Velem, mondjuk, (talán) rendben van, igen… mert ugyan négy éve nincs már méhem, a jobb mellem pedig másfél éve egy szarrá vagdosott kísérleti terület, a bal viszont – nemrég megállapították – nem rákos, és a kedvem is jó…

…lenne, ha nem kellene hónapról hónapra szembenéznem azzal, hogy újabb és újabb barátnőmet, ismerősömet cipelem sürgősen az egyetlen nőgyógyászhoz, akiben megbízom, és hónapról hónapra derül ki egyre több szuper nőről, hogy baj van.

Vagy nagy baj, vagy kicsi baj, de minden esetben baj van.

Nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy azt a sokféle nevű izét – mindig újabbat tanulok meg sajnos – magunknak növesztjük. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nőiségünkkel van a baj. Direkt nem nézem a statisztikákat, nem is akarom, de meggyőződésem, hogy egyre többen vagyunk és leszünk olyanok, akiknek a teste szól, kiabál, ordít valami miatt. Nem tagadom, hogy az elmúlt négy év alatt sokat gondolkodtam azon, vajon miért is van ez így?

Nem csináltam titkot az esetemből, talán éppen ezért egyre többen találtak meg a kérdéseikkel, a problémáikkal, és néha szóhoz sem jutok attól, amit hallok. Nincs két egyforma eset, de közös szál, hogy mindegyikük csodás, okos, szép és vicces nő. Mindőjüknek mondhatnék valami „állati” okosat: talán amiatt van baj, hogy:

egyedül nevelted fel a két gyereket, éppen most válsz, a férjedet szinte sosem látod, hiába éltek együtt, annyit dolgozol, mint egy állat és nincs magánéleted, egyedül vagy, hazudnak neked, és nem akarod látni az igazat, vagy nem jött össze a gyerek, emiatt elhagytak, vagy éppen, mert nem is akartál gyereket, de mégis szültél, hogy tovább szeressen, akivel élni akartál…

Mondhatnám, de minek? A baj már megvan, inkább mondom, magyarázom, miért jó, hogy kiderült, hamar túl lesz rajta, miért lesz jobb, amikor megszabadul tőle.

Azaz, arról papolok, hogy miért lesz jó neki bizonyos szervei nélkül. Őrjítő.

Valaki megsúghatná már végre, hogy miből ered ez a sok betegség?

Vissza-visszatér bennem az a gondolat, hogy egyre több szerepet aggatunk magunkra (nem, most komolyan nem kérek a „ti, feministák” dumából!) kényszerből, vagy csak azért, mert nem akarunk és sosem akartunk egy fakanál mellett élni szavak, vágyak és gondolatok nélkül. A szervezet meg jelezget, szólongat: úgy nem lehet, hogy dolgozol, mint egy férfi, keresel, mint egy nő, dolgozol, mint egy anya, mint egy feleség, vagy eltartod magad, hogy belegebedsz, és közben ömlik a pofádba minden platformon, hogy igazából mitől is vagy/lennél „jó nő”.

Hát, mindentől, ami külsőség, ami rajzolt, ami jól mutat, és amiben jól mutatsz, ugye?

Ez így együtt a leggyilkosabb méreg, amit nő magához vehet.

Mert igen, tetszeni akarsz (legjobb esetben magadnak is), boldog lenni, jókat szexelni, nagyokat úszni a tengerben, fröccsözni barátokkal, színházba, buliba járni, nevetni, és nem sírva nézni magad a tükörben.

Aztán az Instán, a Facebookon, az újságokban, a tévében eléd tolul a sok tökéletes test, a tökéletes élet, és elhiszed, hogy ilyen márpedig van. Hiába tudod, sejted, hogy nincs, de mélyen mégis ott munkál benned, hogy „baszki, ezeknek meg mitől ilyen kerek a seggük, selymes és ránctalan a bőrük, és miért elégedettek a nap minden órájában?”.

Vannak, akik plasztikai sebészeknél, a „gymben” és a filterekkel töltik az időt, és vannak, akik a sebészeteken az életükért küzdve. Megint mások csak figyelik a szépeket és tökéleteseket, és már nő bennük a bomba, az ilyen-olyan nevű gumó, ami egyszer csak pofán vág, és egy vagdosandó húsdarabbá válsz egy gépezetben, ahol még nagyobb az erőpróba, mint amit valaha megéltél.

Egy baráti beszélgetésen nemrég mesélt nekem valaki egy tanulmányról, ami azt elemzi, hogy még néhány generációval ezelőtt is, mennyivel rövidebb időszakra rendezkedett be az emberiség. Az átlagos életkor fokozatosan tolódik ki, és a jól megszokott, bejáratott normák már nem életképesek. A társas kapcsolatok, házasságok, barátságok, szülő-gyerek viszony, mindegyik olyan új teret, időt és perspektívát kapott, amivel nehéz kezdeni bármit is. Tanulni és alakítani kellene az életet.

Ez a tanulás – nemtől és kortól függetlenül – mindenkinek rettenetes teher, mert a ránk szakadt idő és szabadság hozza a félelmeket és a kérdéseket arról, hogy mikor minek jön el az ideje, és ki mikor fut ki belőle.

Hogy lehetséges tisztelni, viselni és szeretni a társunkat egy életen keresztül (nem húsz, hanem negyven-ötven évig akár), hogy tudunk közben mi magunk is kibontakozni, „fiatalosnak” maradni, igazán élni, megélni dolgokat, és valamennyire szabadnak is maradni közben?

Na, ez a nagy feladat! Folyamatosan kérdőjeleződik meg minden, keressük a válaszokat, és közben elfelejtjük, kik vagyunk. A test meg okos, okosabb, mint az agy és a szív együtt. Okos és végtelenül szemét, mert bosszút áll a bennünk zajló rendetlenségért. A bosszú mértéke változó, de ha felállunk utána, akkor biztos mi is okosabbak leszünk.

Amikor aztán visszakapjuk az összefoltozott testünket, szépen lassan újra birtokba vesszük – és nehéz lesz elhinnünk, hogy ez a test úgy szolgál tovább, mintha mi sem történt volna.

Nem, nem lesz semmi sem olyan, mint rég, a betegség előtt! Tudunk örülni, tudunk sírni, boldogok is lehetünk akár, megértjük – vagy megérezzük – remélhetőleg, hogy mit ne tegyünk magunk ellen, de sokkal nehezebb lesz elhinnünk, hogy kerek egészek vagyunk, mert minden lelki vagy testi mechanizmusban benne lesz a szikék által vágott égető érzés, és benne lesznek a hiányok is.

Konkrétan? Ott lesz például a szexben, hogy a vaginádnak nincs folytatása, a melled érintése is idegen lesz talán, még keményebb és sérülékenyebb leszel, és eltelik jó néhány év, mire talán elhiszed, hogy valaki valóban szeretni tudja a hiányaidat is, és a vágóhíd a múlté…

 Marossy Kriszta