–

1898-ban a világ minden tájáról New Yorkba gyűltek a szakemberek, hogy részt vegyenek az első várostervezési konferencián. Egy téma uralta az előadásokat és a beszélgetéseket: a lótrágya.

A helyzet reménytelennek tűnt. Például a londoni városvezetés 1894-ben úgy számolta, hogy hat év múlva több mint két és fél méter magasan fogja betemetni a várost a lócitrom. Ugyanekkor New Yorkban azt becsülték, hogy 1930-ra a manhattani házak harmadik emeleti ablakaiból lehet majd csak kilátni, olyan magasan fog állni a lovak által elpotyogtatott ürülék. Közegészségügyben dolgozók és járványügyi szakemberek beszéltek érzékletesen a helyzet tarthatatlanságáról, miközben a politikai döntéshozók a fejüket vakargatták.

Minden okuk megvolt a tanácstalanságra, hiszen az emberiség történetében addig a ló volt a meghatározó közlekedési eszköz, de még az iparban és a mezőgazdaságban is nélkülözhetetlenek voltak. Minden szakember számára egyértelmű volt, hogy lovak nélkül a városok nem létezhetnek. Úgyhogy egy ideig vitatkoztak, majd az eredetileg tíznaposra tervezett tanácskozást három nap után berekesztették, mondván, hogy a problémára nincs megoldás.

A politika már csak ilyen. Gyakrabban szűk látókörű és tehetetlen, mint ahányszor nem.

Ráadásul a hatalom birtokosai mindig mindenre féltékenyek. A másként gondolkodókra, a hatalmon kívüliekre, a változtatni akarókra – mindenkire, akik megkérdőjelezik a mindenkor fennálló rezsimet. Mert a változtatásnak ára van, és pénzbe is kerül. Sok pénzbe.

Úgyhogy a (pénzügyi, gazdasági, politikai) hatalom általában mindent megtesz annak érdekében, hogy a változások útjába álljon. Mégis, ha valami tanulsága van az emberi történelemnek, akkor az az, hogy a változás mindig bekövetkezik. Mindig.

Rengeteg példa volt már arra, hogy harcolni kellett a megújulásért, és reménytelennek tűnt minden, de aztán valahogy mégis eljött egy új korszak. Talán mert tényleg úgy van, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Talán mert van az a pont (az a kritikus tömeg), ami után már a változás nem gyömöszölhető vissza a dobozába, kiszabadul és utat tör magának.

A választójog először csak a nemeseké volt, az egyetemre járás joga meg először csak a férfiaké. A hatalom meg már régóta döntően a jó kapcsolati hálóval bíró, fehér bőrű, középkorú férfiaké…

Ezt a rendszert már egy ideje nézegetjük, pöckölgetjük, tologatjuk, hogy vajon hol találjunk fogást rajta. Meg is ünnepelünk minden aprócska eltérést, ahogy kezdő kertész örül az első tavaszi hajtásoknak. Számontartjuk a női vezetőket és rajongunk a színészekért, akik ugyanazt a munkát ugyanannyi pénzért akarják elvégezni, mint a kolléganőjük. Figyeljük azok sorsát, akik kitörtek a cigánysorból, és a kifutókon megtapsoljuk a végtaghiányos modellt.

De a hatalom soha nem adta magát könnyen, sem ingyen. Az első szüfrazsettet megalázták, és a nőjogi harcosok még sokáig az életüket is kockáztatták annak érdekében, hogy kapjanak esélyt. Nem privilégiumot kértek. Csak esélyt. A népesség felének.

Minden nagy társadalmi változást megelőz egy pillanat, amikor a reménytelenség uralkodik el, és a kilátástalanság.

De aki olvasta Tolkient vagy Koestlert, az tudja, hogy a hajnal előtti pillanatban a legmélyebb a világra boruló sötétség. Aztán mégis, a nap minden reggel felkel, és bármit teszünk is, új hajnal hasad. Mindennap kapunk egy újabb 24 órás esélyt arra, hogy tegyünk valamit, ami számít, függetlenül attól, hogy tegnap elbuktunk-e, kudarcot vallottunk vagy sikeresek voltunk.

A Föld védelmével, a globális klímaváltozással most ugyanaz a helyzet.

A Föld nem privilégiumot kér, hanem esélyt. A népesség egészének. És ezt a hatalom nem adja könnyen.

Pillanatnyi politikai és gazdasági érdekek feszülnek az észérveknek sokadjára a történelem során Brazíliától Európáig. És most még nem látjuk, hogy mi fogja kipattintani a holtpontról az egészet, de hiszem, hogy ki fogja. Londont sem lepte el a lószar. A választójog egyetemes és általános; a nők meg járhatnak egyetemre.

Ezért hiszem, hogy van a Földnek jövője! Lehet, hogy most még nem látjuk a módját annak, hogyan állíthatjuk meg a környezetszennyezést és mikor jövünk rá arra, hogy a rendszer, amiben élünk, nem fenntartható és nem természetes. De rá fogunk jönni!

Hiszem, hogy már megszülettek azok a gyerekek, akik képesek kilépni a hagyományos gondolkodási keretekből, és létrehozni valami olyat, ami soha korábban nem létezett, és ebben az új keretben megalkotni azt, ami a segítségünkre lehet. Meglehet, hogy a mi felnőtt generációink elbuktak sok mindenben, vagy simán csak túl megalkuvók voltunk, időnként gyávák a szembenézésre vagy változtatásra.

De ha a gyerekeinket jól neveljük, ha engedjük őket kísérletezni, gondolkodni, megkérdőjelezni mindent, és hogy hangosan elkiálthassák magukat: „A király meztelen!” – akkor van esélyünk.

Akkor ennek a gyönyörű bolygónak, amely élni enged minket, és ennek a fantasztikus teremtéstörténetnek, aminek a részeként az univerzum porából létrejöhettünk, nem kudarc lesz a vége. De ezért tennünk kell.

Átalakul a kultúránk, és átalakulunk mi magunk is. Ez biztos. Csak a módja kérdéses.

Ne a politikusoktól vagy a cégektől várjuk, hogy változtassanak. Legyünk mi magunk a változás. Csak így történhet meg, hogy esélyt kapunk. Egyenként rajtunk múlik, és mindannyian kellünk hozzá. Kellettek a nemesi származású politikusok az általános választójog megszavazásához, és kellettek a feminista férfiak a szüfrazsettek sikeréhez. Kellett az ipari forradalom mögött álló sok-sok mérnök és gondolkodó ahhoz, hogy ne lepje el a városokat a lószar.

Most is kell mindenki. Mindenki.

Dr. Gyurkó Szilvia
gyerekjogi szakember