Jessze vesszeje, rongáló manó, kakáló farönk és társai – Furcsa adventi szokások a nagyvilágban

–

A karácsonyt minden gyerek várja, főleg az ajándékok és a karácsonyfa miatt. Nem volt ez másként a XIX. században sem, így a szülők már akkor megpróbálták nyomon követhetővé tenni az idő múlását. Az adventi koszorún túl sokféle kreatív megoldás eszükbe jutott. Németországban például a római katolikus vidékeken mindennap egy-egy szentképet akasztottak a falra, a puritánabb gondolkodású protestánsoknál pedig egyszerűen egy vonalat húztak az ajtófélfára vagy a szekrény oldalára, amiből naponta letöröltek egyet. 

Ausztriában papírból készült lajtorját készítettek, melynek 24 foka jelképezte a 24 napot, amíg eljön a karácsony, és Jézus a mennyből a földre száll, árvaházakban pedig az volt a szokás, hogy aki aznap jól viselkedett, egy szál szalmát tehetett Jézus jászlába. Protestáns vidékeken a házilag készített „karácsonyi órák” is divatosak voltak a XIX. században, amelynek 12 vagy 24 részre osztották a számlapját, és minden számlapon egy bibliai igevers állt. 

Az első adventi naptárak

A kis Gerhard Lang édesanyjának valószínűleg hasonlóak lehettek a motivációi, mint nekünk, amikor kartondobozokból elkészítette az első adventi naptárat. Egyrészt örömet akart szerezni a fiának, másrészt pedig kézzelfoghatóvá szerette volna tenni, hogy mikor jön el a karácsony. Kiváló pedagógiai érzéke lehetett, mert ma is azt mondjuk, hogyha valamit meg akarunk tanítani a gyereknek, akkor minél több érzékszervére kell hatni.

Az adventi naptár pedig nemcsak vizuálisan, hanem a tapintás és az ízérzékelés által is elősegíti, hogy a gyerek megjegyezze, hányat kell még aludni karácsonyig. Ugyanis a kis Gerhard naptárának rekeszeiben egy-egy habcsók bújt meg. 

Amikor Gerhard felnőtt, nyomdász lett, és adventkor eszébe jutott a gyerekkori naptár, ami olyan sok örömet szerezett neki. 1908-ban nyomtatta ki az első adventi naptárat a saját nyomdájában, és igen sokféle verziót kifejlesztett. A vásárlói igényeknek megfelelően gyártott olyanokat, amelyeket csokoládéval vagy édességgel lehetett megtölteni, és olyanokat is, amelyek bibliai idézeteket vagy karácsonyi versikéket tartalmaztak. Lang szociális érzékenységét mutatja, hogy Braille-írással is készített kalendáriumokat, hogy a vak gyerekek számára is átélhető legyen a karácsonyvárának ez a módja.

Jessze vesszeje

Míg az advent és a hozzá kapcsolódó kifejezések mindenki számára ismerősek, Jessze veszejéről ma már valószínűleg kevesen tudnak, sőt, vélhetőleg Jesszéről is csak a templomjáró római katolikusok. Legalább is hazánkban, mert az Egyesült Államokban igen elterjedt ez a szokás, amiről egyes kutatók úgy vélik, hogy a karácsonyfa elődje.

Izajás (protestáns fordításban Ézsaiás) próféta könyvében olvashatjuk a próféciát Jesszéről:

„Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből.”  (Izajás 11,1 Neo-vulgata fordítás)

Jessze (más fordításban Izáj, a protestáns Bibliában Isai) Dávid apja, aki Betlehemben élt, és a bibliai hagyomány Jézus ősének tekinti. Máté evangéliuma 1. könyve 1. fejeztében elolvashatjuk Jézus nemzetségtábláját, megtalálhatjuk benne Jesszét, Dávidot, és a többi őst. 

Ez a prófécia már a korai középkorban kedvelt ábrázolása volt az egyházművészetnek, miniatúrákon, ólomüveg-ablakokon jelent meg Jessze fája/ága/törzse, ami valójában nem volt más, mint Jézus családfája.

Ez a biblikus ábrázolás fonódott össze azután a zöldághajtás szokásával, ami szinte egész Európában elterjedt termékenységjósló szokás volt a kora középkortól a XX. századig. Borbála-napkor gyümölcságat metszettek le, és azt vízbe állítva várták a virágzását, kihajtását. A virágos ág eleve Jézust szimbolizálta, de a későbbiekben az ágra kis díszeket akasztottak, amelyeknek mindegyike Jézus egy-egy ősét jelképezte.  A középkori ábrázolásokon Jessze a földön fekszik, és belőle nőnek ki az ágak, azaz a leszármazottjai.

