Amikor egy feminista újságíró vőlegényét abúzussal vádolják – Elolvastuk A Lista című könyvet

–

Minden felborul

Nem véletlen, azt hiszem, hogy az Instán olvastam először erről a könyvről, mert a cselekmény egyik fő hadszíntere nem más, mint az online világ. A történet szerint Ola, a nigériai származású, feminista újságíró és influenszer épp az álomesküvőjére készül a közösségi médiában szintén ismert vőlegényével, Michaellel, ám egy Twitter-bejegyzés egyetlen éjszaka leforgása alatt mindent felborít. Ebben a bizonyos bejegyzésben olyan, a médiában dolgozó ismert neveket sorolnak fel, akiket névtelen források abúzussal vádolnak – és a nevek között szerepel Michael is. Ettől a pillanattól kezdve Ola világa alapjaiban zuhan össze. És nem csak azért, mert főhősnőnk influenszeri tevékenysége mellett egy Womxxxn (nem, nem WMN) nevű feminista online magazinnál dolgozik és éllovasa a metoo-ügyek felgöngyölítésének.

Ola világképébe egy pillanatig nem fér bele az áldozatok megkérdőjelezése, a relativizálás, sőt, ez pontosan az, ami ellen harcol. Ehhez képest feketén-fehéren ott a jövendőbelijének a neve egy listán, amin olyanok is szerepelnek, akikről tudja, hogy biztosan bűnösök.

Na, hát akkor most hogy is van ez?

Dilemma, dilemma hátán

Főhősnőnk mázsás prés alá kerül, mert a munkahelyén persze azonnal kiosztják rá a feladatot, hogy álljon rá a témára, a követői várják, hogy nyilatkozzon, és amíg ezt nem képes megtenni, addig persze a különböző fórumokon máris hiteltelenséggel vádolják. És egyre csak közeledik az esküvő…

A történet nagyon érzékletesen bontja ki, hányféle aspektusa van a cancel culture elvágólagosságának, hogy milyen veszélyeket rejthet, ha nem vagyunk hajlandók szélesebb spektrumban gondolkodni. Mert bár végre ott tartunk, hogy egy egyre népesebb tábor üvölti egyre hangosabban, hogy igenis hallgassuk meg az áldozatokat, adjunk nekik teret, fogadjuk el a megéléseiket, ne kérdőjelezzük meg, ne alázzuk meg őket, ne relativizáljuk a traumáikat, azt is tudjuk, hogy ez nem minden esetben ilyen egyszerű. Igenis vannak hamis vádak, vannak, akik a mozgalmat kihasználva próbálnak lejáratni másokat, ezáltal nehezítve és hátráltatva a valódi áldozatok ügyét. De

vajon valaki, akinek a karrierje és az egész identitása arra épül, hogy elsöpörje a föld színéről az áldozathibáztatást, az megteheti-e, hogy megkérdőjelez egy ilyen vádat csak azért, mert hirtelen érintetté vált?

Ola pillanatok alatt összeroppan attól, hogy míg az egyik fele nem képes elhinni, hogy élete párja képes lenne bárkit bántani vagy zaklatni, a másik része azt is tudja, hogy a bántalmazókról túl gyakran még a legközelebbi hozzátartozók sem sejtik, hogy milyen válogatott szörnyűségekre képesek. A megvádolt Michaelt pedig hidegzuhanyként éri a vád, és majdnem beleőrül abba, ahogy próbál kutakodni az amúgy nem teljesen makulátlan múltjában, hátha rájön, mikor tett olyat, ami abúzusnak minősülhetett. Mert pontosan tudja, hogy mielőtt élete szerelmével összejött, bizony voltak megkérdőjelezhető nőügyei, most pedig át kell gondolnia, hogy mi lehetett több vegytiszta szemétségnél. Tanulságos belső vívódások ezek, amiken amúgy nem árt időnként mindenkinek elgondolkodnia. Mert a mai tudásunkkal bizony kiderülhet, hogy álltunk már a rossz oldalon, és talán észre sem vettük. 

