyílni. A nem roma gyerekek meg hasznos dolgokkal szembesülnek. Példaértékeket mutatok korosztálynak megfelelően. Vagy akár magamat is bemutatom, hogy innen indultam és hova jutottam a tanulással. Ki kell őket zökkenteni a mindennapi passzív életükből.

Fontos a gyerekeknek a hitelesség. Ha roma gyerekek csoportjával foglalkozom, én azonnal közülük valóként tudok megmutatkozni.

C. L./WMN: Látják rajtad, hogy roma vagy? Én nem látom.

K. Sz.: Ha idegenek, akkor nem. De azonnal úgy forgatom a szavaimat, hogy kiderüljön. Szoktam ilyen játékot is csinálni, hogy nem mondom el, milyen fajta cigány vagyok, és ki kell találniuk. Négy csoport van ugye Magyarországon: a kárpáti – ez a romungro –, az oláh, a beás és a szintó. Eltalálják, ráéreznek. Utána kapnak ismeretet, és akkor magukat is be tudják sorolni. És hirtelen mindent akarnak tudni magukról.

C. L./WMN: Hirtelen megértik, hogy honnan jönnek, és hogy van hagyományuk?

K. Sz.: Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy menj haza, ha van nagymama, dédszülő, akkor őket kezdd el faggatni, hogy honnan jöttek, mi volt a nevük a felmenőknek. De mivel ez nem kötelező tantárgy, nem minden iskola fogadja el. Nem tartják fontosnak, én viszont már pedagógushallgatóként rájöttem, hogy mekkora fegyver van a kezemben. Már akkor bejelentkeztem iskolákhoz, és nem hagytam magam lerázni.

Megbeszélést kezdeményeztem a tanári karokkal, hogy mondják el a problémáikat, dilemmáikat. Legyenek őszinték, akár támadó jelleggel is jöhetnek kérdések, felvetések, nem feltétlenül felém, hanem általánosságban, hogy, mondjuk, a roma gyerekek mennyire nem integráltak, és nem lehet őket tanítani stb.

A tanárok sem találkoztak még roma pedagógussal. Az oktatási rendszerünk nincs hozzászokva ahhoz, hogy én az vagyok. Bicskén, ahol kezdtem, úgy hívtak, hogy a cigány tanár. Én meg azt megköszöntem.

Nagyon szerettek a gyerekek, és inspiráltam őket, lassan elfogadtak a tanárok is. Azóta is van gyerek, aki felhív, és zsarol: meg fogok bukni, ha nem jön vissza.

C. L./WMN: A pedagógusok őszintén vállalják az előítéleteiket?

K. Sz.: Ez most kérdés volt? (Nevet) Nem. Tisztelet a kivételnek.

De olyan is volt egyszer, hogy meghallotta az egyik kislány, hogy cigányul mondok valamit, odajött hozzám, és suttogva kérdezte, hogy: Szilvi néni, te beszélsz cigányul? Mondom, igen. Erre azt mondja, én is tudok, de úgy mondta, mintha szégyellnie kellene, hogy neki van egy anyanyelve. Mert a többségi társadalom belenevel egy megfelelési kényszert, hogy a cigányságát rejtegesse. Azt látja, hogy a felnőttek, ahol vannak nem cigányok is, ott magyarul beszélnek, nem cigányul. És az marad meg benne, hogy neki is jobb, ha nem nyilvánítja ki a cigányságát. Nem baj ez, de lehetne rá éppenséggel büszke, hogy tud egy másik nyelvet is.

