Látlelet: Kultúrharc 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

De mi is az a kultúrharc?

„A kultúrharc a nagypolitika beáramlása a kulturális életbe. Ilyenkor kulturális termékeket, szereplőket hatalmi, politikai, ideológiai célokra használnak fel, a kulturális teljesítmény értékelését erősen befolyásolják politikai szempontok, például az állami díjazásban vagy intézményvezetői pályázatoknál” – fejti ki Kristóf Luca, a Kultúrcsaták – Kulturális elit és politika a mai Magyarországon szerzője.

A miniszterelnök már 2009-ben arról beszélt Kötcsén, hogy a duális helyett centrális politikai erőtér lenne kívánatos, aminek részeként megtörténik a kulturális elit cseréje is, ily módon biztosítva a nemzeti értékek megőrzését. Előrelátó politikusként már ekkor úgy gondolkodott, hogy a politikai hatalomnak nemcsak gazdasági, de erős kulturális hátországgal is rendelkeznie kell, amivel hosszú távon stabilizálhatja a hatalmát, „ehhez viszont szüksége van egy támogató értelmiségi közegre, aminek megélhetést, pozíciókat, stallumokat biztosít” – magyarázza Kristóf Luca.

2018-ban Orbán Viktor Tusványoson úgy fogalmazott, hogy „kulturális korszakba kéne ágyaznunk a politikai rendszert”, amiből sejthető volt, hogy az addigi intézkedésekhez képest a kormány még nagyobb sebességre kapcsol, ami a kulturális átrendeződést illeti.

„A politika közösségeket akar létrehozni. A nemzeti kultúra összeköt mindenkit, aki magyarnak vallja magát. De a magyar kultúrán belül politikai érdekek mentén is próbálnak csoportokat képezni, például ellenségképek gyártásával, amivel a saját csoportot lehet megerősíteni. A mi és ők, azaz a törzsiesség logikája a társadalmi csoportokat képes egymás ellen hangolni.”

Kristóf Luca szerint a kultúrharc alapvetően három nagy társadalmi törésvonal mentén szerveződik:

Hagyományos családi értékek vs. progresszivitás,
ami persze egyáltalán nem magyar sajátosság, leginkább Amerikából „importált”, bevett politikai gyakorlat. A szociológus szerint különböző értékkutatásokból tudható, hogy az LMBTQ- vagy a genderkérdések a társadalom jelentős részét nem foglalkoztatják, célzott politikai üzenetekkel viszont könnyen hergelhetők.

Szuverenista–globalista szembenállás,
ami a magyar politikában sokszor az EU-ellenességben jelenik meg, ezáltal a társadalmat nemzeti érzelműekre és idegen érdekeket szolgálókra osztja.

Vallásosság általi megosztottság,
ami a 2010-es évek elején volt leginkább érezhető (például az egykori MMA-elnök, Fekete György körüli nézeteltérések kapcsán, de a mai napig felmerülnek a témában olyan megosztó viták, mint a keresztállítás a Szabadság-szobor talapzatára).

A magyar film megint szép lesz

Sok európai országhoz hasonlóan a magyar kultúra fenntarthatósága rendkívül kiszolgáltatott az állami finanszírozásnak, hiszen a szűk fogyasztói réteg miatt képtelen lenne pusztán a piacról megélni, ez különösen igaz az olyan költséges művészeti iparágakra, mint a filmgyártás.

Kristóf Luca szerint a film az egyik legalkalmasabb kulturális csatorna az ideológiai, világnézeti üzenetek széles körű átadására, ezért nem meglepő, hogy a Fidesz 2010-es győzelme után itt kezdődtek meg a legnagyobb strukturális átalakítások. Az addigi Magyar Mozgókép Alapítvány helyett létrehozták a Magyar Nemzeti Filmalapot, amelynek élére a Fidesz által filmügyi kormánybiztosnak választott Andy Vajnát nevezték ki.

Bár Vajna szakmai múltja kétségkívül alkalmassá tette a pozícióra, az egyablakos rendszer – miszerint más állami filmalapok, pályázati lehetőségek nincsenek – mégis magában hordozta annak a lehetőségét, hogy a teljes szakma ki legyen szolgáltatva a döntőbizottság szimpátiájának, ízlésének, politikai beágyazottságának.

