„A felnőtt lét szabadsága nem más, mint a kaja kurva sok sajttal” – interjú Lakatos István képregényrajzoló-íróval

–

A Bartók Béla út egy kellemes kávézójában találkozunk, innen nem messze dedikálta előző nap az újra kiadott Dobozváros támogatói példányait. Udvarias, könnyed kérdéssel kezdek, gondolom én, de őszinte, szókimondó válasza felülírja az interjúra vonatkozó korábbi elképzeléseimet és terveimet. Hát legyen.

Iliás-Nagy Katalin/WMN: Hogy van?

Lakatos István: Szarul.

I-N. K./WMN: Erős kezdés. Kifejtené?

L. I.: Nehéz erről beszélni. Az utóbbi időben nagyjából az tölti ki az életemet, hogy az alkotásból próbálok megélni. Sokadjára. Sikertelenül. És ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy egyáltalán érdemes-e ezt csinálni, megengedhetem-e magamnak azt, hogy abból próbáljak megélni, amit szeretek, és ami társadalmilag azért nem egy hasznos tevékenység. Szóval csak a szokásos.

I-N. K./WMN: Tényleg úgy gondolja, hogy amit csinál – a rajzolás, a gyerekkönyvek írása, az alkotás –, az nem hasznos társadalmi szempontból?

L. I.: Nézze, én úgy állok hozzá, hogy ha nem csináltam volna semmit, akkor nem is hiányozna senkinek. A világ nem lenne sem jobb, sem rosszabb. Arról nem is beszélve, hogy maga a rendszer is ilyen, így nevelt ki, hogy folyamatosan kétségbe vonjam azt, hogy amit csinálok, az valóban értékes. Korábban az volt, hogy örüljek, ha egyáltalán fizetnek nekem, örüljek, ha megjelenhetek. Elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán pénzt merjek kérni a munkámért. Mára eljutottam odáig, hogy beláttam, ez is egy munka, ráadásul senki más nem tudja úgy megcsinálni, ahogy én, de még csak hasonlót sem, egy darab van belőle.

I-N. K./WMN: Tehát akkor azt már belátja, hogy amit csinál, az különleges?

L. I.:

Szerintem mindenki, aki alkot, különleges, mert csak az az egy darab van belőle, és senki más nem tudná úgy csinálni, ahogy ő. De ez nem változtat azon, hogy nem tudok megélni ebből.

I-N. K./WMN: Pedig nemrég jött ki a nyomdából az egykor az Év Gyerekkönyvének választott Dobozváros legújabb kiadása. Ráadásul közösségi finanszírozással valósult meg a projekt. Ami szerintem elég vagány dolog. Hogy jött az ötlet, hogy így fogja újra kiadni?

L. I.: Amikor saját kiadót alapítottam, az gondoltam, hogy na, van nekem ez a Dobozváros könyvem, ami egy aranytartalék, vagy aranyalap, amit, ha egyszer sikerülne újra kiadnom, akkor abból nekem is lenne végre némi bevételem. Amikor bejött és elindult a Brancs (olyan oldal, amely projektek megvalósulását támogatja közösségi finanszírozással – a szerző), gondoltam, megpróbálom. Gyűjtést hirdettem, össze is jött a szükséges összeg, de időközben annyira megdrágult minden, hogy végül az egész egy nagy ráfizetés lett, jobban jártam volna, ha mégis egy kiadó adta volna ki. Összesen háromszáztíz támogató jött össze és ötszáz példányt sikerült kinyomtatni.

I-N. K./WMN: Mennyi lett volna az ideális?

L. I.: Tök jó lett volna, ha, mondjuk, még kétezer puha fedeles mehetett volna a boltokba.

I-N. K./WMN: Ha most bejönne egy nagyobb támogatás, akkor lehetne még utólag nyomtatni a könyvből?

