-

A kisebbik rossz... meg a hisztéria

Szögezzük le mindjárt az elején: amerikai állampolgárként Clintonra szavaznék. Nem azért, mert nő, és nem azért, mert különösebben jó jelöltnek tartom, hanem, mert jelenleg ő a kisebbik rossz. Trumpra pedig nem azért nem szavaznék, mert férfi és vállaltan hímsoviniszta, hanem azért, mert ő lenne az én olvasatomban a nagyobbik rossz. Persze ez az én véleményem. És ez a gondolatmenet erről fog szólni. A véleménynyilvánítás szabadságáról… a férfiakéról is.

Őszintén gondolkodásra sarkallt az a hisztéria, amit Trump nőkkel kapcsolatos megnyilvánulásai váltottak ki világszerte. Kicsit elhajókázva a politikai véleménynyilvánítástól – a Trump által tanúsított magatartást mélységesen elítélve –, ugyanakkor a józan realitás talaján maradva:

az volt a benyomásom, mintha mi, egyenlőségpárti nők néha logikai bukfencbe kerülve, a saját magunk által fröcsögött egyenlőségi kényszer foglyaiként már-már női felsőbbrendűséget hirdetünk azzal, hogy egyes férfiak véleményén nem vagyunk képesek túltenni magunkat.

Vagy egyszerűen nem fogadjuk el, hogy nekik is van véleményük.

Ugyanis, ha én nőként kitartok amellett, hogy nemsemleges megítélést szeretnék magammal, a saját véleményemmel, és az általam hangoztatott elvekkel szemben, akkor ugyanezek a jogok megilletnek minden férfit is.

A férfinak is joga van... még egy olyannak is, mint Trump

Ha következetes akarok lenni saját véleményem tekintetében, akkor meg kell hagynom mélyen tisztelt férfitársaimnak is a szabad véleménynyilvánítás jogát.

Az én olvasatomban egy férfinek joga van azt mondani, hogy szívesen látna otthon a tűzhely mellett egy seprűvel a kezemben, nekem meg szívem joga azt mondani erre, hogy köszi, de én a seprűt csak közlekedésre használom.

Persze lehet azon agonizálni, hogy egy előtérben lévő férfi: énekes, színész vagy éppen politikus társadalmi felelőssége jóval nagyobb annál, mintsem olyan kijelentéseket tegyen, ami bármilyen formában a női egyenjogúság ellen irányul vagy sérti a nőket. De ők is velem egyenlő jogú állampolgárok, akiknek joga van erősen konzervatív véleményt nyilvánítani. Még akkor is, ha ezzel a társdalom szemében magukat minősítik. Mert minősítik.

A nyugati társdalom (amibe itt saját posztkommunista perverziójú, identitászavaros, autoriter férfi politikusokhoz mániákusan vonzódó kis országunkat is beleértem) már túljutott ezen. Felnőtt ezeknek a véleményeknek a befogadáshoz. Már megvan a társadalmi konszenzus arról, hogy a nők megállják a helyüket az élet minden területén. Feleslegesen hergeljük magunkat ezen, tovább kell lépni, és új célokat kitűzni. Így fejlődik a társadalom: lassan, szervesen.

Van még dolgunk, de az nem a felháborodás

Nyilván a női egyenjogúság kiharcolása egy igen hosszú folyamat, aminek még nem vagyunk a végén. De legyenek új célok! Például az egyenlő bérezés. Itt van még mit fejlődni. Ugyanakkor a szexista beszólásokon ma már nem megbotránkozni kell, hanem kinevetni azokat, akik ilyeneket mondanak.

Száz éve még nem számítottunk teljes jogú állampolgárnak. Ma választásokat döntünk el (egyszerűen csak azért, mert többen vagyunk, és nem azért, mert többet ér a szavazatunk).

