Nekem is a Fóti Gyermekváros volt az otthonom! – Egy „maszek” emlékei

–

Nekem teljesen természetes volt az állami gondozott gyerekekkel együtt élni

Együtt játszottuk, megéltük a gyermekkort. Az osztálytársaim között éppúgy voltak jó tanulók meg ördögfiókák, ahogy bármilyen más „normális” iskolai osztályban. Nekem ők egyáltalán nem voltak furcsák. Persze nem volt mindig könnyű dolgom, hisz az anyukám a tanárunk volt. De azt hiszem, ez egy „kinti” iskolában is feszültségforrás lett volna.

Imádtam iskolába járni. Kiváló tanítóim, tanáraim voltak. A tőlük kapott tudás a mai napig az életem, az értékrendem alapja. Közülük hárman most már a barátaim.

Az, hogy az állami gondozott gyerekeknek nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, nem törődnek velük, számunkra megszokott volt. Kiváló nevelők, gyermekfelügyelők vigyáztak rájuk, gondozták, nevelték őket. Nekem külön élmény volt, ha valami oknál fogva bent aludhattam a többiekkel az otthonban. Az olyannak tűnt, mintha éppen táboroznék. Persze tudom, évente egy napot bent aludni a hatfős hálótermekben, a közös zuhanyzóban zuhanyozni, vagy a közös tanulószobában tanulni nem ugyanaz, mint ott élni az életet.

De volt alkalmam megtapasztalni, hogyan éltek ott a gyerekek. Rendben, rendszerben, szabályok között, szeretetben és boldogan. Igen, tudom, ez így sem ugyanolyan, mint egy szeretetteljes családban élni.

De ezeknek a gyerekeknek nemhogy szeretetteljes, de leginkább semmilyen családjuk nem volt.

Az egykori Fóti Gyermekvárost tényleg a gyermekekért érzett felelősség és szeretet hívta életre

1957-ben Barna Lajos igazgató egy akkor európai szinten is egyedülálló intézményt alapított.  Az első száz lakója ’56-os menekültek itt hagyott gyermekei voltak.  A kezdetben csak az egykori Károlyi-kastélyban működő gyermekotthon folyamatosan új épületekkel, kiszolgáló egységekkel és szakemberekkel bővült. A ’70-es évekre hatalmas intézménnyé fejlődött, amit a világ minden pontjáról jöttek megcsodálni. Emlékszem, rendszeres látogatók voltak a „külföldi nénik, bácsik” a tanítási órákon vagy a nevelőotthonokban. Igen, a Fóti Gyermekváros egy kicsit a szocializmus kirakatintézménye lett. De ezzel együtt klasszul működött.

Mai fejjel már lehet vitatkozni az akkori pedagógiai módszereken, a nagyobb létszámú, korcsoportonként elkülönített, „kaszárnyarendszerű” nevelésen. De akkor a kor ideológiai bázisán ez volt az egyetlen működőképes rendszer.

Azt is tudom, hogy nem volt minden mézesmázos, rózsaszín habcsókos

A nagy számok törvénye alapján itt is voltak rossz, mi tagadás, olykor agresszív pedagógusok, és egymást bántalmazó gyerekek is. Voltak, akik bűncselekmény áldozatává váltak, voltak, akik bűnözők lettek. De az egykori Fóti Gyermekvárosban nevelkedett több ezer gyerek nagy része mégis biztos alapot kapott arra, hogy megállja a helyét az életben. Sokan közülük a környéken telepedtek le, jó néhány volt osztálytársam itt lakik, többgyerekes családot alapítottak, amire úgy vigyáznak, mint a hímes tojásra, hisz tudják, micsoda érték.

A rendszer úgy volt kitalálva, hogy ha egy gyerek oda háromévesen bekerült, akár tizennyolc éves koráig ott is maradhatott. Tíz óvodai csoportban történt a kicsik gondozása. Az általános iskolában minden évfolyamon két osztály működött. A szakképzésről óvónőképző, nőiruha-készítő autószerelő, szobafestő-mázoló iskolák gondoskodtak szintén a „Gyeri” falain belül. Tehát gyerek innen nem lépett ki úgy, hogy ne kapott volna legalább egy szakmát a kezébe. Volt egy posta is, ahol gyerekek teljesítettek szolgálatot (úgy, ahogy az úttörővasúton).

Menő dolog volt, ha valaki postás lehetett, és pecsételhette, meg kézbesíthette a leveleket. Voltak, akik ezt a szakmát választották.

Nagy hangsúlyt kapott a tehetséggondozás is

Ennek az egyik legfontosabb eleme a sport volt. Országos szinten is elismert kézilabdacsapat nevelődött ki például.