L. I.: Van még nagyjából száz darab szabad példány, azokat meg lehet vásárolni, de ebből a kiadásból nem lesz több. Ha lesz is még bolti verzió, az biztos, hogy sokkal egyszerűbb lesz. Ebben a kiadásban van plusz harminc-valahány rajz, és a végén egy képregény, ami a korábbi kiadásban egyáltalán nem volt benne. Ez egyfajta utószó. A szövegen is csiszoltunk egy picit, illetve a könyv végén van egy sketchbook is, néhány oldal arról, hogyan készülnek a rajzok.

I-N. K./WMN: Több könyve is van, aminek szánt folytatást. Mikorra tervezi őket?

L. I.: Jelenleg tényleg olyan helyzetben vagyok, hogy talán nem fogom megírni őket.

I-N. K./WMN: Pedig úgy tudom, hogy az Óraverzumnak – aminek anno szintén remek volt a fogadtatása –, a teljes világát kidolgozta.

L. I.: Igen, nagyjából tudom, hogy mi lenne a folytatásban.

I-N. K./WMN: Mégsem írja meg?

L. I.: Nem valószínű.

I-N. K./WMN: Mi kellene ahhoz, hogy megírja?

L. I.: Például, hogy ne azon kelljen aggódnom, hogy a NAV mikor inkasszózza megint a számlámat.

I-N. K./WMN: Nemrég viszont, ahogy már említette is, saját kiadót alapított, a Nimue-t. Miért vágott bele, és mi volt a cél?

L. I.: Régóta szerettem volna egy saját kiadót létrehozni, az elején még csak poénból, aztán egyre jobban belelovaltam magam. Valószínűleg ez egy ilyen csak azért is a részemről, hogy majd én megmutatom. Az eredeti cél az volt, hogy elsősorban ifjúsági képregényekkel foglalkozunk majd, azokat népszerűsítjük. Baromi büszke vagyok rá, hogy rátaláltam Zerocalcare-ra (népszerű olasz karikaturista – a szerző), és mi fogjuk kiadni magyarul. És rájöttem, hogy leszámítva a hivatalos levelezések intézését, baromira szeretek könyvekkel foglalkozni. De tényleg, a könyvkiadás minden apró morzsáját imádom, és szerintem értek is hozzá. Csak olyan idióta időszakban találtam ki ezt az egész kiadót, hogy ennél már csak az lenne extrémebb, ha menet közben a fél világ meg is vakult volna.

I-N. K./WMN: Merthogy pont a Covid-járvány előtt alapította a kiadót. Aztán jött az orosz–ukrán háború. 

L. I.: Baromira megdrágult minden, a papír, a nyomda. Amit csak tudok, megcsinálom én magam. A kiadók általában elég rosszul fizetnek, én pedig mindenképp jó pénzt akartam adni azoknak, akik nekem melóznak. Lehet, hogy nekem nem jut, de ők legyenek normálisan megfizetve. Én nem akarok kiszúrni senkivel. 

I-N. K./WMN: Mi a véleménye a jelenlegi hazai képregényes helyzetről?

L. I.:

Szerintem most tök jó a helyzet, még sok is, ami megjelenik. Most inkább az van, hogy a kiadók elkezdtek megjelentetni baromi jó dolgokat, aztán rájöttek, hogy akkor megy nekik inkább a szekér, ha Marvelt adnak ki. Úgyhogy sajnos egyre többen állnak át erre.

I-N. K./WMN: Rajzol most? Dolgozik képregényen?

L. I.: Most egy fantasyképregényen dolgozom, ami egy webképregény, Mezsgye a címe, már fent van néhány oldala a neten. Hamarosan fogok rajzolni néhány adaptációt megrendelésre is. Igazából elég sok dolog van, amit szeretnék megcsinálni, de hosszú távú terveim azok most tényleg nincsenek.

I-N. K./WMN: Ez most egy hullámvölgy az életében és a karrierjében?

L. I.: Már elég régóta tart. Több mint tíz éve ezzel küzdök. Vannak fellángolások, hogy hátha mégis sikerül, aztán mégsem. Valószínűleg az sem javít a helyzeten, hogy bipoláris vagyok. És nem a legderűsebb környezetben vagyok az.

I-N. K./WMN: Mennyire nehezíti meg az életét az, hogy bipoláris?

