Tisztelt tanárok!

Leveleiket megkaptam, és bár a tanuló – az én gyermekem – füzeteiben találtam meg őket, úgy vettem, nekem szólnak, ugyanis nekem kell aláírnom valamennyit. Annak ellenére, hogy a tanuló fog egyest, illetve fekete pontot kapni, ha otthon felejti a tantárgyanként óráról-órára cipelendő mintegy tíz–húsz kötelező taneszköz (füzetek, könyvek, vonalzókészlet, körző, ellenőrző, leckefüzet, üzenőfüzet, kihegyezett ceruzák, zöld toll, kék toll, fekete filc, írólapcsomag, vázlatfüzet, olvasónapló stb.) valamelyikét, illetve órai figyelmetlenség esetén röpdolgozattal vagy felelettel őt vonják majd felelősségre a szabályzat szerint, amelyet első órán lediktáltak vagy fénymásolat formájában a füzetbe ragasztattak.

Nem vitatom, hogy a követelményeket jó már az elején tisztázni

Ha pedig a szülő aláírja a listát, akkor elejét lehet venni sok kellemetlen párbeszédnek év közben. Gyanítom, az intézményvezetői ukázt az elvárások közlésére, valamint a szülői reklamáció ritkításának óhajából fogalmazták.

Tudom, sok a gyerek, még több a szülő, és mind reklamál. Mindnek van valami baja. Örökké kérdeznek, okoskodnak, bejárkálnak az iskolába, beleugatnak a tanítók dolgába. Miközben a fegyelmezés egyre nehezebb, mondhatni, reménytelen.

Együtt érzek önökkel, és ezt a lehető legkomolyabban mondom. Nehéz a munkájuk, kevés a fizetésük, sem fizikailag, sem lelkileg, sem egzisztenciálisan nem lehet könnyű túlélni a mindennapokat.

Mindazonáltal gondoljanak bele kicsit a mi helyzetünkbe is. Kérem!

Most nem az okoskodó, minden lében kanál szülő kritizál, hanem az a valaki szól önökhöz, akinek elviekben ugyanaz a célja, mint önöknek: embert nevelni.       

Képzeljék el, hogy hazamennek este, és a tízéves gyerekük efféle listákat dugdos az orra alá. Mert alá kell írni, mondták a tanárok. Akiket a szülő még sosem látott. Mert új az iskola, költözött a család nyáron. Szóval még arcokat sem tud kötni a levelekhez. Szülői csak hetek múlva lesz. A szaktanárokkal pedig olyankor sem találkozik a szülő, csak akkor, ha külön időpontot kér.

Nem olyan nagyok még ezek a gyerekek.

És mi önökre bízzuk őket, tiszta szívvel, remélve a legjobbakat

Ehhez képest kapunk az első találkozások után – ami önök és a gyerekek közt történik, nélkülünk, az iskola falai közt, ahová mi be sem léphetünk, legfeljebb az aulába – egy pár levelet, amelyek a legszikárabb, leghivatalosabb iratok stílusában, A4-es oldalakon keresztül sorolják fel apró betűvel, milyen retorziók várnak a gyerekekre, ha például szamárfüles lesz a füzet, nem tollal íródik a fogalmazás, nincs bekötve a könyv vagy nem tanulja meg időben a feladott verset.

Megtudható a levelekből az is, hány százalék az ötös, mennyit kell teljesíteni a többi érdemjegyhez, hány fekete pont egy kisegyes, hány kisegyes egy nagyegyes, és így tovább.

Mélységesen elszomorítanak ezek a levelek, tisztelt tanárok.

Komolyan mondom.

És nem azért, mert amúgy törvény tiltja, hogy egyessel, dolgozattal vagy feleléssel büntessék a rendetlenkedést az iskolában. Hanem azért, mert anélkül, hogy ismernék a gyermekemet, egyből fenyegetik.

Vártuk a felső tagozatot az új iskolában

A fiam úgy érezte, felsősnek lenni „menő”, maga a „szabadság”. Beszélgettünk vele a nyáron, hogy mennyi új élmény éri majd, lesznek új tárgyak is, nem csak új osztálytársak, csupa érdekes tudomány: történelem például. A gyerek, bocsánat, a tanuló – mert a gyermek szót gondosan kerülték a levelek, ellenben az „elégtelen” többször is szerepel – örömmel indult útnak első nap. Mi is a boldogok voltunk, hogy egy jó iskolát találtunk neki.

Aztán megjöttek ezek a listák, és mélységesen csalódottak vagyunk. Nem azért, mert teljesíthetetlenek a követelmények. A fiam kitűnő tanuló volt negyedikben, a „füzetének a külalakja” sem volt különösebben problémás, csak ritkán maradt otthon valami – igaz, a korábbi tanító néni nem ezek alapján értékelte a teljesítményét. Azért vagyunk csalódottak, mert ezek a „levelek”, amelyeknél az adóhatóság is szívélyesebben fogalmaz, szorongást keltenek mindenkiben, még a szülőben is.

Mint bármely levél, ami tele van fenyegetéssel

Így indítani egy évet? Vajon mit akar üzenni az, aki így mutatkozik be év elején? Vajon mitől vagy kitől retteg, aki kapásból szankciókat helyez kilátásba, pedig még nem is ismeri az osztályt?

Hova vezet egy ilyen nyitány?

Hogy lehet félelemből, szorongásból indulva megszerettetni egy tárgyat? Vagy nem ez a cél?

Lenyomni a tananyagot egy kupac megkukult gyerek előtt bizonyára egyszerűbb, mint elnyerni a figyelmüket, tiszteletüket, ne adj' isten a szeretetüket.

És még egy tiszteletteljes észrevételt engedjenek meg! Minden szerződés kétoldalú. Önök mit vállalnak cserébe a listákért? Nem látom egyik füzetben sem az önök munkájára utaló részt. Önöket is értékelhetik a diákok például? Az önök óráit is osztályozhatják, vagy a másik oldal teljesítménye nem érdekes? Önökre is vár valamilyen büntetés – egy gondosan összeállított legépelt, kiosztott és mondjuk a naplóba ragasztott retorziójegyzékből –, ha otthon felejtenek egy könyvet, elkésnek, nem tudtak tisztességesen felkészülni az órájukra vagy elkalandozik a figyelmük tanítás közben?  

Kedves tanárok! Nem kezdhetnénk újra a beszélgetést? Például egy ilyen mondattal: „Szeretettel üdvözöllek titeket, gyerekek”!    

Ágnes