–

Apu hivatkozott így a saját életére, „egy élet a huszadik század második felében”. A magyar történelemben gyakran előfordult, és napjainkban is meg-meg jelenik, hogy kiemelkedően tehetséges és szorgalmas embereket egyszerűen nem hagynak dolgozni, vagy komoly akadályokat gördítenek a munkájuk elé. A helyettük pozíciókba kerülők vagy támogatottak pedig nem feltétlenül érdemeik alapján jutnak oda, ahova. Erre az egyik leginkább kézzelfogható példa a kereskedelmi televíziók pályázata, melynek elcsalásáról jogerős bírósági ítélet született. Sokszor hallottam, hogy ez egy másik ország lenne, ha a pályázat szabályosan zajlik le. 

Egy élet a huszadik század második felében, a tények, az igazság egy rettenthetetlen hívének élete, akinek igazságtalanul kevés idő jutott a szabadon kimondható tények és igazságok idejéből.

Ráadásul a szakmai életének jelentős része az igazság utáni, és a tények utáni világban zajlott, de neki ez nem jelentett nehézséget. Egy olyan emberről van szó, akinek a gyerekkorában még hűtőszekrény sem létezett, de hetvenéves kora felett műsorokat vezetett űrturizmusról, robotemberekről, mesterséges intelligenciáról, 5G internetről és hasonlókról. Nem csupán végigélte az információk, adatok és a technológia soha nem látott, azelőtt elképzelhetetlen forradalmát, hanem végigkövette, értelmezte, és beszélgetőpartnere tudott lenni azoknak, akik a jövőbeli fejlődés alakítói voltak. Azzal, ahogy dolgozott, úgy tett, mintha még nem jött volna el az az idő, amikor a szavaknak nincs súlya. Mert az ő szavainak volt súlya, és miatta súlya volt azok szavainak is, akikkel beszélt műsorban vagy műsoron kívül. Ezt a terhet sokan nem bírták el, sajtószabadság ide vagy oda, idővel állami kulcsszereplők gondosan és állandóan nemet mondtak a meghívásaira. 

Simó Györgynek igaza van. Apu elment, mi maradtunk. És francnak kell ez az új felállás. De mielőtt elment, számomra irányadó elveket hagyott nekünk örökül. Elsősorban, hogy mindegy, az ember főállású édesapa, édesanya (Apu őket egyszerűen csak hősnek nevezte), cégvezető, takarító, jogász, szemétszállító munkás… bármi, övé a felelőssége annak, ahogyan él.

Példát mutatott arról, hogyan éljünk tartással, hogy soha ne abba az irányba hajoljunk, ahonnan hasznot várunk. Hogy megmondjuk azt, amit gondolunk, nem azt, amivel tetszünk.

Hogy minél inkább tények mentén döntsünk.

Hogy ne elkülönült szigetekként éljünk a minket körülvevő társadalomban (ez az életmód egyre gyakoribb), hanem érző és együtt érző, gondolkodó, beszélgető, figyelő emberekként, akik látják az őket körülvevő párhuzamos valóságokat.

Persze, ha ezt olvasná, szinte biztos vagyok benne, hogy azt mondaná, „Jól van, kicsikém, ez így sok lesz, világos, azt akarod mondani, hogy megmutattam, hogy nézzünk körül a világban, és döntsünk megfontoltan”. Igen, nem egyszerű valaki olyanról írni, aki soha egy felesleges hangot sem adott ki a száján. Folyamatos belső „vitában” vagyok vele, de végül mindig arra jutok, hogy azt mondaná, „Rendben, tiszteletben tartom, hogy te ezt így akarod megfogalmazni”. Mert ez az, amit meg tudott valósítani a gyereknevelésben, és azzal, ahogy kivette a részét a gyermekkorú, majd évei alapján felnőtt, ámde olykor kisgyermekként viselkedő magyar demokrácia fáradhatatlan nevelgetésében;

szabadságot akart adni, a lehető legtöbb szabadságot azáltal, hogy biztosítani igyekezett, hogy a lehető legtöbb és legjobb minőségű információ birtokában hozzunk döntéseket.

Szabadságot és biztonságot akart adni a szakmáján keresztül, és az elérhető legnagyobb szabadságot és biztonságot adta apaként. 

Baló Sára

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van