És mi lesz a férfiakkal a női emancipáció után? – Ha a változás elindul, nincs mese, lépni kell

–

Két férfi beszélget a játszótéren:

– Te, neked milyen, hogy itt ülünk, mint valami gyerekcsőszök?

– Tök ciki. Nem?   

– Hja, de. A tiéd is tök béna a hintán? Az enyém már ötéves, és még mindig löknöm kell.

– Ja, az enyém meg nem bír belerúgni a labdába, hiába nyüstölöm két éve.

Na, ilyen beszélgetés – vagy valami hasonló, akár ellenkező előjellel – nem hangzik el a játszótereken, hiába tűnik fel egyre több apuka arrafelé meg az ovikban, iskolákban, különórák környékén. Mégis sokszor úgy tűnik, nem beszélgetnek, hanem zavartan álldogálnak, és senki nem meri bevallani, hogyan is érzi magát, senki nem árulja el a másiknak, mit gondol.

Mert érzelmekről, nehézségekről, problémákról beszélni… még mindig nem fér bele a hagyományos férfimintába, hiába kezdtek onnan elmozdulni azzal, hogy már valamivel többet vállalnak a gyereknevelésből.

A bennük kavargó érzések azonban ma is csak akkor kerülnek felszínre, amikor egy család felbomlik, és az apák egyszer csak úgy érzik: kihúzták a lábuk alól a talajt. 

Támadás, védekezés, támadás

„A férfiasságról nagyon kevés szó esik a közbeszédben is” – erősíti meg kérdésemre Szemán Dénes pszichológus, aki épp a maszkulinitást kutatja. „Még akkor sem kerül szóba, amikor a demográfiai helyzetünk javítása kerül terítékre – érdekes módon ebben a férfiakat egyáltalán nem szólították meg. Ez azt sugallja, mintha velük nem lenne semmi gond, az ő szerepük tiszta, csak a másik csoportnak (a nőknek) kellene változtatnia” – utal a miniszterelnök nemrégiben tett kijelentésére, ami egy nőkkel kötendő egyezségről szólt, a több gyerekszülés érdekében.

Ugyan a nők részéről érkeztek reakciók azzal kapcsolatban, hogy ez esetleg nem egyedül az ő problémájuk, férfiakat nem hallottunk megszólalni, közülük senki nem kérte ki magának, hogy a gyerekekkel kapcsolatos kérdésből kifelejtik. És – mi tagadás –, senki nem is kérdezte őket.

„Pedig egyik nemet sem lehet értelmezni a másik nélkül” – folytatja a pszichológus. „És ha az egyik csoport változik, akkor muszáj változnia a másiknak is, még ha először úgy is érzi, hogy nem akar, mert a status quót biztonságosabbnak érezte, ott stabilabb identitással rendelkezett, több előjogot tudhatott magáénak.

De ha a változás elindul, akkor már nincs más választás, mint igazodni hozzá, és új válaszokat keresni.

És ebből nem lehet kihagyni a progresszivitást, az előrelépést, mert aki ezt a részét meg akarja úszni, az épp a rugalmasságot vonja ki a folyamatból.”

Van azonban egy férfiakat segítő szervezet Magyarországon, amelyik a feminista jelzőket, a nemi egyenlőség jelszavát, és az összes hasonló címkét kihagyva próbál megoldást kínálni – ugyanezekre a kérdésekre. A Férfiak Klubja alapítója, Bedő Imre szerint ugyanis „a feminizmussal az a probléma, hogy meg akarja változtatni a férfiakat. És a férfiak ettől befeszülnek, mert úgy érzik, hogy van egy jó nem, amelyik át akarja alakítani a rossz nemet. A férfiak többsége nem akar olyan modern férfi lenni, aki női attribútumokat ölt magára, mert ez a férfiakban veszteség-érzetét kelt" – állítja Bedő. Szerinte: „fel kéne hagyni azzal a kommunikációval, ami ellenérdekeltté teszi a férfiakat, és arra készteti őket, hogy beássák magukat egy lövészárokba, ahonnan tiszta erőből lőhetnek kifelé.”  