És minden egyes napra jutott valamilyen szakkör. Tudom, hisz én is jártam szinte mindegyikre. Népi szövést, hímzést tanultunk, díjakat nyertünk, csakúgy, mint a rajzszakkörön készült alkotásainkkal. Korongozni, szobrászkodni tanultunk. A színjátszó csoportban az irodalommal és a színházzal úgy ismerkedtünk, hogy a zsigereinkig hatoltak az élmények. Gyakran jártunk színházba is, igazi nagy komoly színházi előadásokra a fővárosba.

Minden héten a Gyeri saját buszával (ami egyébként rendszeresen vitt minket osztálykirándulásokra is) úszni jártunk a Széchenyi fürdőbe, nyáron pedig a Gyeri saját strandján tanultunk úszni.

Később, egy nyáron még úszómester is voltam ott. Micsoda büszkeség volt az!

Télen síelni jártunk a szlovákiai Trencsénybe, az ottani Gyermekváros saját sípályájára. Délutánonként korcsolyáztunk a Gyeri közepén álló befagyott tavon. Emlékszem, én voltam a műsorvezetője az első kísérleti Gyeri tévéadásnak (bizony, ilyen is volt!), ahol Julika nénit, az egészségház nővérkéjét interjúvoltam meg arról, mit tegyünk, ha beszakad alattunk a jég.

A Gyerinek saját kis kórháza volt

Hivatalosan egészségház, a helyi szlengben csak „dögi”, ami azt a célt szolgálta, hogy ha egy gyermek megbetegedett – még ha csak egy megfázásról volt is szó –, ott kellett gyógyulnia, mert nem maradhatott betegen a nagy létszámú közösségben. A Gyermekváros legendás doktor bácsija, dr. Albi István az ország egyik leginkább elismert gyermekorvosa volt.

A Gyermekváros tényleg egy kis város volt: teljesen önálló infrastruktúrával, jól szervezetten. Erős mintát adott a gyerekeknek a rendszerezett életre.

Igen, ez a forma ma már elavult, katonásnak nevezzük, de a Gyermekváros egyébként haladt a korral, a rendszerváltozás után hamar áttértek az úgynevezett családi otthonos nevelésre. Kis létszámú csoportok, a testvérek együtt, nagyobb önellátás, hogy jobban megtanulják, milyen is egy család. Csakhogy ehhez már más típusú pedagógiai ismeretek, no meg más financiális alap kellett.

A Gyermekvárosban fénykorában egyszerre kilencszáz gyerek nevelkedett háromtól–tizennyolc éves korig – a ’90-es évektől kezdve azonban egyre kevesebb lett a gyerek. Az épületek pusztulásnak indultak. Némelyiket bérbe adták – ma is az egyikben működik például a Fóti Waldorf Iskola. Az egykori óvoda épületében speciális gondozást igénylő, sérült gyerekeket gondoznak. A régi általános iskola helyén egy önálló, speciális, zárt nevelőintézet van. A régi otthonok épületei az utóbbi években menekült gyerekek befogadóhelyei lettek. A legtöbb épület azonban az enyészeté.

Vízióm a jövőről

Legszívesebben összegyűjteném a legkiválóbb gyerekekkel foglalkozó szakembereket, és a legjobb fejlesztőmódszereket. Egy szuper gyermekfejlesztő szakmai bázis lehetne Fót. Minden adottsága megvan ehhez: csodás természeti környezet a több száz éves platánfáival, a kastéllyal, a tóval, a patakkal, az erdőkkel és a rétekkel, közel a fővároshoz, mégis kellőképpen messze.

És a víziómban persze helyet kapna egy múzeum is, tele fotókkal és személyes történetekkel a legendás Fóti Gyermekvárosról.

Amin-

A Gyermekváros már régóta nem az a hely, ami régen volt

Gyakran visszajárok, sokat sétálok a parkban. Vadkacsákat etetünk a kisfiammal  a tónál. Romantikus, nosztalgikus élmény minden egyes séta, hiszen minden úthoz, épülethez valami emlék köt. Itt tologatott az anyukám babakocsiban, itt húzott szánkóval az apukám, itt futottunk a tó körül a tesiórán, itt csókolóztam először, itt volt a névadóm, a bátyám esküvője, a ballagásom… itt zajlott a gyerekkorom.

Közben mégis rossz látni az omladozó épületeket, hallgatni a régen gyerekzsivajtól hangos park csendjét.

Nem tudom, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiknek most is ez az otthonuk. És mi történik azokkal a pedagógusokkal, kedves egykori, ma már nyugdíjas tanáraimmal, akik a mai napig itt laknak, akik az életüket tették fel az állami gondozott gyerekek nevelésére, tanítására. Itt éltek a szolgálati lakásaikban, amelyekkel most nem lehet tudni, mi lesz.

A Gyermekváros megszüntetésének kérdése mellett nem lehet érzelmek nélkül elmenni.

Amin-Váczi Virág

A képek a szerző tulajdonában vannak