Jessze fája első sorban Franciaországban, Svájcban és Angliában vált divattá, főleg a puritánok között, akik azután meghonosították az Egyesült Államokban is. Ott is élt tovább a hagyomány, mert míg Európában már nem divat Jessze fáját állítani adventben, az amerikai protestáns családoknál gyakran előfordul, hogy adventi koszorú helyett a Jessze fája jelzi az ünneplésre való készülést. 

Karácsonyi manók, goblinok, koboldok

Az északi népek igencsak kedvelik a manókat és a goblinokat, akik karácsony idején szeretik leginkább meglátogatni a családi házakat. Ám egyes vidékeken úgy tartják, hogy minden háznak van saját manója, akivel nem árt vigyázni.

A manók egész évben ott laknak a házban, leginkább az istállóban, és karácsonykor érdemes őket lekenyerezni, pontosabban zabkásával megvesztegetni, mert különben megnézhetjük magunkat! 

Az északi országokban élő gyerekek ezért decemberben esténként egy tálka zabkását tettek a kandalló elé a manónak, és másnap reggel izgatottan lesték, hogy elfogyott-e az étel. A hiedelem szerint ugyanis ha a manó megeszi a zabkását, akkor szép ajándékot várhat a gyerek karácsonykor. Ha nem, akkor bizony valamiért haragszik. Márpedig ezekkel a manókkal nem volt érdemes kikezdeni, mert haragjukban szörnyű pusztítást vittek véghez a házban. Persze az ember azt gondolná, hogy nincs miért félni egy manótól. Mert ezek a lények leginkább a kerti törpékhez hasonlítanak: kantáros nadrágot vagy térdnadrágot hordanak, színes, hosszú inget, piros sapkájuk és fehér szakálluk  van. A néphit szerint nagyjából gyerekméretűek, egy felnőtt ember derekáig érnek, de lehetnek egészen aprók is, alig arasznyiak. Ám elég heves vérmérsékletűek! Ha feldühödnek, törnek-zúznak, tönkreteszik a cserépedényeket, a sütő-, főzőalkalmatosságokat, vagy összebogozzák a kötésre, szövésre előkészített fonalat, szétcincálják a leszőtt vásznat.

Sőt! Van, ahol úgy tartják, hogy alakváltók, és dühükben szörnyekké képesek változni!

Ám, ha nem bosszantják fel őket, és megkapják a kiérdemelt zabkásájukat, akkor áldást hoznak a ház lakóira: vigyáznak az állatokra, és távol tartanak a háztól minden bajt, betegséget, gonoszt.  

A kakáló farönk

Talán az egyik legfurcsább adventi/karácsonyi szokás Katalóniából származik, ahol a gyerekek nem a Mikulástól várják az ajándékot, nem is Jézuskától, még csak nem is a karácsonyi manóktól, hanem egy farönktől, amit Tió de Nadalnak, karácsonyi kölyöknek neveznek. 

A kisebbeknek a szüleik készítik el a farönköt, a nagyobb gyerekek önállóan alkotnak. Ez a folyamat lehet egyszerűen annyi, hogy arcot rajzolnak egy farönk metszetére, de készíthetnek neki lábakat is, mintha valami kis állatka lenne. A gyerek az ajándékok reményében egész decemberben finomságokkal traktálják a farönköt.

Pontosabban december 8-án, a szeplőtelen fogantatás napján kezdik el etetni Tiót, és egészen szentestéig jól tartják. Be is takargatják, és énekelnek is neki, hogy jól érezze magát és meghízzon… hogy végül minél többet kakáljon. 

Nem, nem elírás: a katalán karácsonyi farönk kitojja a gyerekek ajándékát, ami általában édesség. Erre szenteste elég hatékonyan biztatják is, mivel egy dalt énekelve vesszővel ütögetik, „elverik” a farönköt, hogy minél több finomságot kakáljon ki. Karácsony végén Tió de Nadal a kandallóban végzi, hamuját pedig szétszórják a szántóföldön, imigyen biztosítva a termékenységet nemcsak a növényeknek, hanem az állatoknak és az embereknek egyaránt.    

Források: my-adventcalendar.com, mek.niif.hu, whychristmas.com, cloudberryliving.co.uk

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/ Misty Ladd 

Miklya Luzsányi Mónika