Egy lépés előre, kettő hátra

Márpedig Szemán Dénes szerint most pontosan ezt látjuk a közéletben és a közbeszéd egy részében: egyfajta visszacsapást az épp felerősödött feminista hangokra:

„Valójában nemcsak nálunk, hanem a fejlettebb országokban is elsősorban a jólétben élő, középosztálybeli, értelmiségi rétegben kezdett terjedni a feminista eszme – persze jó pár évtizeddel ezelőtt –, és ott késztette reflexióra a férfiakat. Volt, ahol ebből konstruktív, előremutató párbeszéd született – például Skandináviában –, máshol meg folyamatos küzdelem zajlik, mint például az Egyesült Államokban. Nálunk most van egy maszkulin visszacsapás bizonyos hatalmi közegekben, ugyanis elsősorban őket kényszerítette arra, hogy definiálják, hogyan látják önmagukat. És az erre adott válaszaik egyelőre inkább hegemón maszkulinitás irányba terelik vissza a rendszert.”

Szemán ugyanakkor megnyugtat: a maszkulinitás szociológiai aspektusát kutató Hadas Miklós szociológus szerint ez természetes, mert az emancipáció egy lépcsőzetes folyamat, ami ugyan előre halad, de mindig vannak benne visszalépések. Bedő Imre szerint a „visszalépésnek nemcsak a válaszcsapás, hanem egy másik formája is lehet: az elzárkózás, begubózás. Vagy nevezhetjük menekülésnek is“ – mondja, „amit úgy csinálnak a férfiak, hogy nem válaszolnak, nem védekeznek, hanem például addig maradnak a munkahelyükön, amíg úgy nem eshetnek haza, míg lerí róluk: »ők már semmire sem képesek«. Emiatt vezetnek a férfiak minden negatív statisztikát: a korai halálozást, az öngyilkosságot, a rákos megbetegedést, a szív- és érrendszeri megbetegedések listáját, a bűnözési statisztikákat, stb. Mert egész életükben menekülnek, és nem tudják, mit csináljanak.”

Szemán Dénes is említi, hogy a hagyományos férfiszerep, illetve az ahhoz való ragaszkodás minden kutatásban kimutathatóan életminőség-romlást és mínusz tíz év élettartamot vonz magával, mégsem lehet ezzel érvelni a nyilvánosságban. „Azok a kampányok ugyanis, amik arra akartak rámutatni, hogy a hegemónia milyen károkat okoz a férfiaknak, valójában sosem vezettek sikerre” – állítja. „Hiába derül ki minden kutatásból, hogy legalább tíz évvel megrövidíti a férfiak életét, és ide vezethető vissza sok betegség vagy öngyilkosság, de amikor ezt kommunikálják, akkor valamiért nem megy át az üzenet.

Ugyanis a férfiasságról alkotott kép olyan merev, és minden elmozdulás tőle olyan bizonytalanságot okoz, hogy ezért nem vállalják a férfiak. Hiszen hová máshová lehetne mozdulni, mint a feminin oldalra?

Csakhogy a férfiidentitás azon alapszik, hogy ők nem nők.”

Milyen egy igazi férfi?

Máris ott vagyunk, amire Bedő Imre figyelmeztetett, és amire neki van egy saját megoldási javaslata, amely így hangzik:

„A férfiakat demotiválja, ha »szerepekről«van szó, ugyanis klasszikus férfifeladatok ma nincsenek: nem kell fát vágni, lovat patkolni, halászni, vadászni – maradtak a »női« feladatok. Ez dühíti a nőket, mert úgy érzik, nekik aránytalanul sokat kell dolgozniuk, de rosszul hat a modern férfiakra is, akik pedig úgy érzik, meg kellene tanulniuk női feladatokat végezni. Ha megszabadítanánk a feladatokat a címkéktől, azzal mindenki jobban járna. Régen, az egyszerű emberek körében ugyanis abban állt a két nem egyenlősége, hogy mindkettő egyformán sokat dolgozott: reggeltől estig. Bár ma van szabadidőnk, de abban az otthoni munkát kell elvégezni, és ha azt úgy kezelnénk, mint a régiek, hogy minden soron következő feladatot meg kell ragadni és csinálni kell, akkor nem lenne konfliktus. Ha viszont a feleséged és a gyereked azt látja, hogy te otthon csak tévét nézel, mert ki kell pihenned a munkád fáradalmait, akkor egy semmittevő leszel a szemükben.

