„Felébredtem, és rájöttem, hogy nincs kit megetetni” – A perinatális gyász magánya

–

Nincsenek válaszaink

A társadalomnak látszólag nincsenek válaszai arra a fajta tragédiára, amikor valaki a fejlődésben lévő magzatát veszíti el. Sokakból automatikusan előtör az a vigasztalónak szánt gondolat, hogy „majd lesz másik”, vagy épp az, hogy „szerezz egy kutyát”. Ráadásul a perinatális gyászt megélő szülőknek nem nagyon van hova fordulniuk sem a gyászukkal, sem pedig érzelmi támaszért. Holott hatalmas szükségük volna a szakértő támogatásra, hogy fel tudják dolgozni a megfoghatatlan hiányt, és idővel tovább tudják élni az életüket.

Minderre akkor jöttem rá, amikor szembejött velem a Facebookon egy érintett édesanya bejegyzése. Hofgárt-Ékes Noémi (aki dúlaként segített már koraszülésben is, mielőtt maga is személyesen érintetté vált volna) vállalta, hogy beszél a nagy nyilvánosság előtt is a tapasztalatairól, épp azért, hogy a téma figyelmet, az érintettek pedig értő és megértő segítséget kaphassanak.

Rossz megérzés az első pillanattól fogva

„Marci két – teljesen problémamentes – várandósság után, harmadik gyerekként érkezett hozzánk” – kezdi a történetük mesélését Noémi. A tesóival, a hétéves Pankával és a négyéves Nórival együtt az apuka, Gergő is izgatottan várta az első kisfiút a családba. Noémi egy zero waste bababolt marketingügyeiért felelt, amikor várandós lett Marcival, illetve – pszichológia tanulmányai mellett – dúlaként dolgozott.

„Szülésfelkészítéssel, szülésélmények feldolgozásával, ritkábban szüléskíséréssel voltam nők mellett a terhességeikben, majd Marci születése előtt – milyen az élet – késői vetélések kísérésében is részt vettem” – mondja. „A férjem orvos a debreceni klinikán.

A család a mindenünk mindkettőnknek, én gyakorlatilag azóta az anyaságra készülök, hogy megismertem Gergőt, hihetetlenül nagy harmóniában találtunk egymásra, és most is azt érzem, hogy igazán kivételes a kapcsolatunk.

A gyerekeink érkezése – bár nehéz szülések után nehéz gyermekágyas időszakokkal jöttek hozzánk, – mindig valami olyat adtak nekünk, a személyiségünknek, az életünknek, az utunknak, hogy bár a nehézségek emlékei miatt elég sokat töprengtünk, harmadjára is belevágtunk. Minden gyerekünk első próbálkozásra megfogant, valahogy nagyon nagy önbizalmam volt a várandósságaimhoz” – idézi fel Noémi.

A harmadik terhesség is gond nélkül indult, és egészen a tizenkettedik hétig problémamentes volt, Noéminek mégis végig volt egy rossz megérzése, amiről sokat beszélt is, és ami miatt a terhességet jóval később jelentették be, mint a lányok esetében.

„Nem körvonalazódott semmilyen konkrét félelem, és alapvetően attól sem tartottam, hogy baj lesz, mégis, az előző várandósságokkal szemben itt végigkísért egy megfoghatatlan szorongás. Azt gondoltam, talán az előző szülések árnyékáról van szó, és igyekeztem addig boncolgatni az érzést, míg ki nem iktatom teljesen. Aztán a tizenkéthetes ultrahangon valamivel rövidebb méhnyak hosszt mértek az átlagosnál, kicsit lazábbra vettem a napjaimat, de nem aggódtunk nagyon. A következő ultrahangon volt még egy kis rövidülés, pár milliméter, ekkor abban maradtunk, hogy két héttel később kontrolláljuk, erre az alkalomra viszont már elkezdett nyílni is, és nyolc mm-esre rövidült (ez nagyon kevés, huszonöt mm alatt már fenyegető koraszülésről van szó, nyolc mm-nél a harminckettedik hét előtti koraszülés esélye hatvan-nyolcban százalék). Felkerült egy méhszájzáró pesszárium, de ez sem állította meg a folyamatot, és Marci tíz nappal később megszületett” – emlékszik vissza Noémi.

„Minden eredményem végig negatív volt, így méhszáj-elégtelenség lett a koraszülés-vetélés oka. Marci fél kilósan és huszonöt centivel született, szép »nagy« miniként, de sajnos a huszonkettedik-huszonharmadik hét között annyira éretlen volt, hogy nem tudott velünk maradni.

Az érkezése így a koraszülés és a vetélés határán áll terminológiailag, én egyiket sem igazán szeretem használni a történetünkre, és valószínűleg nem is fontos így címkéznem.”

Támogató közeg, biztos háttér

Noémi azon szerencsések közé tartozik, aki mellett rengetegen álltak a gyász időszakában. A közvetlen családja mellett a barátok is nagy segítségére voltak.

