Hajrá, giccs, hajrá, szeretet – Hello, advent!

–

Törpi, a téli családtag

Közeledik a karácsony. Mindenszentek után, hipp-hopp kinőttek, kigömböződtek, kiszaloncukrozódtak a karácsonyfák a boltokban. A kisfiam épp a hónapokat tanulta az iskola első osztályában: „őszi hónapok szeptember, október, november, téli hónapok december, január, február, anya, mikor jön a Törpi, itt már karácsonyfák vannak, hiányzik a Törpi”. 

Hozzánk ugyanis hat éve jár a Törpi, akinek sok zsebe van, és aki végigkíséri a fiúkat (a gyereket és a férjemet) a nehéz decemberi napokon. Az elején még, mikor kicsi volt a gyerek, aprócska játékokat, krétát, filcet, minicsokit hozott, később már ezt el lehetett hagyni, és jöhettek a programok: bábszínház, sátrazás a lakásban, kívánságvacsora. (Utóbbi a melósabb, és sokkal, sokkal több gondolkodást, ötletelést igényel.) A gyerek tudja, hogy másoknak van adventi naptárjuk, amiben esetleg LEGO lapul vagy kesztyű, tudja, hogy adventi naptárat lehet venni a boltban is, tényleg tudja, hétéves. Mégis minden reggel izgalommal indul. Mi van a Törpi zsebében? Talán még azt is tudja, hogy itt valami turpisság lehet a Törpi körül, de annyira szereti a varázslatot, és annyira benne van a játékban, hogy ragaszkodik hozzá. Várja. December 24-én, búcsúzásképp szárított levendulát tesz a Törpi zsebeibe, megöleli, megpuszilja. A Törpi nálunk családtag. Jó, hát csak télen, de családtag. Tehát mi nagyon szeretjük a decembert.

Még nagy gyerekként jöttünk rá a nővéremmel, hogy az évet két részre lehet felosztani: a csokinyuszisra és a csokimikulásosra. (És ha leszedtük a csokipapírt, ugyanolyanok voltak.)

Persze még nem értettük, hogy megy ez, de nem is volt ekkora választék, és arra határozottan emlékszem, hogy nem volt ennyi mikulás. Se élő, se csoki. Akkoriban nem tudunk volna venni ennyi mindent, pedig biztos néha akartuk volna.

Most meg úgy érzem, kicsit a ló túlsó oldaláról nézzük ugyanazt: és minden arra sarkall, hogy „vegyek, vegyek, vegyek”. Akkor is, ha nincs rá szükségem, ha nem is akarok. Vegyem-, egyem-igyam csak meg, jó lesz az, majd meglátom. Harsogja minden, hogy ezektől, na, ezektől aztán, hinnye, olyan karácsonyom lesz, sőt.

Én igazán szeretem a karácsonyt. Őszintén bevallom, hogy az évnek ebben a szakában kifejezetten igénylem a giccset, a hangulatot idéző mindent, szeretem a telet, a hideget karácsonykor (pedig békalábú fagyosszent vagyok), szeretem az illatokat, az ételeket, ilyenkor néha még kívánom is a hatvanas évek karácsonyi slágereit hallgatni (ami azért nnna), szóval szeretek én mindent. Nem is igazán tudom elképzelni, hogy ne ünnepelném meg a karácsonyt, pedig még felekezeti kérdések is felmerülhetnének. Nem, nálunk az kell. Giccsesen, jó sok erőssel, hazaiasan.

Lina bácsi, Sanyi néni

És jönnek az ötletek, hogy milyen apróság az, ami még nem felesleges, de már nem drága. És ha az ember időben elkezdi, akkor rájön, hogy a neten is mennyi mindent tud rendelni, alig pár forintért, kínai, és free delivery worldwide. Szuper. Hogy miként éri meg nekik, arról lehetne beszélni, de hát ezt olcsón meg lehet venni, és Lina bácsinak és Sanyi néninek is le tudom róni az amúgy őszinte tiszteletnél nem szorosabb kapcsolatból adódó kötelességemet, miszerint őket is illeti a karácsonyi ajándék, ami lehetőleg legyen személyes.

Úgyis minden reklám ezt sugallja: személyes ajándék KELL! Pár éve ez a sláger, mindig van valami. Lefogyós, sikeres, több pénzt keresős, lényeg, hogy valami más, mint ami most vagy. Most a személyes, meg az egészséges az aktuális.

Hiszen mi tudatosak vagyunk, odafigyelünk, mi rettentő píszík is vagyunk, mindenkinek mindenére odafigyelünk, mondják. Ezért vegyek meg persze egy laptopot a hozzá illő telefonnal, mert az nagyon boldoggá tesz, és nem maradunk le semmiről, soha. Azért, mert ha a szerkentyűt bizgerálom, ugyan lemaradok, de majd a szerkentyű odafigyel. Rendes tőle. Egy hajsütőt az egészség miatt. Ne kérdezd, miért. Meg egy kávéfőzőt, soksokezerért, ennél személyesebb nincs is kerek e világon! Én már sokszor elképzeltem, hogy a kávéfőző hogyan mondogatja reggelente, hogy „nagyon szeretlek”, közben folyik az orrán a barna lé, és a kávét fogyasztó ettől rettentő olasznak és elegánsnak érzi magát a piazzán. Meg szeretettnek. Vagy George Clooney-nak, genderfüggő. Hm.