Ilyeneken múlnak ma a házasságok. Pedig akit dolgozni látnak, az nemcsak önbecsülést és megbecsülést szerez, hanem mintát is ad a gyerekének.

És közös élményt hogyan máshogy lehet szerezni, ha nem a munka révén?”

Ugyanakkor szerinte az is gond, hogy a férfiak ma kiszorulnak a családból – ráadásul sok esetben saját magukat szorítják ki. És ennek gyökere az lehet, hogy nem is igen tudták, mibe vágnak bele, amikor családot alapítottak, mert nem volt, aki felelősségvállalásra nevelje őket.

„A férfivá válás útja a mai világunkban nem létezik – ez a nők egyik nagy problémája is” – vallja Bedő. „A nők felelősségvállalása a gyerekszüléssel megteremtődik, de a férfiakét minden civilizációban mesterségesen kellett megteremteni, erre szolgáltak a férfivá avatás szertartásai. Ahhoz, hogy egy fiú férfivá váljon, a férfiközösség követelményeinek kellett megfelelni – ami mára megszűnt. A felelősségvállalást hosszú út megtanulni, és mi ezt akarjuk újraindítani azzal, hogy a fiúkat férfiközösségbe visszük.”

A Férfiak Klubja ezért táborokat és eseményeket szervez apáknak és fiúknak, ahol közös tevékenységeket kell végezniük, és közben beszélgethetnek. 

Egymás felé nyitni

Szemán Dénes szerint ugyanakkor ott tartunk, hogy ha egy férfi más férfiak közösségét keresi azzal a céllal, hogy beszélgessen, mintákat lásson, megossza a problémáit vagy tapasztalatait, azzal máris egy tabut kell ledöntenie. Pedig mindennek itt kellene elkezdődnie. „Sajnos a férfiak szemében az, ha valaki közösséget keres, máris nem férfias dolog, ahonnan már csak egy lépcső a homofóbia.

Elmenni egy férfikörbe? Az olyan »buzis«.

Persze a buzizás a kirekesztés egyik formája, hiszen azt sugallja: nemcsak hogy rossz pasi vagy, hanem nem vagy férfi, nem vagy közénk való. De amint valaki magasról tud tenni erre, és elkezdi vállalni, abban a pillanatban a hegemón struktúrában elkezdenek repedések keletkezni. Persze a magányos harcos nehéz szerep, ezért kellene hozzá társakat találni. Meg azért, mert minden törekvésnek akkor van esélye megerősödni, és változást idézni elő, ha létrejön egy kritikus tömeg mögötte.” 

Csakhogy „a férfiak többségének ma nincs problématudata, legfeljebb egy válás után” – osztja meg tapasztalatát Bedő Imre. „Hozzám az elmúlt két-három évben legalább kétszáz férfi jött úgy oda, hogy »de jó, hogy ezt csináljuk, mert ő csak most kezdett el ezeken a kérdéseken gondolkodni«. Mi ezt megpróbáljuk megelőzni, mert azt látjuk, hogy már maga a problématudat is szárnyakat ad a férfiaknak. Ilyenkor felismerik, hogy nincsenek egyedül.” A kultúra választ adna minden kérdésre, nem kell feltalálni a spanyolviaszt állítja, majd hozzáteszi: „Csak a kulturálatlanság nem ad választ.”

Szemán pedig – aki nem a múltban keresi a kapaszkodókat, hanem új megoldásokat szeretne látni – úgy véli:

„Azokat a férfiakat, akikben van nyitottság a változásra, arra kell biztatnunk, hogy merjenek beszélni róla. És, hogy

azokra a viselkedési mintákra, amelyek újratermelik a hagyományos férfias attitűdöt – a szexista viccektől kezdve a nőket kirekesztő magatartásig – bátran reflektáljanak, tegyék szóvá, utasítsák el nyíltan, adjanak hangot az ellenérzésüknek.

Mert azzal gondolkodásra késztetik a többieket is, és megmutatják: lehet másképp is csinálni.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Klaus Vedfelt