De…

A problémám inkább az, hogy nem tudtam azonosulni a főhősökkel, kapcsolati dinamikájukat pedig egyszerűen képtelen voltam értelmezni. Tudom, hogy rengeteg párkapcsolatban sajnos egyáltalán nem alapvetés a bizalom. Egetrengető szerelem ide vagy oda, a pakliban ott lapul valahol a zöldszemű szörny, a mi van, ha bizonytalansága.

Én, bevallom, nem bírnék így élni. Nyilván nem állítom azt, hogy mindent tudok a férjemről, de úgy érzem, nem is kell. Tudom, hogy a legfontosabb dolgokban azonos az értékrendünk, hogy mi az, ami számára egyértelműen tiltott zóna, és azt is, hogy bármi van, elsősorban a mi egységünkben hiszek, nem pedig annak, amit a külvilág (sokszor tévesen) ránk nyom. Félreértés ne essék, ezt semmiképp sem rózsaszín ködként kell elképzelni, a sötét oldalainkat is igen jól ismerem, de pont ezért nagyjából azzal is képben vagyok, hogy mi a legrosszabb, amire számíthatok.

Aztán persze bármi lehet,

nyilván senki sem tévedhetetlen, és bőven hallottunk már olyat, hogy valakiről hosszú évtizedek után derült ki, hogy valójában más, mint aminek sokan gondolták.

Hát ehhez képest Ola és Michael gyakorlatilag mindent és bármit is el tud képzelni a másikról – és innentől kezdve nekem már másról szól a történet. Arról, hogy mennyire ismerjük önmagunkat és a másikat, amikor úgy döntünk, hogy összekötjük az életünket, és arról, hogy az elvek és a külső nyomás miként képes prés alá helyezni egy kapcsolatot.

Iszonyú érdekes kérdések sorozata merül fel a könyvben oldalról oldalra, és szinte túlzó módon tolja az arcunkba a cancel culture meg a közösségi média dinamikájának félelmetes erejét. Nem mindig tudtam eldönteni, hogy követendő példaként kívánta-e Adegoke leszögezni, hogy márpedig aki woke, annak mindig következetesnek kell lennie, vagy esetleg szatírát akart kihozni a sztoriból. Ehhez talán nem elég erős író, vagy esetleg a fordítás zavarhatott be, mert az online kommunikáció ábrázolása és a londoni fiatalos szlengek időnként kissé erőltetettek voltak. (Például nálunk egyáltalán nem olyan elterjedt, hogy a másikhoz intézett mondatunk végére odaillesszük, hogy „ember”, miközben az angolban tudjuk, hogy a „man” egy valóban bevett formula.) Lefordítható minden magyarra, de attól még egészen máshogy hat, és ez számomra gyengítette az élményt. De minden eddig elhangzott kritikai megjegyzésem semmi ahhoz képest, amit a könyv végén éreztem. 

Most jön a SPOILER

A sztori egy idő után minden addigi kérdést és feldobott labdát kihajít az ablakon, hogy végül kiherélje önmagát, ugyanis oda kerekedik ki, hogy a hamis vád okozta potenciális károkat ecseteli. Innentől kezdve pedig minden korábbi dilemma megannyi kérdőjellel lebeg tovább a levegőben. Adegoke Olán keresztül végig a valaha volt abúzusok áldozatai melletti kiállás fontosságát helyezi előtérbe, hogy aztán a végén az derüljön ki: a könyv igazi áldozata az a férfi, akit hamisan vádoltak meg. Értem, ilyen IS van, természetesen. De

egy olyan korban, amikor végre van befogadói készség az abúzus túlélőinek történeteire, amikor igenis ki kell mondani, hogy bizony, sokszor pont az a legnagyobb szörnyeteg, akiről soha senki nem gondolta volna, akkor számomra totális öngól egy olyan pasit beállítani áldozatnak, aki bár nem abuzáló, de egy hazug, piti alak.

SPOILER VÉGE.

Mindennek ellenére érdekesnek tartom a könyvet, mindenképp jó vitaindító. Tökéletes arra, hogy hatására egy társaság átvitatkozza az éjszakát. Amúgy nem csodálom, hogy Adegoke nem tudta a következetesség dilemmájában őrlődő főhős történetét következetesen megírni. De azt talán ő sem várta, hogy megválaszolja a mai modern társadalom legégetőbb kérdéseit.

A könyv az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter