–

Amikor a parlament elfogadja az új, civil szervezetekről szóló szabályozást, törvény rendelkezik majd arról, hogy nemzetellenes összeesküvő, idegen érdekeket kiszolgáló áruló vagyok. Persze nem név szerint. De mivel tíz éve dolgozom egy olyan szervezetnek, aminek a küldetése nemkívánatossá vált Magyarországon, én is viselem a bérenc-bélyeget.

Nehéz szavakba önteni, hogy ez milyen érzés, és mennyire szürreális, hogy:

velem

​mindez ​

megtörténhet.

Egy civil szervezetnek dolgozom, de a ténykedésem nem aktivista-jellegű. Alkatilag nem vagyok Jean D’Arc, nem bírom a feszültséget, kerülöm a konfliktusokat. Talán pont ezért vált az egyik szívügyemmé éveken át a vitakultúra-fejlesztés: így lehetőséget adhattam másoknak, akiknek hozzám hasonlóan nehezen megy, hogy kiálljanak magukért.

Az elmúlt és elkövetkező hetek magyarországi történései engem személyesen is érintenek, de mindannyian tudjuk, hogy mindez sokkal többről szól. Mégis csak egy nagyon szűk csoport emeli fel a szavát – ha a következményeket nézzük, akkor nem pár ezer embernek kellene vétót kiáltania, hanem millióknak. Mégsem ez történik. Nem tudom, hogy miért, csak azt tudom, hogy én miért kiáltok.

Az emberek többsége nem tudja, hogy milyen egy illiberális demokráciában élni. Én tudom. Kamasz koromban halálosan cikinek tartottam, hogy a személyimben születési helyként a Szovjetunió van megadva – ma már azt gondolom, ez egy fontos mementó, hogy soha ne felejtsem el, honnan jövök. Tudom, hogy milyen, amikor az állam az alapvető feladatait nem képes ellátni. Tudom, milyen, amikor az állam einstandolja a családi kert kétharmadát, mert kell a hely egy hőközpontnak, de az érdekeidet nem védi meg senki, és erről egy ipari monstrum emlékeztet minden nap, ha kinézel az ablakon. Tudom, megtörténhet, hogy az állam „biztonságba helyezi” a bankszámládat, hogy elkerülje az államcsődöt, de a „kölcsönt” persze soha nem adja vissza. Tudom, milyen, amikor az életet elemi szinten hatja át a korrupció, szinte természetesnek veszed, hogy egy egyszerű ügyintézéshez is két embert kell „megkenni”. Tudom, milyen, amikor nincs áram, és gyertya mellett írsz házi feladatot. Tudom, milyen amikor évekig nem sikerül betömni a kátyúkat, és a gumikesztyűt is te viszed a kórházi kezeléshez. Tudom, hogy milyen órákon át a határon állni, és remélni, hogy átengednek, mert a szabad mozgás nem magától értetődő állampolgári jogod. 

Nem azért tiltakozom az új szabályok ellen, és nem azért foglalkozom évek óta demokráciára neveléssel, mert erre felbéreltek, hanem azért, mert megtapasztaltam, hogy a jogbiztonság, a szabadság, a demokratikus értékek nem elválaszthatók attól, hogy hogyan élünk.

Tudom, hogy milyen egy olyan országban élni, ahol mindez nem adott, és azt is tudom, hogy nem szeretnék többé így élni.

Egy multikulturális közegben nőttem fel, számomra természetes volt, hogy az anyanyelvem más, mint a hivatalos nyelv, ahogy az is, hogy vannak barátaim, akik más nemzetiségűek. De az is természetes volt, hogy az otthonom Magyarország. Az, hogy magyar állampolgár vagyok, számomra egy érték, amiért meg kell küzdenem (a könnyített honosítás előtti időkben még állampolgári vizsgát is tettem, de nem bánom). Amikor a családom Magyarországra költözött, azt gondoltam, hogy végre ott vagyok, ahová tartozom, ahol helyem és feladatom van.

És most... vajon megbélyegezve, hazaárulóvá kikiáltva hol van a helyem? Mi a dolgom?  

Attól, hogy mindezt leírom, tudom, nem változik semmi. A kedves olvasó nyom egy lájkot, esetleg egy együtt érző kommentet (vagy épp ellenkezőleg), de az élet megy tovább. Mindezt elmondom mégis, mert talán amikor legközelebb listázást, ügynökszervezetezést, sorosbérencezést hallasz, talán eszedbe jut, hogy a bélyegek mögött emberek vannak.

Emberek: történetekkel, és összetört álmokkal.

Takács Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/wellphoto