„Én nem vagyok boldogságra alkotva, csak egyedüllétre” – Jászai Mari, aki a saját síremlékét látogatta

–

„Jászai Mari nem a legnagyobb színésze volt a magyar színészetnek, hanem a legnagyobb egyénisége.” Ezt Lehel István szerkesztő írta 1926-os nekrológjában, amely a Nyugat című folyóiratban jelent meg. 

Egy korábbi dolgozatában – szintén a Nyugatban – pedig beszámol arról, hogy már Jászai első, egyszavas föllépésére felfigyelt a korabeli kritika. „Egy női nevet kellett felháborodással elkiáltania: a közönségen végig nyílalt a rendkívüliség megérzése: ki ez a nő? Ez az egykorú kritikus megjegyzi: ez a fiatal hölgy a legnagyobbak közé fog emelkedni!

Minden nagy színészegyéniség így tűnik föl. Megjelenik, és a közönség megdöbbenve kérdi: ki az?”

És tényleg: ki az…

…akinek a nevével ma minden, a „négyes-hatoson” Pestről Budára vagy Budáról Pestre utazó találkozik?

Ami Jászai, és nem Krippel. (Igen, eredetileg így hívták, és igen, „kripli” a jelentése.) Amikor már megtehette, nem is késlekedett, Jászaira váltott, és még a születési bizonyítványából is kiégette a Krippelt, úgy szégyellte.

De a nyomorúságos gyerekkort sosem tagadta. Szeretett panaszkodni, szenvelegni, ezt bizonyítják az emlékiratok. Színésznő volt. Provokált. Mindig, minden aktusban. Képtelen volt elfogadni, hogy bárki közömbös legyen iránta.

Ontotta magából az emlékiratokat, így minden olvasható, amit olvastatni akart az utókorral.

Ácsmester lánya volt Ászáron, hét testvérrel együtt jutott korán félárvaságra, a mostoha pedig valóban mostoha volt, uszította a férjét a gyerekek ellen. Sóba-vízbe áztatott kötéllel verte őket. Mari, akkor még Krippel, csak négy elemit végzett, aztán cseléd lett, majd tizenhat évesen markotányosnő – szekéren követte a katonákat, amolyan mozgó csemegeboltként.

Az árukészlet részének nézte egy katona, megerőszakolta. Mit tehetett? Dolgozott tovább.

A königgrätzi csatában részt vett az emberek mentésében, ápolásában, ezért, ha igazságot nem szolgáltattak is neki, legalább kitüntették.

Hazatért a szülői házba, és nem sokkal később szerencsés fordulatot vett az élete, igaz, ehhez el kellett szöknie otthonról. Tizenhét évesen statiszta lett Székesfehérvárott, aztán Budára került a Népszínházba.

Meggyőző volt a debütálás

Még nem volt húszéves, amikor már Shakespeare-t játszott, főszerepeket. A Nemzeti Színházban a visszavonuló Jókainé Laborfalvi Róza helyét vette át 1872-ben.

Ünnepelt sztár lett egészen fiatalon. Elsősorban a tragédiáké, de a vígjátékokban is remekelt. Mégis leginkább Elektraként, Kleopátraként, Pheadraként, Gertrudisként és Stuart Máriaként jegyzi a magyar színháztörténet. És mert szívesen és jól szavalt, leginkább Petőfit.

Ahogy a már emlegetett szerkesztő, Lehel István fogalmaz, Jászai titka az volt, hogy magát adta, tudott és akart is elragadó, de visszataszító is lenni.

Nem érdekelte a szépség a színpadon kívül

Egyszerűen öltözött, nem hivalkodón. Lehel írja a Nyugatban: „Gyér emlékeimben egy valószínűtlenül egyenes tartású matróna áll előttem, barna bársonyruhában, melynek egyetlen dísze a fehér csipkegallér. […] Ha leült, még magasabbnak látszott, mint állva, sohasem dőlt hátra a karosszékben, amely szempillantás alatt trónussá változott, mindig szemben ült az emberekkel, minden kézmozdulata, minden fejbólintása jelentőségteljes volt és felvonásokra, jelenetekre tagolta az alaktalan társalgást.

Királynői volt.”

Nem csupán róla írtak, ő maga is írt: karcolatokat, jegyzeteket, visszaemlékezéseket, vallomásokat, leveleket, de a magazinos műfajok is vonzották: voltak divattanulmányai, úti beszámolói, értekezett sokat színházról, véleményezte a kollégákat (olykor elég gonoszul, a dicséretet inkább a halottaknak hagyva), sőt reflektált a női emancipáció kérdéseire is. Folyóiratokban, napilapokban publikált: többek közt A Hétben, a Pesti Naplóban, az Új Időkben.

Szerette szenvedélyes érzelmeit az írásban lecsapolni

A másik fontos motivációja az volt, hogy vágyott a halhatatlanságra. És tudta, színészként ez nem lehetséges, amit a színpadon alakít, arról az utókornak nem lesz tudomása. (Játszott ugyan filmben, de még a némafilmes korszakban.)

Így lett önmaga krónikása.