Negyven éve édesanyáink úgy nőttek fel, hogy a családon belüli erőszak, mint olyan, nem létezett, mert nem ismerték el. Huszonöt éve úgy élte gyermekkorát a mi generációnk, hogy anya főz és takarít otthon, apa meg meccset néz.

És mi van ma? Eltelt száz év. Én idén még nem kapcsoltam be a sütőt, de ezért senki nem ítél el a környezetemben. A férfiak sem. És mi lesz a jövőben megszülető fiammal? Az ő generációjukban már fel sem merül kérdésként, hogy a házimunka nem a családi munkamegosztáson alapul.

Amikor a letűnt politikus valami nevetségesen primitív megnyilvánulást tesz, egyáltalán nem kell foglalkozni vele. Annyit lehet reagálni, hogy: „jól van papa, ez a véleményed, elvégre szólásszabadság van, hát... legyen".

De az időt nem tudod megállítani, és a folyamat már visszafordíthatatlanul nekünk, nőknek dolgozik. A megoldás pedig nem az, ha belemegyünk egy ostoba adok-kapokba, és pozitív diszkriminációval élve próbáljuk helyzetbe hozni a nőket. Visszatetszést kelt a nőkben és a férfiakban is. Nem azért kell valakire szavazni, ment nő, hanem azért mert jó abban, amit csinál. A férfiismerőseimtől sohasem azt hallottam, hogy ne ismernék el a nők egyenlőségét az élet bármely területén, sokkal inkább azt, hogy mi, nők gyakran teljesen következetlenek vagyunk a diszkrimináció és az emancipáció területén… és ebben van is némi igazság.

Következetlenül elmerülünk a végtelen felháborodás tengerében, miszerint nincs egyenlőség. De azért velünk szemben egy férfi ne legyen nyers vagy udvariatlan, ne viselkedjen tiszteletlenül, és ne tegyen lekicsinylő megjegyzéseket. Mert, ha ezt teszi: paraszt, tahó. És nekem jogom van ezt mondani róla. Mert nő vagyok... és kész. Pont. Csakhogy az érvrendszer bizony egy kicsit sántít.

A férfiak és nők közötti egyenlőség az én szememben azt jelenti: örülök annak, hogy nőnek születtem, akár a munkámban, akár a magánéletemben. A bókokat elfogadom, még akkor is ha a munkám során kapom, és esetleg a külsőmre vonatkozik. Élvezem az előnyeit annak, hogy nő vagyok, mert igenis vannak olyan élethelyzetek, ahol kedvesebbek velünk, nőkkel. Ugyanakkor magam is karrierista vagyok, tudom, hogyléteznek nehéz döntések és válaszutak előttem, tudom: néha oda kell tennem magam, hogy teljesen egyenrangú félként ismerjenek el az üzleti életben.

De legfőképpen annak örülök, hogy tudom: nekünk áll a világ. Ha pedig az olyanok, mint Donald Trump ezt nem veszik észre, és úgy tekintenek a nőkre, mintha még mindig egy szavazati jog nélküli, kitartott társadalmi csoport lenne, akkor ez már legyen a saját hülyeségük.

Ne háborodjunk fel miatta, inkább nevessünk egy jó nagyot.

Hogy miért? Mert két hét múlva az Amerikai Egyesült Államokban elmennek szavazni a nők, és elnököt választanak majd. Mert nagyon úgy fest a dolog, hogy az ő döntésükön múlik majd, ki lesz a szabad világ vezetője.

Trump bácsi, ez a hajó már régen elment … Harminc éve a „pinájuknál ragadtad meg a nőket”, ők pedig két hét múlva „a töködnél fogva húzhatnak majd vissza téged…”

Puszi, pá!

Dobosi Blanka

Kiemelt képünk forrása: Donald Trump Hivatalos Facebook-oldala

Olvass tovább! Ha érdekel, hogy mit mondanak egy olyan nőnek Trump kiszólásai, aki túlságosan is jól ismeri az erőszak kultúrájának működését, akkor KATT IDE!