„Abban a szerencsés helyzetben éltem, hogy a barátaim egy része ugyanúgy a szülések körül mozgott, mint én, így olyan óvatossággal és tapintattal közelítettek hozzám, hozzánk, ami gyógyította a lelkünket. És elmondhatatlanul hálás vagyok egy anyacsoportnak is, akiktől annyi szeretet és annyi figyelmet kaptam, amit soha nem fogok tudni meghálálni nekik. A férjem a szülés teljes folyamata alatt mellettem volt. Amikor az utolsó vizsgálaton kiderült, hogy Marcit már nem tudjuk bent tartani, azonnal jött, és nem mozdult mellőlem. Egy teljes éjszakát sírtunk végig a szülés előtt, és jó sokat utána.

Nemcsak jelen volt, hanem később is végig segített – minden egyes teljes megsemmisülésem mellett –, átvette a teendőimet, és addig vitte, amíg én nem szóltam, hogy készen állok visszavenni”

– mondja Noémi. Azonban hamarosan azzal szembesült, hogy vele ellentétben a nagy többség mellett nincs megértő, támogató háttér, sokan magukra maradnak a fájdalmukkal. „Sok szinten vagyok szkeptikus a tematikus Facebook-csoportokkal kapcsolatban, de ebből a közösségből offline is létező kapcsolatokat hozott ez a történet. Rengeteg sorstárs volt közöttük, akik megosztották a fájdalmukat velem.

Tudni, hogy a szenvedés, amit megéltünk, nők sokaságának közös élménye, valahogy átkeretezte a fájdalmat.

Ugyanakkor sokan írták azt is, hogy soha nem beszéltek erről, soha nem volt alkalmuk az igazi gyászra, és ez már akkor nagyon megérintett. Tudtam, hogy ez így nincs jól” – idézi fel a tapasztalatait.

Gyász és bűntudat

Noéminek a gyász mellett a bűntudattal is meg kellett küzdenie.

„Soha életemben nem voltam annyira mélyen, mint Marci születésekor, és a gyászt elég erős bűntudat súlyosbította. Az én testem nem tudta őt megtartani, én »veszítettem el« ezt a babát, és úgy éreztem, elvettem valamit a családomtól, amit nem tudok visszaadni. Természetesen rengeteget olvastam a neten az állapotomról még Marci érkezése előtt, és már akkor is ölni tudtam volna a cervical weakness/insufficiency kifejezésektől, mert azt az érzést erősítik, hogy kevés vagyok, nem tudom megcsinálni, a testem nem képes erre a nagyon fontos tevékenységre.

Nem is értettem, hogy lehet, hogy az a méhszáj, ami megtartott két négykilós babát korábban, most miért nem teszi a dolgát. Elromlottam?

Ez az önvád volt a legnehezebb, és a pszichológusom jelenléte mellett a férjem, Gergő volt az, aki ezt »kisimogatta« a lelkemből. Óriási veszélynek érzem egyébként egy ilyen koraszülés/vetélés esetén, hogy a nőnek a saját testébe vetett bizalma rendül meg, ami persze jól körülhatárolható fizikai tünetekben is manifesztálódik. Nálam is így volt, és többek között a kapcsolatunk, a házasságunk volt az, ami visszahozott ebből” – idézi fel az embert próbáló időszakot Noémi.

Hiány

Noémi számára a megfoghatatlan hiány és a testével szemben érzett bizalmatlanság okozta a legnagyobb nehézséget.

„Marci egyetlen napot sem töltött velünk otthon. Volt viszont szobája, terv arra, hogy milyen lesz annak a berendezése, a tesói űrhajós dolgokat készítettek neki, mindenhol lesték a fiús ruhákat, én is igyekeztem átállni fejben a fiús anya vonalra. Volt tervem arra, miben jön majd haza, ha megszületik, és lemondtunk egy hosszú nyaralás tervéről is. Nevet adtunk neki, készültünk arra, hogy velünk lesz, az életünk részévé válik pár hónap múlva. Ezek nem magasztos dolgok, a babavárás klasszikus velejárói, hétköznapi események” – sorolja Noémi.

„Amikor őt elveszítettük, a következő hónapok, évek és évtizedek huszonhárom hét alatt megtervezett képét veszítettük el vele együtt.

Az anya-magzat közötti kötődés a terhességgel indul el, és elmondhatatlanul erősen parancsoló biológiai norma. Számtalanszor ébredtem arra, hogy: »Jó ég, meg kell etetni Marcit!« Aztán ahogy teljesen felébredtem, persze rájöttem, hogy nincs kit megetetni. A szülészeten, amikor a szülés utáni másnap felkeltem, az első gondolatom az volt, hogy oké, megyek érte, megnézem, hogy van” – meséli Noémi, akinek mindkét gyereke az intenzívre került születésük után, így az anyuka számára nem volt szokatlan, hogy nincsenek vele.

„És persze ahogy elért a teljes ébrenlét, tudtam, hogy nincs kihez menni. Minden reggel, minden ébredésnél újra ránk szakadt a hiánya, és pár hétig a fájdalom minden reggel újraindult. Hogy mi segített? A gyerekek és a családom. Az, hogy hagytak, és az, hogy nem hagytak. Hagyták, hogy megéljem a hiányt, társak voltak a gyászban, és nem hagyták, hogy elveszítsem magam, mert annyi teendőt adtak, amennyi azért segített minden ilyen kegyetlen reggel után felkelni. Azért is hálával tartozunk, mert a gyerekek is segítséget és értő, kiemelt figyelmet kaptak az ovijukban is a pedagógusoktól.”

