Nem jelentkezik? Ne gondold túl! – Avagy mit tanulhatunk egy középkori bölcstől meg az ő borotvájától?

–

A filozófiát sokan száraz, bonyolult, elvont tudománynak gondolják, amelynek vajmi kevés köze van praktikus mindennapjainkhoz. Pedig ha az ember tanulmányozza a régi korok nagy gondolkodóinak írásait, rá fog döbbenni, hozzánk szólnak, na meg arra is, hogy mondhatni, nincs új a nap alatt: amit ma a „konyhabölcselem” gyanánt egymásnak jótanácsként mantrázunk, az szinte soha nem előzmény nélküli, modern kori elmélet.  

Itt van például a ma oly népszerű a „kevesebb – több” elv

Vagyis az a gondolat, hogy nem érdemes bonyolítani az amúgy is bonyolult életet, sőt, érdemes törekedni az egyszerűsítésre, legyen az gasztronómia, lakberendezés, öltözködés (kapszulagardrób!), utazás, takarítás (Marie Kondo!) időmenedzsment, életstílus (slow-mozgalom!) vagy akár az emberi kapcsolatok kezelése.     

Ha az ember ezekről olvas, talán azt gondolja, hogy a mai kor szükségszerű és élet- valamint bolygómentő tanulságai, holott ez nem igaz. Gondolkodók sorát foglalkoztatta az ókortól kezdve az „egyszerűség” témája, például William of Occamot (más források Ockhamnak írják), aki egy XIV. századi szerzetes volt, a skolasztikus filozófia és teológia alakja. Ferences rendiként minimalista életet élt (ma így mondanánk), a szegénységet ünnepelte, oly elszántan, hogy a pápa kiátkozta. (Erre Occam arról kezdett értekezni, hogy János pápa meg eretnek.)

Elméletének, amelyet Ockham borotvája néven szokás emlegetni, lényege a „Pluralitas non est ponenda sine necessitate”, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy „szükségtelen bonyolítani a dolgokat”.

Vagyis, ha egy jelenségre több lehetséges magyarázat is van, akkor azt kell elfogadni, amelyikben a legkevesebb a spekuláció.

Mondok egy példát.

Nagy csattanást hallasz a másik szobából, átrohansz, és látsz egy összetört vázát, meg a cserepek fölött a gyereket. Kérdezed, mi történt, mire azt feleli, biztosan egy macska verte le a szívednek oly kedves tárgyat. Milyen macska, kérdezed, hisz nincs macskátok. Talán a szomszédé, de már elmenekült, érkezik a válasz. Nincs is nyitva az ajtó, undokoskodsz tovább. Becsapta a huzat, mondja a gyermek. Kopasz macskája van a szomszédnak, firtatod, hiszen allergiás vagy a macskaszőrre, tehát ha itt járt volna egy bundás verzió, akkor most folyna a könnyed és vakaróznál…

Mi a fifikás indoklás ellenére a legvalószínűbb magyarázat a balesetre?

Occam, nem kérdés, a gyerekre mutogat.

Oké, ez nyilvánvaló, mondhatod, logikus, mi ebben a truváj?

Viszont, ha hozzám hasonlóan perverz hajlamod van a túlgondolásra, a ruminálásra (a rágódásra, amiről írtam már korábban), akkor talán felismered, hogy bizonyos helyzetekben mutogathat neked szegény Occam bármit, az egyszerű megoldásról nem veszel tudomást, és kész, inkább gyártasz vagy elfogadsz különféle elméleteket bizonyos események, jelenségek magyarázataképpen. (Atyaég, hány órát töltöttem már barátnők társaságában életem során, azt latolgatva, miért szívódott fel egy fiú, férfi, lassan nagypapa korú kiszemelt, vagy ha nem szívódott fel, akkor mit miért csinál...)

Nekem például az egyik hobbim a mások (és a magam) viselkedésének elemzése, ami sokszor hasznos, máskor viszont pusztán arra szolgál, amint erre néhányszor rádöbbentem, hogy ne kelljen kimondani, hogy „na, menj a fenébe”!

No de nálam sokkal érdekesebb vetületei vannak az Occam-elméletnek – amit egyébként azért neveznek borotvának, mert a lényegről lehasított feleslegre utal.

Például ott van az összeesküvés-elméletek kérdése

A konteóknak a közösségi média manapság az egyik fő keltetője. De amióta világ a világ, imádjuk a mesés-hátborzongató elemekkel szőtt narrációt. Talán nincs is ember, akinek ne ragadt volna be egy-egy sokszor hallott, logikusnak tűnő, ám megkapargatva feltűnően sok spekulációt és/vagy sztereotípiát (és kevés bizonyított, tudományos tényt) tartalmazó kapszulamondat, amely bár egyszerűbbé teszi a kusza, és olykor fenyegető információk befogadását, értelmezését, valójában csak elterel minket a gondolkodástól, az olykor életmentő, ösztönös kételkedéstől.

Nem kell messzire menni: a járvány kapcsán például sokszor hallhattuk innen-onnan, hogy nincs is, és védekezni ellene felesleges, mert csak a politikusok találták ki az egészet, vagy a titokzatos „háttérhatalom”.

Hogy mit mondana erre William Occam?

Valószínűleg azt, hogy mielőtt átveszünk valamilyen drámai-ütős-hangzatos gondolatot, tűnődjünk el rajta, vajon milyen alapon nyugszik a teória, és mennyi benne a homályos eredetű feltételezés. A forráskritika ma az infoözön közepette legalább annyira fontos eleme létünknek, mint az, hogy kezet mosunk vécéhasználat után – persze nem valószínű, hogy a szerzetes ezeket a szavakat használná.    

Ő talán inkább úgy fogalmazna: ne szaporítsuk a hipotéziseket feleslegesen!

Ez a szabály amúgy nem csak randizáskor jön jól, ha a még ismeretlen másik fél bizonyos tetteit vagy azok hiányát próbáljuk megfejteni – a tudomány is alkalmazza.

Leegyszerűsítve az elv:

ha magyarázatot keresünk valamire, ne tételezzünk fel többet a szükségesnél.

Ott van például Kopernikusz esete a naprendszerrel. A XVI. századi tudós rájött, hogy a Ptolemáioszi geocentrikus világkép túlságosan bonyolult, és egyre kuszább az új megfigyelések tükrében, amelyek csak úgy illeszthetők a régi, dogmatikus modellbe, hogy az egyre kaotikusabbá válik.

Úgyhogy egy huszárvágással (vagy, mondjuk, inkább, hogy Occam borotvasuhintásával) orvosolta a problémát. Felvetette ugyanis: talán nem kellene mindenáron abból a feltételezésből kiindulni, hogy az égitestek a Föld körül keringenek, és ehhez mérten jósolgatni a bolygók várható mozgását, ehelyett tételezzük fel inkább azt, hogy a világmindenség közepe a Nap. (Ez nem volt új ötlet amúgy, már az i.e. III. században Arisztarkhosz is gondolt erre.) És lám, az alapoktól egyszerűsített elmélet megmagyarázta az addig érthetetlen, agyonbonyolítva indokolt csillagászati jelenségeket is.

Ez a történet nemcsak azt példázza, hogy érdemes azt az elméletet választani, amiben a legkevesebb spekuláció van, hanem azt is, hogy olykor bizony vissza kell bontani az alapokig kötést, mert nincs más mód a javításra.

No de hogy kapcsolódik ide Steve Jobs garbója?

(Vagy Zuckerberg szürke pólója?)

Nos, megint csak az egyszerűsítés a kulcsszó.

Ha az embernek rengeteg döntést kell meghoznia nap mint nap, az kimeríti. Jobs persze tudta ezt, és egyszerűsítette az életét, ahol csak lehetett. A csupa egyforma garbóval megúszta a reggeli öltözködéssel járó szekrény előtti toporgást. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekünk is így kellene tennünk, viszont érdemes talán eljátszani a gondolattal, mik a mi „fekete garbóink”?

Hol tudunk egyszerűsíteni, akár a munkában, akár a magánéletben, hogyan tudunk energiát spórolni, lehántani magunkról (Occam borotvájával) a felesleges terheket: szokásokat, elvárásokat, mérgező kapcsolati játszmákat…

Ha már Jobs és Zuckerberg, akkor essen szó a Warren Buffet nevű híres üzletemberről is. Állítólag van az asztalán egy nagy rakás papír: a bonyolult ügyek stósza. Elmondása szerint ez az ötletek többségének is a temetője. Az ugyanis az alapelve, hogy ha valami túl sok agyalást, konspirációt igényel, félreteszi, és ugrik a következő feladatra. A problémakezelése is hasonló, mielőtt nekilát egy feladatnak, felteszi a kérdést: biztos, hogy ez most a legfontosabb? A multitaskingban pedig nem hisz, sokkal inkább a fókuszálásban.

Ezt hallva valószínűleg William Occam is elégedetten bólogatna. Mondjuk, ez is csak egy felesleges hipotézis, ha szigorúak vagyunk a szerzővel, a lényegen nem változtat. 

 Kurucz Adrienn

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images