Az előzmények

Roy és Carter 2011 óta ismerték egymást, egy floridai nyaraláson találkoztak. Akkor már mindketten évek óta küzdöttek súlyos depresszióval, a fiú többször kísérelt meg öngyilkosságot, ám végül mindig hagyta lebeszélni magát (2012-ben épp Carter által), vagy időben segítséget kért. Carter, bár állítólag összesen nem látták egymást két-három alkalomnál többször, végig mellette állt, néhány hónappal Roy halála előtt drasztikusan megváltozott üzeneteinek hangneme. Előtte is beszélgettek már az öngyilkosság lehetőségéről, de Carter akkor még inkább a problémái megoldására igyekezett bátorítani a barátját, 2014 áprilisától azonban konkrétan győzködni kezdte őt, hogy ölje végre meg magát. Szinte hihetetlen olvasni az üzeneteket, amiket írt neki, például: „Mikor akarod már megtenni? Tudod, hogy nem maradhatok fent éjfél után.” Vagy:

„Csak magadnak nehezíted meg, ha még sokáig halogatod. Muszáj megtenned. Miért nem teszed meg most azonnal?”

És így tovább, üzenetek százaiban erősködött, hogy Roy lökje el magától az életet. Szívszorító, hogy a fiú eközben végig bizonytalan volt, töprengett, valóban a halál-e az egyetlen megoldás, Carter azonban gyakorlatilag levegőt sem hagyta venni, folyamatosan üzenetekkel bombázta. A tragédia csúcspontja az volt, amikor Conrad az autóban ülve felhívta a lányt, beszélgettek (Carter ekkor is megállás nélkül győzködte), majd a fiú kiszállt a szén-monoxiddal teli autóból, ám a barátnője rábeszélésére visszaült (!!!). Carter egy másik ismerősének küldött üzenetében, Roy halála után, ezt írta: „hallottam őt haldokolni”, és hozzátette, mennyire bánja az egészet, az ő hibája, és Carter szülei bizonyára gyűlölni fogják. Ez volt, amit mondott – de vajon mi járhatott 2014. áprilisától júliusig Michelle Carter fejében?

Mentális problémák

A lány ügyvédje a tárgyaláson azzal védte ügyfelét, hogy Carter áprilisban egy súlyos antidepresszánst, a Calexát kezdte szedni, ami teljesen kifordította önmagából, nem mérte fel többé tetteinek súlyát. Ez a magyarázat még elfogadható is volna – figyelembe véve a lány komoly mentális problémáit –, az viszont már kevésbé, hogy Carter a jelek szerint Roy öngyilkosságát a saját népszerűsége növelésére használta fel. Megkérte a fiút, halála előtt írjon búcsúüzenetet a FB-ra, és tagelje be őt, valamint több barátjának is leírta az öngyilkosság után, hogyan hallgatta Roy haláltusáját. Mindez számos kérdést vet fel – beszámítható volt-e Carter, „borítékolva” volt-e Roy öngyilkossága, ahogy a lány védője fogalmazott –, de az egyik legsúlyosabb kétségkívül az, mit képes megtenni valaki azért, hogy elfogadják.

Michelle Carter egész életében a fura lányok közé tartozott, pszichés problémái, anorexiája és a falcolása miatt nagyon nehezen szerzett barátokat. Mivel a hasonlók felismerik egymást, Royban valószínűleg megláthatta a lehetőséget arra, hogy uralkodjon fölötte, még ha az elején valószínűleg ő maga sem sejtette, mi lesz az üzengetés vége. A bíró sem véletlenül „gondatlanságból, és nem előre megfontolt szándékkal elkövetett emberöléssel” vádolja, hiszen Carter – mentális állapota okán, feltehetően nem is lett volna alkalmas egy ilyen gyilkosság kitervelésére.

Minden jel arra mutat, hogy „csupán” egy zavart, problémás lány volt, aki azt akarta, hogy végre figyeljenek rá. Akár egy másik ember élete árán is.

Nincs határ...

Mióta megismerkedtem az üggyel, nem tudok szabadulni a madáchi gondolattól, hogy Carter bűne nem csupán a sajátja, hanem részben „a koré, mely szülte őt”. Azé az évezredé, amikor bárki híres lehet egy videóval, amiben mézet ken a saját szemébe, vagy más módon kárt tesz magában, és a magunkkal és másokkal szembeni agresszió lassan nem lesz más, mint a határfeszegetés eszköze. Bármilyen borzasztóan hangzik, Michelle Carter igenis joggal gondolhatta, hogy az amúgy is küszködő Roy élete nem túl nagy ár a figyelemért, sőt, talán valóban azt hitte, ezzel segít a fiúnak. Hiszen attól, hogy egy tervezett, bár bizonytalan időre elnapolt orosz valóságshow-ban emberek halhatnak meg a tévénézők szeme láttára – gyilkolni ugyan (még) nem lehet, de ha az elemek legyőznek a vadonban, na, bumm –, ez az eset nem is áll olyan távol. Túl vagyunk a pornó számos válfaján, a testi-lelki kínzáson, a következő lépés már a gladiátorok arénája, tehát Roy és Carter tragédiájában az a legfájdalmasabb, hogy egyáltalán nem logikátlan vagy érthetetlen. Michelle Carter 20 éves, a digitális bennszülött generáció tagja, aki számára a virtuális világ egyenlő a valóságossal. Az internetes bántalmazás kapcsán gyakran előkerül a kérdés, hogyan előzhető meg az ilyesmi, és egyvalami biztos: első lépésként azzal kell tisztában lennünk, hogy ezek a fiatalok igenis úgy élnek az online univerzumban, ahogy mi az offline-ban. Ahogyan léteznek Fekete Angyalok, akik a halálba segítik a súlyos betegeket, hogy megváltónak érezhessék magukat, úgy léteznek Michelle Carterek, akik mindezt az éteren keresztül teszik. Mert betegek, és az egész életük egyetlen segélykiáltás.

Vekerdy Tamás írja számos helyen: ha gyerekekről van szó, nincs fontosabb a figyelemnél. Persze ennek nem kell mindig koncentrált figyelemnek lennie, hiszen arra senki sem képes, de a kérdezés, a hallgatás, a határok tisztelete – és főként a jelenlét  – életeket változtathat, vagy éppen menthet meg. Nem tudhatjuk, mi lett volna Conrad Roy és Michelle Carter sorsa egy másik évezredben, de most, a kétezer-tízes években így forrt össze a nevük örökre. Cartert a bíróság bűnösnek találta gondatlanságból elkövetett emberölés vádjában. Akár húsz évet is kaphat.

Kalapos Éva Veronika