L. I.: Van, amikor zizgek, van, amikor befordulok, de szerencsére olyan nagy kilengések azért nincsenek, lehet, hogy a gyógyszer miatt. De egyébként teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor jön a mélypont, és meddig tart. Van, hogy pörgök, csinálom a dolgaimat, aztán jön a másik véglet, leeresztek, pedig baromira dolgoznom kellene.

I-N. K./WMN: És olyankor? Mit lehet ezzel kezdeni?

L. I.: Olyankor van az, hogy jönnek a megrendelők, hogy na hol az anyag, miért nem adtad még le, megbízhatatlan vagy stb. stb. Gyanítom, hogy mostanában ezért nem kapok rajzos munkákat. Szerintem még soha semmit nem adtam le időben. De ennek igazából két oka van. Az egyik az, hogy ha valami közepesen szar, akkor azzal nehezebben haladok, csak ímmel-ámmal dolgozom rajta, a másik, hogy ha megint beüt nálam a krach, mert éppen lefelé tartok, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. Még ha tudják is, ha elfogadják is, túl sokáig nem tolerálják.

I-N. K./WMN: Most épp lefelé tart?

L. I.: Most masszívan lent vagyok. De egyébként így is tudok működni, csak amikor a valóság is ennyire megnehezíti a helyzetet, az tényleg elég gáz.

I-N. K./WMN: A történeteinek, rajzainak is van egy érdekes hangulata, humora, a karakterei elég groteszkek, szürreálisak. Lehetséges, hogy ehhez az egyediségéhez a bipoláris zavar is hozzájárul? 

L. I.: Biztosan.

I-N. K./WMN: Ha egy nap megjelenne egy jó tündér és azt mondaná, hogy meggyógyítja, de akkor elvész ez az egyediség, mit válaszolna?

L. I.:

Hát, azt mondanám, hogy menjen a picsába. Engem ne gyógyítgasson. Annak idején, amikor elkezdtem gyógyszert szedni, kikötöttem a dokinak, hogy semmi olyat nem vagyok hajlandó használni, ami szedál. Nem akarom, hogy a gyógyszer bekábítson, elolcsósítsa a dolgaimat, továbbra is dolgozni akarok. Mondjuk, hogy ez a legkisebb problémám, nincs ezzel gond, egyáltalán nem zavar.

I-N. K./WMN: Csak egy kicsit a munkában.

L. I.: Igen, de az a legkevesebb. Mert a Covid óta megint otthon lakom anyámnál, aki nem tesz utcára, biztonságban vagyok, ráadásul van négy kutyám és két macskám, és ennél több szerintem nem kell.

I-N. K./WMN: Ha már említette, a Covid-időszakot, azt hogy élte meg?

L. I.: Akkor mázlim volt, mert előtte haza kellett költöznöm Kiskunhalasra. Szerintem itt Budapesten megbolondultam volna egyedül. Persze para volt hallani a híreket, hogy mi történik, de amúgy nem érdekelt különösebben. Számomra csak annyiban különbözött a nem covidos időszaktól, hogy amikor kimentem az utcára, akkor fel kellett vennem a maszkot. Ezt leszámítva minden ugyanolyan volt. Csak most meg nem tudok visszaköltözni.

I-N. K./WMN: Szeretne visszaköltözni Budapestre? 

L. I.: Vagy máshova. Esetleg külföldre. Időnként elálmodozom, hogy de jó lenne Olaszországban élni. Aztán ez ennyiben is marad.

I-N. K./WMN: Ha már külföld: azt mondja, itthon nehezen boldogul, ehhez képest Szerbiában hatalmas rajongótábora van, cosplayesek öltöznek be a regényei szereplőinek.

L. I.:

Volt egy EU-s pályázat, amelynek a keretében támogatták könyvek fordítását keveset fordított nyelvekről keveset fordított nyelvekre. Ehhez a pályázathoz keresett a szerb Odiseja kiadó korábbi vezetője olyan könyveket, amiket le lehetne fordítani szerbre. Így talált rá a Dobozvárosra. Azt mondta, hogy ez a legjobb könyv, amit valaha kiadott, aminek én persze marhára örültem.