A felismerés, hogy mások is segítségre szorulnak 

Amikor Marci megszületett, Noémi azt vette észre, hogy ezzel a veszteséggel az emberek általában nem tudnak mit kezdeni. Nincs rá szó, nincs hozzá semmilyen szertartás, a szabályozások ember- és életidegenek (például a temetésre vonatkozók), és a szülészeti rendszereknek sincs kidolgozott protokollja arra, hogyan búcsúzik a család egy magzattól, mennyi idő jut erre, mikor van ennek helye.

Nyilván protokoll és képzés híján nem várható a rendszertől, hogy tudja, hogyan álljon egy ilyen veszteséggel küzdő család mellett, hiszen senki sem tanítja meg őket rá.

A sorstársaknak tudniuk kell, hogy a gyászuk jogos, és igenis helyet kell neki adni

„Általában a halállal hadilábon állunk manapság, de ha a halál a születés körül történik, akkor arra már végképp semmilyen stratégiánk nincs. Mondok egy példát. Ha az ember elveszíti az apját, senki nem mondja azt neki, hogy menj el, keress egy hasonló magasat, aki szerette a focit, mint az apád, és jó lesz utána minden, meglátod, kialakul. Abszurd, ugye?

A magzatok, babák elvesztésénél a standard válasz ugyanakkor a »majd lesz másik«. Százból kilencvenkilenc ember elmondja, és szerintem emblematikusan mutatja ez a mondat, hogy mi a probléma a magzatvesztések körül.

Egészen biztos vagyok abban, hogy aki várt már gyermeket, az pontosan tudja, hogy ha a terhesség tervezett, akkor az első másodperctől képünk van a babáról, a jövőről vele, az eljövendő életről. Hetek alatt nevet adunk neki, képek ezreit nyerjük róla az ultrahangok során, és látjuk, ahogy élni kezd bennünk. Marci helyett nem lehet másik gyermeket szülni, a gyógyulás valahol onnan indul, ha elismerjük az ő létét, és a halálát, a »nincset«, ami annyira fáj, hogy felkelt éjjel az álmodból” – mondja Noémi.

Az ember persze keresi a jövőképet, azt, ami kifelé mutat a sötétségből, és a „lehet még másik” jó bázisnak tűnhet arra, hogy ebbe az irányba induljunk. „Az elejétől, az első »lesz majd másik« mondatoktól kezdve tudtam, hogy legalább egyszer beszélni fogok arról, milyen átmenni ezen, hogy legalább azok, akikhez én elérek, láthassák, milyen az életnek ez az elég sötét része, akik pedig átmentek rajta, 

tudják, hogy a gyászuk jogos, és igenis helyet kell neki adni. Ha nincs helye, ideje, akkor mindenben ott lesz kicsit, és soha nem enged teljes előremozdulást.”

Noéminek meggyőződése, hogy a gyász utáni szövődmények, a depresszió, a szorongásos zavarok jelentős része elkerülhető abban az esetben, ha a magzatát elvesztő családdal az efféle kommunikációban jártas szakemberek foglalkoznak az ellátás első percétől. „Azt hiszem, az első és legfontosabb, hogy a szülés vagy a vetélés alatt – az egyébként bizonyos szinten mindenképpen traumatizáló események során – legalább a további ártalmakat el tudjuk kerülni.

Másfelől pedig az orvosok és szülésznők, akik ilyen események körül vesznek részt, értő figyelmet és kellő szupervíziót érdemelnének, hogy a lehető legmagasabb színvonalú ellátást tudják biztosítani nemcsak orvosszakmai szempontból, de a kommunikációjukban is.

Rengeteg nővel beszéltem, akinek a veszteségére súlyos mondatok rakódtak az ellátása során. Én ezeket elkerültem, de mindenkinek joga volna arra, hogy elkerülhesse: nem lehet különbség x és y hely, orvos, szülésznő között, ez nem múlhat a szerencsén. Fontos felismerni, hogy az ellátás ilyen formájának standardizálása és kidolgozása jól megfogható egészségelőnyökkel jár” – foglalja össze a dúlaként is tapasztalt Noémi.

„Az, hogy minden perinatális veszteséget megélő nőnek legyen lehetősége terápiás támogatást igénybe venni, egy következő és szintén nagyon fontos lépcső, és ma Magyarországon ez közel sem egyértelmű.

Alapvetően a pszichoterápia is kevesekhez jut el, szeretném hinni, hogy már elvesztette a pejoratív jellegét, de ebben sem vagyok biztos.

Végül pedig azt hiszem, szükségünk van beszélgetésekre, nekünk, embereknek. Mindenről. A halálról is. Akkor is, ha kilencvenéves ember megy el, és akkor is, ha egy fél kilós kisember. Hogy ne legyen tabu a veszteség, a fájdalom és a gyász.”

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció