–

Ez a furcsa se veled, se nélküled kapcsolat

a saját testemmel az egész eddigi életemen átívelt és – néha jobban, néha kevésbé, de – mindig erős hatással volt rám. Emlékszem, legelőször akkor éreztem, hogy pontosan mennyire is különbözöm a társaimtól, amikor tizenkét évesen elkerültem a jelenlegi (és minden más szempontból fantasztikus) iskolámba, egy hatosztályos gimnáziumba, ahol már a gólyatábor első napján észrevettem, hogy szinte minden lány vékonyabb nálam. Nagy bánatomra ez nemcsak nekem tűnt fel, de az osztálytársaimnak is, akik hamar rájöttek, hogy ez az a téma, ami eléggé bánt engem ahhoz, hogy befogjam miatta a számat, és onnantól kezdve folyamatosan mentek a beszólások és a sértések, persze leginkább a hátam mögött.

Ez csak akkor vált igazán fájdalmassá számomra, amikor anyukám betegsége és halála után a stressztől és a depressziótól még jobban meghíztam, egyre jobb céltáblát kínálva a kortársaimnak. Addig sosem fordítottam sok figyelmet a külsőmre, mert egyszerűen nem tartottam fontosnak, és szerettem az olyan tulajdonságaimat fejleszteni, amelyeket viszont annak láttam, akkor mégis órákat töltöttem azzal, hogy átgondoljam, mit kellene éppen utálnom magamon. Nyomorultul éreztem magamat a testemben, és még rosszabb volt, hogy tudtam, engem nem az zavar, ahogyan kinézek, hanem ahogyan mások reagálnak erre.

Nem akartam tetszeni nekik, nem akartam, hogy szeressek vagy szépnek tartsanak (bár nem lett volna rossz), egyszerűen csak azt akartam, hogy úgy kezeljenek, mint bárki mást.

Szenvedtem a saját testemben, és kétségbeesetten ki akartam törni abból a keretből, amibe mások beleszorítottak.

Ennek az állapotnak végül a sors és a pubertás vetett véget,

amelynek következtében leadtam pár kilót, és szinte egyik napról a másikra átalakult a testem, és duci kislányból elég erősen nőies tinédzser lettem. Nem lett ugyan hirtelen vékony combom vagy modellalkatom, de cserébe kilométerekről észrevehető melleket és széles csípőt kaptam, amikkel nem pont azt a figyelmet váltottam ki a többiekből, mint szerettem volna.

Ahogyan addig is, csak arra vágytam, hogy normálisnak érezhessem magam, hogy ne lógjak ki a sorból, vagy ha már muszáj, legalább ne ennyire feltűnően tegyem. Az új alakom azonban pont az ellenkező hatással volt a környezetemre, mint szerettem volna: a várva várt csendes beolvadás helyett csak még jobban a figyelem középpontjába került a külsőm. Most azonban a bántó megjegyzések és gúnyolódás helyét átvették a kéretlen szexuális ajánlatok, és a ruháim húzogatása szünetben. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy eleinte nem örültem ennek a változásnak, amikor elkezdődött ez az egész, még kifejezetten élveztem, hogy most máshogy látnak engem.

Ennek két oka volt: egyrészről, többévnyi zaklatás és bántalmazás után mégiscsak jobban esett, hogy tárgyként néztek rám, mint amikor megvetettek, másrészről pedig egy tizenéves lány voltam, akinek egész életében azt tanította a társadalom, hogy a külsőm a legfőbb értékem, és hogy nőként az a feladatom, hogy szép és kívánatos legyek.

Azt hittem, hogy végre beteljesítettem a célomat, hogy elértem, amit mindenki akart tőlem, és hogy ez azt jelenti, mostantól minden rendben lesz. Aztán idővel kezdett úgy tűnni, hogy a fejemben élő álomkép hibás lehetett, mert hiába voltam most érdekes mások szemében, a kapcsolatom a saját testemmel mégsem változott meg. Még mindig mások diktálták, hogy mit kellene gondolnom magamról, és a kezdeti béke után a sértések is hamar visszatértek, csak most egy teljesen más formát öltöttek. Addig senkit sem izgatott a magánéletem, nem beszéltek rólam a suliban, de hirtelen olyan emberek pletykáltak rólam, akiket nem is ismertem. Annak ellenére, hogy relatíve visszafogott és tapasztalatlan voltam, az iskolát ellepték a rólam és a vélt szexuális kalandjaimról szóló sztorik, amiket nem lehetett megállítani.