Hol vesztettük el a fonalat?

Szóval keresek valamit, ami olcsóbb. Van-van. Táncoló meg villogó, meg minden gagyi, amit pihent, vagy pont keveset pihent emberi elme ki tud találni. A kiskéménybe belecsúszós, onnan kijövős, oldalt felmászós, újra belecsúszós, elölről kezdős Mikulás különdíjat érdemelne. Ezeket a vackokat Kínában gyártják. Bár már egyre drágább a kínai munkaerő is, és a kínai vezetőség szeretne ezen változtatni, és még olcsóbb helyeket keresnek a gyártására, de még mindig sok a kínai. Vagy vietnami. Vagy bangladesi. Vagy valahonnan a környékről származó, ahol sokan tényleg azt sem tudják, mi a karácsony, miért tudnák, ott más ünnepek vannak. Én sem vagyok nagy spíler a bangladesi ünnepekben. Dolgoznak viszont sokat, kevés pénzért, embertelen körülmények között. Annyit értenek, hogy van egy időszak az évben, amikor télapós hajcsatokat lehet gyártani napi pár dollárnak megfelelő összegért. És nem halnak éhen. Nyomhatnak napi nyolc-tíz órában tölteléket egy üres plüss rénszarvasba, két kabátban, mert fűtés nincs.

Nem akarok itt álszenteskedni, de úgy gondolom, ideje elgondolkodni. Hol vesztettük el a fonalat?

Hajrá, giccs, persze-persze, és hajrá, szeretet. És igen, az embernek igénye van pár napot együtt tölteni a családjával, mert senki nem ér rá amúgy, mert mindenki próbálja azt a színvonalat biztosítani, ami számára megfelelő, vagy mindenki próbál ennél feljebb törni, többet elérni, amivel minden rendben is van.

Az évnek van pár napja, amikor békén lehetne hagyni mindenkit, pihenni, és ha már van legalább egy napunk arra, hogy magunkat rendbe hozzuk, nézzünk rá a másik emberre is. És ha látjuk, hogy segítségre van szüksége, hát, segítsünk neki. És eközben az arcunkba nyomják az orrfolyós kávéfőzőt, meg rátalálunk a kínai kéményseprő Mikulásra, aminek a gyártását nem is kértük, és aminek viszont a megvásárlásával komolyan támogatunk valamit, ami erkölcsileg komoly kérdéseket vet fel. Ugyanakkor egy fecske nem csinál még karácsonyt sem, és én ugyan nem, de valakik meg fogják venni azokat a felesleges tárgyakat is, amelyekkel fenntartják a minimális pénzből élők kizsákmányolásának rendszerét.

Akkor most mi legyen? Itt a karácsony

Senki nem akar szégyenben maradni, még Lina bácsi és Sanyi néni előtt sem. Ugye.

Nagy sértődések alakulhatnak itt, a magyar karácsonynak van valami sajátos magyaros-lelkizős mellékíze, ami sokszor kicsit fárasztó, és nem mindig keserű, de nagyon jellegzetes, és láthatatlanságában is határozottan megfogható.

Van bennünk valami lelkiismeret-furdalásos, van, aki kelti, van, aki érzi, és ezzel machinálunk. Ez nagyon magyar.

Én – bármennyire is paradoxon – minden évben kitartok a változtatás mellett. És azt adom, amit vállalni tudok. Sajnos a kéményes Mikulást nem, és itt kérnék elnézést mindenkitől, akit felcsigáztam, bocs. Nem tudom vállalni a kávéfőzőt, nem vagyok benne. Nem tudom vállalni a sok vackot, nem vagyok benne. Benne vagyok egy nevetésben, egy ötletben. Benne vagyok egy közös élményben, benne vagyok egy korcsolyázásban, egy üveg jófajta bor megivásában, benne vagyok egy téli sétában, benne vagyok bármiben, amiből a másik azt érzi, közös, és gondoltam rá. Még ha az csak egy darabka sütemény is a reggeli forró tea mellé. De közeledik a karácsony. Mindenszentek után, hipp-hopp kinőttek, kigömböződtek, kiszaloncukrozódtak a karácsonyfák a boltokban. A kisfiam épp a hónapokat tanulta az iskola első osztályában. „Őszi hónapok: szeptember, október, november, téli hónapok december, január, február, anya, mikor jön a Törpi, itt már karácsonyfák vannak?” Hiányzik a Törpi neki.

És persze idén is beengedem a Törpit, már úgy hallom, hogy elindult hozzánk. Azt hallottam, egyik zsebében csak annyi van, hogy a gyerek adjon egy csokit a padtársának, köszönetképpen, hogy jó padtársa volt szeptembertől. Hát, nem ennyi lenne? A díszítés is emeli a hangulatot, a csoki is, de nem csupán ennyi volna a karácsony is?

Balogh Alexandra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/phBodrova

A további képek a szerző tulajdonában vannak