Figyelembe véve a korszak megkérdőjelezhetetlen sikereit (például Nemes Jeles László Oscar-díja), mégis akadtak olyanok, akik már ekkor problémásnak látták a filmipar finanszírozását és annak antidemokratikus jellegét. Hajdu Szabolcs például úgy fogalmazott a Partizán Rendszerhiba című dokumentumfilmjében, hogy „ekkor kezdődött el a kézből etetés időszaka”, de Tarr Béla is megfogalmazta aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy „egy ablak nem ablak”, szükség lenne egy független filmalapra is.

2018-ban Orbán Viktor tusnádfürdői bejelentése már előrevetítette, hogy a politika és az általa irányított ideológiai harc egyre erőteljesebben szivároghat majd be a kulturális életbe: a látványos történelmi filmek ekkor kezdtek egyre nagyobb számban megjelenni. Persze a magyar filmgyártásban bőven akadtak már történelmi témájú alkotások – mint Herendi Gábor Kincsem című filmje, és természetesen a Saul fia is ide sorolható –, a kormány részéről mégis egyre erősödött az igény a „történelmi filmekre”, így az NFI ebben a műfajban kezdte kiírni a pályázatait.

Bár a szakmából sokan jelentkeztek ennek megfelelő filmtervvel (például Pálfi György Rózsa Sándor életéből szerette volna megrendezni a Sömmit, Szász Attila Rendszerhibája a Kádár-korban játszódott volna, Gárdos Péterék Semmelweis-filmterve sem valósulhatott meg), a pályázatok nyertesei között mégis kirajzolódni látszott egyfajta mintázat: a kormány oldalához közelebbi alkotók és producerek sorra kapták meg az igényelt támogatásokat, míg a kormánnyal kritikus alkotók filmterveit rendre visszadobták, vagy a folyamat egy pontján elkaszálták.

Sok esetben az esztétikai, szakmai szempontok vagy az előzetes teljesítmények figyelembevétele helyett a kormányhoz való vállalt lojalitás és a kormány politikai üzeneteit kihangsúlyozó (akár addig amatőr) alkotók filmjei elképesztő mértékű állami támogatásokból jöhettek létre, míg mások nem kaptak lehetőséget.

Andy Vajna 2019-es halálát követően addigi pozícióit Káel Csaba töltötte be, a Filmalapot pedig Nemzeti Filmintézetre keresztelték át. A következő évek nyugatellenes politikájához kapcsolódva még erősebben rajzolódott ki a szándék: a „történelmi filmekként” emlegetett alkotások mind a magyar nép mindenkori übermensch jellegét hivatottak megjeleníteni, ahol a magyarok győzedelmeskedni tudtak az elnyomó idegenekkel szemben. Így készülhetett el például a Hadik, a Sárkányok Kabul felett, a Rákay Philip-féle Most vagy soha!, vagy az Aranybulla-sorozat. A legkirívóbb példa mégis az őszödi beszédet feldolgozó Elkúrtuk volt, amit a 2020-as miniszterelnök-jelölti előválasztás előtt mutattak be a mozikban.

A magyar kezdő filmesek utolsó mentsvárát, az inkubátorprogramot 2023-ban kaszálták el, amikor a már megítélt támogatásokat utólag visszavonták, a döntőbizottság tagjainak megismerése és szakmai magyarázat nélkül, de előfordult olyan is, hogy a Magyar Mozgókép Fesztivál LMBTQ-témájú filmjei indoklás nélkül kikerültek a programból – a zsűri névsora pedig itt sem derülhetett ki.

Bár Magyarország felkerült a nemzetközi filmes térképre – számtalan külföldi produkció forgat Budapesten –, a magyar független filmesek minden nemzetközi sikerük ellenére is egyre inkább kiszorulnak itthonról. Helyette más európai országok pályázatain indulnak, amire tavaly, a Korda Stúdió megnyitóján a miniszterelnök így reagált: „Végre eljutottunk arra a pontra, hogy állami támogatás nélkül készülnek saját lábukon megálló filmek is. Végül is ezt akartuk, legyen a film mindenkié.”