Megint a külsőm alapján aggattak rám egy feltételezett személyiséget, ami nem hozzám tartozott, és ez felőrölt engem. És ezúttal nemcsak a korombeliek, de idősebb, sokszor felnőtt emberek is kivették a részüket ebből, jó pár olyannal találkoztam, aki képes volt a testemmel magyarázni az illetlen viselkedését.

„Te nem lehetsz tizenöt éves, egy kamasz nem így néz ki”, és lassan én is elhittem, hogy az én hibám a zaklatás, ami ér engem. Ekkor még visszataszítóbbnak éreztem magam, mint amikor kövérnek csúfoltak, szinte nem láttam magamat önálló emberi lénynek, csak mások tulajdonának, és bármi áron meg akartam szabadulni ettől az érzéstől. Magamban arra jutottam, hogy ha megint kövér lennék, már nem akarnának használni engem, és így eljutottam az önutálatom következő fázisáig:

szánt szándékkal majd százkilósra hizlaltam magamat, és óriási, bő ruhákban jártam, hogy mások ne lássák a testemet.

Ekkor voltam lelkileg és egészségileg is a legmélyebb ponton, gyűlöltem magam, és gyűlöltem mindenki mást is, amiért így érzek. Minden mozdulat nehézséget okozott, egyfolytában borzasztóan éreztem magam, és mégsem tudtam megtenni a lépést a változás felé, mert nem akartam visszakerülni az ördögi körbe. Féltem, hogy örökre „elrontottam” a testemet, hogy már senki sem fog így szeretni engem.

Tiszta lappal külföldön

Amikor már pár hónapja tartott ez az állapot, kaptam egy lehetőséget arra, hogy fél évet Svájcban és Németországban tölthessek, amit a rossz közérzetem miatt vonakodva bár, de elfogadtam, és mire magamhoz tértem, már egy Zürichbe tartó vonaton ültem. Az első pár nap maga volt a pokol, minden hiányzott, ráadásul addigra már annyira utáltam magamat, hogy sem a festői táj, sem az új környezet nem szerzett nekem örömet. Aztán az iskolában, ahova németet tanulni jártam, összebarátkoztam pár emberrel, és nagy meglepetésemre rájöttem, hogy nem mindenkit befolyásol a külsőm abban, hogy meg akarjon ismerni engem.

Az ottaniaktól annyi kedvességet és nyitottságot kaptam, hogy hirtelen én lettem az egyetlen ember az életemben, aki a súlyom alapján ítélt meg engem, és ez erőt adott ahhoz, hogy lassan ledobjam ne csak azt, amit gondolok magamról, de még a plusz kilók egy részét is.

Pár hónap után egy teljesen új testben, és, ami még fontosabb, teljesen új szemlélettel tértem vissza Magyarországra, és elindultam az úton, amin azóta is haladok: a lassú, de hálás úton az önszeretet felé.

Úton a lehetséges legboldogabb verzió irányába

Azóta már több mint másfél év telt el, és jelentem, még mindig nem híztam vissza, habár szerintem most már nem is érdekelne, ha így alakulna. Ez alatt a másfél év alatt megtanultam elválasztani magamat mások véleményétől, és magamtól meghatározni a saját értékemet. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden tökéletes, most is vannak olyan napjaim, amikor visszaesem abba a mérgező, haszontalan gödörbe, és rosszul érzem magamat a testemben, de kinek nincsenek ilyen napjai. A lényeg az, hogy mostanra sikerült viszonylag reális képet kialakítanom magamban, és

tudom, mik azok a dolgok, amikben igazán szeretnék fejlődni, és ezek már nem testi jellegűek.

Már nem átlagos vagy csinos akarok lenni, hanem okos és sikeres, nem vékony és láthatatlan szeretnék lenni, sokkal inkább jó barát vagy remek szakács. Megszoktam, ahogyan kinézek, és már nem a súlyomban mérem az értékemet, hanem azokban a dolgokban, amiket tíz, húsz vagy harminc év múlva is fontosnak fogok tartani. Nem várok egy „jobb” testre azért, hogy majd akkor jól érezhessem magam, most élem az életem úgy, ahogy vagyok, és nem hagyom, hogy mások megállítsanak ebben. Mackónadrágban és koktélruhában is ugyanolyan jól tudom érezni magamat, és már nem aggódom nulla-huszonnégyben azon, hogy mit eszem, egyedül az érdekel, hogy önmagam legegészségesebb és legboldogabb verziója legyek. És őszintén? Baromi jó ez így.

Nyáry Luca

A kép a szerző tulajdonában van