Mivel nem volt tanult ember, felnőtt fejjel pótolta műveltségbéli hiányosságait. Imádott olvasni is, nem csak írni. Állítólag rövid házassága is azért köttetett, mert beleszeretett Kassai Vidor komikus impozáns könyvtárába. Naplójában is leírta, hogy azért pécézte ki magának Kassait, mert azt tartották róla, hogy ő a legműveltebb színész, sok könyve van, fest és fuvolázik.

Jászai felnőttként tanult meg németül, angolul és franciául. Eredetiben olvasta Victor Hugót, Shakespeare-t. Az Elektra kedvéért ógörögül tanult, de olasznyelv-leckéket is vett. Hárfázott és zongorázott, és hogy testét is karbantartsa, kirándult, sétált, télen korcsolyázott, nyáron úszott.

Ma azt mondanánk: kontrollmániás volt. Még annak is utánaolvasott, hogyan kell meghalni. Erről is Lehel István számol be, idézve a színésznő szavait. Írja a Nyugatban, hogy „betegségének második hónapjában, amikor már úgy érezte, hogy minden lehetőséggel számolnia kell”, Montaigne Esszék című könyvét olvasgatta, különös tekintettel a halálról szóló részekre.

„Tanult meghalni. Ez volt a legnehezebb szerepe.”

„Nagyon erősen éltem ahhoz, hogy könnyen haljak meg”

Ezt már Jászai írja. „Nekem többet adott az élet, mint más ezer embernek. Fáj, hogy itt hagy. Folyton csak adott, bőven örömet és bőven szomorúságot, dicsőséget és megaláztatást. Megveszekedett szerelmesévé tett, rabszolgájává és urává tett, belém adta, hogy minden porcikámban érezzem a lüktetését és most egyszerre elrúg magától, faképnél hagy. Tűrhetem ezt megadással? Most, hogy mindentől búcsúznom kell, még azt sem bírom el, hogy a levegőtől búcsút vegyek.”

A síremlékét a Fiumei Úti Sírkertben saját maga építtette az 1913-ban lebontott Nemzeti Színház tégláiból. Amíg jó erőben volt, tehát még éveken át kijárt a saját sírjához, aminek persze híre ment Pesten.

A kultuszépítésben is zseni volt. Ma azt mondanánk: sztáralkat, influenszer. De neki ment közösségi média nélkül is, hogy még életében legendává váljon.

Az út végére mégis egyedül maradt 

„Ha a férj azt ígéri a feleségének, hogy a legkisebb kívánságát is teljesíti, akkor a nagyobb kívánságok rendszerint teljesületlenek maradnak.”

Jászai szívesen ironizált a párkapcsolatok kálváriáiról.

Egyszer volt férjnél két évig. De rengeteg afférja, szerelme, viharos kapcsolata volt, és nem csinált titkot érzelmi életéből sem. Az ismertebb partnerei között volt Reviczky Gyula, Feszty Árpád és Szomory Dezső.

A Reviczky-ügy miatt haragudtak rá sokan, a fiatal, tüdőbeteg költő ugyanis nagyon szerette a színésznőt, alkotótársak is voltak, együtt fordították Ibsen drámáit magyarra, ám Jászai a halálos ágyán szakított vele – a nála tizenkilenc évvel fiatalabb Szomory miatt.

Mondhatni, visszakapta a bántást

A legégetőbb szerelem idősebb korában találta szíven. A majdnem harminc évvel fiatalabb Plesch János nevű orvossal a szanatóriumban ismerkedett meg. Ezt írta neki elragadtatásában:

„Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted fel a koronáját János! […] a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. Az »emberem« keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort, úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon ejtett karcolásaimért; […] Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz, amire szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg.”

1913-ban szakítottak, Jászai ekkor már hatvanhárom éves, és elégtételként, fájdalmai enyhítésére, no meg, mert bevezette az ifjú orvost az előkelő körökbe, ötezer koronát kért és kapott a Plesch családtól.

Amilyen kicsinyes tudott lenni bizonyos ügyekben, olyan nagylelkű is, igaz, saját szobrát építette ezáltal is, tudatosan. Mint nagyasszony és ünnepelt színésznő rengeteg nemes ügyhöz adta arcát, nevét, szavalt rendezvényeken, a háború alatt hósapkát kötött a katonáknak.

Védencei is voltak, özvegyek, elhagyott asszonyok, tanítványok, jó útra tért bűnözők. Mindenkit támogatott és mindenkin uralkodott, csak önmagán nem. Lehel István szerint ez volt gazdag életének titka. „Végletek végzetes csatatere volt az élete. Dühöngve gyűlölt és tombolva szeretett. Végiggondolni minden gondolatot és végigharcolni minden harcot: ez volt az egyetlen életlehetőség ránézve” – írja a nekrológban.

Ő idézi a díva hírhedt mondását is: „Csak kétféle ember érdemli meg az ember nevet, a tehetséges és a rajongó. A többiek, a közönyösek, a szemétdombra valók.”

Így gondolkodott. Így élt.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Jászai Mari Gertrudis szerepében az 1870-es években – Forrás: Wikipédia / Katona József Emlékház, Kecskemét

Kurucz Adrienn