Most mi jövünk: Vidnyánszky Attila megérkezett mindenhova

Szintén jelentős átalakulásokon ment keresztül a magyar színházi élet. Bár a 2010-es évek második felében a hagyományos népi–urbánus szembenállás mintájára létrejött tradicionális magyar konvenciók kontra progresszív, liberális, nyugati világnézet ellentét dominált, az évtized elején erősen jelen volt a vallásosság kérdése is.

Az első fontos változtatás a kőszínházi szcénában történt, amikor Tarlós István Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére, akinek programjában fontos szerepet kaptak a keresztény értékek. Bár Dörner eredeti elképzelései szerint Csurka István kulcsszerepet töltött volna be a megújuló intézményben, Tarlós mégis arra kérte a megválasztott színházigazgatót, hogy annak frissen megjelent zsidóellenes publikációi miatt ne működjön együtt a MIÉP egykori elnökével.

2013-ban Kerényi Imre színházrendező elhíresült mondása, miszerint „most mi jövünk”, sok későbbi történést előrevetített már. Ebben az évben nevezték ki (Alföldi Róbert igazgatása után) Vidnyánszky Attilát a Nemzeti Színház élére (ahol a nagyszínpadon a külföldi vendégrendezők mellett kizárólag saját rendezéseit láthatjuk).

Kerényi akkor úgy fogalmazott, hogy „az új Nemzeti Színház "nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, a barátságról, meg a hűségről”, de az ideológiai irányok mellett arról is beszélt, hogy mostantól „a baloldali színházaknak” is meg kell tapasztalniuk a forráshiányt, valamint már akkor tematizálta az SZFE világnézeti okokból történő átalakítását.

Ez utóbbira a Kaposvári Egyetem művészeti karán történő átszervezés után kerítettek sort, ahol az addigi vezetést is váratlanul érve Vidnyánszky vette át a színházi intézet igazgatói pozícióját.

A 2011-es kulturális TAO be-, majd 2018-as kivezetése folyamatos kiszámíthatatlanságban tartotta a magyar színházakat – bár a mából nézve a TAO-rendszer még hasonlított egyfajta piaci működéshez, amellyel a színházak valamelyest előre kalkulálhattak. Visszaélésekre hivatkozva ezt a finanszírozási formát – a konkrét esetek kivizsgálása helyett – kompletten eltörölték, a kultúrára szánt pénzeket pedig olyan szervezetek között osztották szét, mint a Magyar Izraelita Hitközösség, tűzoltóegyesületek, vagy a frissen bejegyzett, Vidnyánszkyhoz köthető Déryné Program.

Bár Gulyás Gergely akkor úgy fogalmazott, hogy „a kulturális támogatás nem politikai alapon történik”, a TAO-pénzek helyett beígért többlettámogatások évről évre egyre szűkösebbek lettek, majd elmaradoztak, 2024-re a harminc éve nagy sikerrel működő Pintér Béla és Társulatának például már 0 forint állami támogatás jutott – szakmai indoklás ebben az esetben sem volt.

2019 végére egyértelművé vált, hogy a Nemzeti Kulturális Alapot, ha formálisan nem is szüntetik meg, de kiüresítik, a továbbiakban pedig miniszteri szinten fog eldőlni, hogy ki kaphat állami támogatást. Ezzel a független színházi szcénát anyagilag szinte teljesen ellehetetlenítik, az új rendelet szerint a továbbiakban az önkormányzatok helyett miniszter határozná meg a színházigazgatók személyét is. Ezt megakadályozva Karácsony Gergely közbenjárásával a Katona József Színház, az Örkény Színház, a Radnóti Színház, a Trafó és a Városmajori Szabadtéri Színpad a szintén nehéz anyagi helyzetben lévő főváros fenntartásába került.

Pintér Béla a december 9-ei A kultúra nemzeti alap elnevezésű tüntetésen úgy fogalmazott, hogy „a fideszesek is belátták, hogy a jó színház ellenzéki, kritikus, mert amelyik nem az, az kurva unalmas és hazug. Vagy megijedtek, hogy lesújt rájuk az Isten haragja, és a pokolban kipeckelt szemmel kell nézniük Balázs Péter szolnoki rendezéseit.”

A legnagyobb médiavisszhangot kiváltó esemény a 2020-as Freeszfe egyetemfoglalás volt. A diákság 71 napon át próbált meg ellenállni az egyetemi modellváltásnak, végül a Covid-járvány miatt fel kellett adniuk a Vas utcai küzdelmet, Vidnyánszkyék pedig egy teljesen új szenátussal, kuratóriummal és ideológiai elképzeléssel alakították át a 150 éves egyetem működését – mindezt arra hivatkozva, hogy az addigi hallgatók bolsevista, idegen érdekeknek megfelelni próbáló, genderideológiával átitatott értékrendje túlságosan egysíkú.

Reziliensebb ellenállók: az irodalmi és a múzeumi világ

Bár ez a két terület is kétségkívül a kultúrharc része (főként az olyan személyi cserék esetében látványos, mint amilyen Demeter Szilárd 2018-as kinevezése a PIM élére), Kristóf Luca szerint a filmhez és a színházhoz képest mégis nehezebben formálhatók.

A szociológus elmondja, hogy a film mellett a legnagyobb tömegeket az irodalmon keresztül lehet elérni, de finanszírozásilag mégis jóval kisebb a kitettsége, a képzőművészetek pedig jellegükből fakadóan kevésbé hatékonyak konkrét politikai üzenetek átadására.  

Bár utóbbinál a 2015-ös Liget Projekt keretében még azt láthattuk, hogy jelentős összegeket fordítanak új beruházásokra (a Városligetben megépült a Magyar Zene Háza és a Néprajzi Múzeum, de az elmúlt években adták át a Nemzeti Táncszínházat és a Pénzmúzeumot is), ez a terület mostanra mégis jelentősen alulfinanszírozottá vált, ami a dolgozói béreket illeti.

2024-ben Semjén Zsolt javaslatára benyújtottak egy törvénymódosító javaslatot, amellyel a Magyar Nemzeti Múzeum alá rendelnék a Természettudományi, az Iparművészeti, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari és a Petőfi Irodalmi Múzeumot, valamint az Országos Széchényi Könyvtárat – tehát a múzeumi élet is a színházhoz és a filmhez hasonló centrális irányítás alá kerülne.

Az egyik legfontosabb fordulópontot a 2021-es gyermekvédelmi törvény jelentette mindkét szektor életében – legalábbis ami a botrányokat illeti.

Az LMBTQ- és a genderideológiák visszaszorításáért létrejött törvény betarthatóságát sokan kritizálták, néhány esetben komoly példastatuálások által próbálták meg világosabbá tenni, hogy vajon mit is jelenthet pontosan a fiatalkorúak számára a fenti életmódok „öncélú népszerűsítése”.

Ilyen volt például L. Simon László kirúgása a Magyar Nemzeti Múzeum éléről, de ennek eredményeképp fóliázhattak be könyveket is. Így valósulhatott meg a magyar könyvkereskedelem legnagyobb összegű büntetése is – a Líra Kereskedelmi Kft.-re ugyanis 12 millió forint bírságot szabtak ki.

Bár valódi cenzúrának ez nem tekinthető, az írókban jó eséllyel mégis könnyen eredményezhet öncenzúrát. Kristóf Luca szerint ezek az intézkedések, vagy akár a Libri 2023-as felvásárlása a kulturális kánon átírására nem alkalmasak, de a kulturális élet szereplőinek életét nagyban megnehezítik, így nem ritka, hogy alkotók külföldre költöznek, vagy felhagynak addigi tevékenységükkel.

Magyar kultúra, mi lesz így veled?

A Kristóf Lucával folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a magyar kormány nyíltan EU-ellenes politikája miatt a kultúra szereplői egyre inkább kizáródnak a nemzetközi kapcsolatokból, miközben a jelenlegi gazdasági lejtmenet nem kedvez a kulturális szférában dolgozók bérének, a központosított hatalom pedig a szakmaiság helyett az ideológiai szempontokat veszi elsősorban figyelembe minden területen.

Ha az elmúlt 15 év kultúráért felelős államtitkárait és minisztereit vesszük végig, látható, hogy onkológustól püspökön át gyógyszerészig sokféle emberre bízták már ezt a területet, akiknek feladata az intézmények működtetése, a pozíciócserék, az erőforrások elosztása volt – de önálló kulturális koncepciót senki nem tudott, vagy akart felmutatni.

Rezek Bori