–

A szülőség sötét oldala

Ha a gyerekekről beszélünk, van egy sötét oldala is a világnak. Egy olyan oldal, ami továbbra is tele van félelemmel, dühvel, indulattal és értetlenséggel. Azt mondják, hogy a szülőséghez nem kell sem vizsga, sem iskola. Ez így van. Bárkinek lehet gyereke, és mindenki gondolhatja azt, hogy ért a gyerekneveléshez.

Ezzel együtt is, – sok szakember próbálja hangsúlyozni, hogy – a szülőség tanulható. Bár igazából talán azt kellene újra és újra elmondani:

mindannyian voltunk gyerekek, ezért az, ahogyan a minket körülvevő gyerekeket és azok szüleit látjuk, nagy mértékben abból táplálkozik, amit gyermekkorunkban tapasztaltunk.

Persze ez mindig egy kétirányú folyamat. Lehet, hogy elfogadom, ami történt velem, lehet, hogy elutasítom.

Megütöttek? Megaláztak mások előtt? Nem figyeltek oda rám? Kihasználtak? Olyanra kényszerítettek, amit nem akartam? Lehet, hogy majd azt keresem felnőttként, hogy ne legyek ugyanolyan, mint ők.

De lehet, hogy úgy érzem, azzal az egész gyerekkoromat és a szüleimet tagadnám meg, tehát azt mondom: nem számít mi történt, mert én most felnőttként jól vagyok.

Vagy azt érzem: pont arra (a pofonra, a bezárásra, a büntetésre) volt szükségem akkor ahhoz, hogy most azzá váljak, aki vagyok.

Vagy azt gondolom: nem lehet másként csinálni csak úgy, ahogy velem bántak és ahogy én bántam másokkal…

Sokszor fájdalmas és nehéz a gyerekkorra való visszatekintés. De még több indulatot és dühöt gerjeszthet, ha mégsem tesszük ezt meg felnőttként.

A szembenézés kínkeserves

Ki kell állni a szakadék szélére, és le kell nézni.

Bele kell tekinteni a múlt mélységes mély kútjába, és meg kell engedni magunknak azt a fájdalmat, szomorúságot és persze örömöt és jó érzést is, amit a visszatekintés adhat.

Úgy is elutasíthatjuk a velünk történteket, hogy közben megmarad az elfogadás a szülő felé. Nem csak a „vagy szeretem, vagy gyűlölöm” lehetősége adott… az élet ennél árnyaltabb, és az érzéseink ennél összetettebbek. Tudunk tiszta szívből haragudni azért, amit egy gyerek vagy szülő tesz, és ezzel egy időben tudjuk érezni a szeretetet és az elfogadást is felé.

Fekete-fehér, igen-nem

Az egyéni történetek persze mindig egyediek, de sokat jelent, ha a köröttünk levő világ általánosságban is bátorít minket a szembenézésre. A világ részeként hat ránk mindaz, amiben élünk. Közszféra és magánélet sok ponton összeér.

Ma pedig a mindent átható politika miatt a közbeszéd fekete és fehér képekben, és egydimenziós képregény-figurákban gondolkodik: vannak a jók és vannak a rosszak. Aki rossz, azt gyűlölni kell. A tett és a tettes közé egyenlőségjelet tudunk csak tenni. Ha elutasítjuk amit tett, el kell utasítanunk azt is, aki tette… Nem hisszük el, hogy aki hibázott, az korrigálhat.

Csak egyetlen módon tudunk együtt élni a gyarlósággal: ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Csalás, hazugság, korrupció. Mintha nem is létezne. Csak így lehet túlélni.  

Sajnos azonban ez így nem élet. Csak túlélés. Hihetetlen energiákat visz el, hogy a fejünket mindig egy irányba tartsuk, és ez hatalmas feszültséget generál. Amit aztán valahova le kell tenni, valahova be kell csatornázni. Ennek vannak államilag támogatott formái, amelyek talán (ki emlékszik még erre?!) valahol a cigánybűnözéssel kezdődtek, aztán persze jöttek a kristálytiszta ellenségképek: migránsok, Soros, Brüsszel.

Szurikáták, gyerekek

Mint egy össznépi ország, város, híres ember játékban… de persze vannak „alulról jövő kezdeményezések” is, amelyekben ugyanez az érzés belobban: szurikáták, gyerekek.

Lehet, hogy a történet más, de közös a düh, a kérlelhetetlenség, a megbékélés és jóvátétel elutasítása.

És persze nem szólal meg egyetlen politikus vagy szakpolitikai vezető sem. Sem a gyerekvédelmi főosztályról, sem a szociálisról, se máshonnan.

Csak azt remélhetjük, hogy nem nassoltak pattogatott kukoricát, miközben azt nézték, hogy emberek tízezrei hogyan feszülnek egymásnak, és mutatják be élő, egyenes adásban, hogy milyen szépen megtanulták a leckét: „Nincsenek árnyalatok, csak igaz és hamis oldal van. Mi nem tévedhetünk. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki nem ért egyet, az ellenség.” És végül, hogy akinél a hatalom van, annak erőt kell mutatni. Az erő pedig egyenlő az erőszakkal.

E logika szerint a családban a szülőnél van a hatalom, tehát neki kell ezt az elvárást hozni. Pedig pont a gyereknevelés (és a gyerekjogok) szól arról legtisztábban, hogy az erő nem csak erőszakos lehet. Sőt! „Erősebb” vagyok szülőként, ha nem bántom a gyereket.

Hatalmas távolság feszül aközött, amikor egy gyerek szabályt szeg vagy rosszat csinál, akkor úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, és aközött, hogy megütöm, vagy ugyanazt csinálom vele, mint amit ő tett a másikkal.

Nem igaz, hogy ha nem alkalmazok erőszakot, akkor nem csinálok semmit, és nem „nevelem a gyereket”. 

Ha elverek egy gyereket, mert verekszik az óvodában, azzal nem azt tanítom neki, hogy a verekedés rossz. Csupán annyit üzenek vele, hogy nem tudom másként nevelni, csak úgy, ha bántom, és amíg van olyan, aki erősebb nála, addig tűrnie kell, hogy az erőszakos legyen vele.

És ez az a pont, ahol megint összeér magánélet és közélet: amíg azt érezzük, hogy akinél a hatalom van, annak joga van bántani minket, de legalábbis figyelmen kívül hagyni az érzéseinket, addig nem tudunk megengedőek lenni a gyengébbel szemben. Addig az a dolgunk, hogy kitapossunk egy olyan helyet ebben a hierarchiában, ahol mindig van legalább egy valaki, akivel szemben mi is megélhetjük a „hatalmunkat”, és így az erőnket.

Tehát erőszakosak leszünk vele szemben: fizikailag, szóban, érzelmileg vagy más módon. Ez is egy világrend. Senki nem mondhatja, hogy nem elég stabil… vagy azt, hogy ne lenne fenntartható. Tudjuk, hogy az. Csak éppen végtelenül szomorú és megbetegítő.

Egyetlen kérdés maradt hát: biztos, hogy ilyen világban akarunk élni?

Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Thanasis Zovoilis