Sokan még a romák közül se hiszik el magukról, hogy ugyanarra lennénk képesek és alkalmasok, mint a nem cigányok,

sok helyen, pártban, akárhol csak úgynevezett díszcigányok vannak, akiket körbevisznek, megmutatnak, hogy na, nézd meg, van köztünk cigány, de nekik mindössze ennyi a szerepük. Néma Leventék…

C. L./WMN: Mit gondoltok a roma celebek világáról?

K. Sz. és Pepe: Nagyon nem szeretjük. Ott nem az értelmet mutatják, hanem egy torzított, igénytelen képet. Zeneileg is képzetlenek. A tévében a mélyszegénységben élő gyerekeket erre ösztönzik. Igénytelenségre. Pedig nem ilyen mintákat kéne mutatni, hanem egyszer-egyszer olyan férfiakat, nőket, gyerekeket, akik tanulással, kemény munkával jutottak magasra. Vagy a magyar nóták muzsikusait, az autentikus zenei világot. De nem ez a divat, a sleppel szédítik az embereket. De amikor ilyet mondunk, akkor le vagyunk romungrózva.

C. L./WMN: Van ilyen, hogy leromungrózás?

K. Sz.: Persze, azt mondják, hogy cigánynak cigány a legnagyobb ellensége. Az oláhok és a romungrók között ősi ellentét feszül. Hetvenkét százalék a romungró (kárpáti cigány), huszonegy százalék az oláh, akik a hagyományőrzők, akik a lovárit és annak változatait beszélik. A szintók németek, a beások a románok. Ők a kárpáti cigány közegbe integrálódtak. Mára azért persze a cigány közösségek egymás iránt elfogadóbbak, hiszen a természetes asszimilációs folyamat mindenkit érint.

C. L./WMN: Sándorral mióta működtök együtt?

K. Sz.: Sándor a fővárosi cigány önkormányzat képviselője, oláh cigány műfordító, régi jó barátunk. Sok mindenben hagyatkozunk egymásra, mert közösek a céljaink. Projektalapon és hosszabb távon is vannak terveink az egyesületeinken keresztül. Önkéntes munkában ő is nagyon sok mindent hozott már létre, például tanodát is indított, száznegyven gyerek került ki már a kezeik közül, illetve nyáron is összeszedjük a kallódó gyerekeket, hogy legyen mit csinálniuk inkább. Ebbe besegít az én egyesületem, az AVLA is.

Ezen kívül Sándor, vagyis Búgó a vállalkozásaival munkalehetőséget is teremt cigányoknak, ami szintén nagyon fontos. Most azért dolgozik, hogy az arra érdemes, közösségben gondolkodó, XIII. kerületi roma egyetemistáknak ösztöndíjat adhasson. De a szegregációt minden irányból el kell kerülni, tehát a járvány alatt, amikor ételt osztottak azoknak, akik rászorultak – mert egyébként az iskolákban ettek volna –, ott nem válogattak, hogy ki cigány, ki nem, mindenki kapott, aki éhes volt.

C. L./WMN: Te mióta érzel magadban politikai ambíciókat?

K. Sz.: Elég régóta. Akkor kezdődött, amikor elkezdtem gimnáziumban tanulni, harmincöt évesen.

A világ komplexebb történései elkezdtek jobban érdekelni, mint a napi rutin (hogy elmegyek takarítani, otthon meg a házimunkát végzem).

Elkezdtem a roma közösségben a mozgalmárságot. Ellenállunk, kinyilvánítjuk a nemtetszésünket, és a romaüggyel is mélyebben kezdtem el foglalkozni, a férjemmel együtt.

Óriási megfelelési kényszert adott, hogy csatlakoztunk anno a Magyar Szolidaritás Mozgalomhoz. Hiszen mi sosem foglalkoztunk előtte politikával, nem néztem a híreket, mert nem értettem. Nem foglalkoztunk mi kiállással, véleménynyilvánítással. Pepétől megvonták a járandóságát, kiment tüntetni, én meg azt sem tudtam, mi az, azt hittem, nőzni megy. Na, ki lehet az a gádzsi… Elmentünk mi szavazni kötelességérzetből, de hogy kire kell szavazni? Hát majd megkérdezzük valakitől. Most meg már az ISZOMM képviselőjeként tevékenykedem…

C. L./WMN: Nagy utat jártál be a tudatosodásban…

K. Sz.: És ez az út még bőven folytatódik.

Az interjút és a képeket Chripkó Lili készítette