Később a Tesla-könyveket is megvették (Lakatos István Emma és Tesla-sorozatának két első kötete – a szerző). Számomra az az elképesztő, hogy Tesla a szerbek számára egy nagy nemzeti hős, az én könyveimben viszont egy elég hülye figura, aki mindenféle baromságokat csinál, és basszus, mégsem kaptam egyetlen negatív visszajelzést sem, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy ilyeneket leírok. Mindenki azt mondta, hogy milyen tök jó figura. Azt nem tudom, hogy hány példányban fogytak kint a könyveim, de azt tudom, hogy baromi sokat dedikáltam, amikor ott voltam.

I-N. K./WMN: Élt már át hasonlót itthon? Volt valaha ilyen fogadtatása?

L. I.: Amikor újra megjelent a Lencsilány című képregényem, akkor öt órán keresztül dedikáltam egy képregényes rendezvényen. Iszonyatosan nagy sor volt, és csak egyszer engedtek ki cigizni közben, úgyhogy sík ideg voltam. A végére annyira elfáradtam, hogy a bal kezemmel kellett fognom a jobb kezemet, úgy remegett. Annyira megviselt ez az egész érzelmileg, hogy másnap csak ültem összeroskadva, és zokogtam.

I-N. K./WMN: Mégiscsak egy alkotó ember, akinek az is kell, hogy egymagában legyen?

L. I.: Általában egymagamban vagyok. Egyébként visszagondolva tök jó volt, hogy ennyien vártak, meg örültek nekem, de nagyon sokat kivett belőlem.

I-N. K./WMN: Az utóbbi időben rengeteg hír jelenik meg a mesterséges intelligencia térnyeréséről, önnek is volt egy bejegyzésre erről, amikor kiderült, hogy Vámos Miklós új könyvét is AI segítségével illusztrálták. Mit gondol erről? Tart az AI térnyerésétől?

L. I.: Tulajdonképpen nem érdekel. Engem nem fenyeget. Egyrészt az én munkámat nem veszi el az AI, másrészt az én stílusomat úgysem akarja senki utánozni. Nyilván, a nagyon profi iparosok, akiknek nincs önálló stílusuk, akik csak elsajátítottak négy-öt jól eladható stílust (amiben eleve érzek némi cinizmust), azok most félhetnek, mert lehet, hogy rá fognak faragni. De meg is érdemlik.

Arra szerintem tök jó ez a technológia, hogy segítse a munkánkat. Én például, ha valamit nem tudok megrajzolni, akkor a Midjourney nevű programmal szoktam képeket generáltatni, azokból hozok létre valami újat, amit aztán persze kézzel rajzolok meg. De az, amit néhányan csinálnak, hogy az AI-t használják könyvek illusztrálásához, ráadásul ezzel hencegnek, szerintem gusztustalan. És ha még a szöveget is ChatGPT-vel íratják meg hozzá… Ha van egy kis igazság a világon, akkor az ilyeneket kiveti magából a társadalom. 

I-N. K./WMN: Ön mire tippel? Hogy látja a jövőt?

L. I.: Azt tudom, hogy engem mindig is idegesítettek ezek a technológiai dolgok. De én, mondjuk, alapból egy luddita vagyok. Kézzel-lábbal rajzolok. Nem is tudok géppel rajzolni. Megtanulhatnék, de nem akarok. Nekem kell a papír, kell az, hogy ha elcseszem, akkor azt valahogy ki kelljen javítanom.

Kell az, hogy hiába képzelek el valamit, soha nem fogom tudni úgy megrajzolni, ahogy szeretném, ezért be kell érnem azzal, amilyen lesz. Nekem kellenek a véletlenek. A hibák. A kosz.

I-N. K./WMN: Gyerek- és ifjúsági könyvek írójaként mit gondol a „nem megfelelő tartalmú” kötetek fóliázásáról?

L. I.: Akiket érint és akik számára ennek személyes vonatkozásai vannak, azok nyilván nehezen élik ezt meg. Egyébként szerintem az egész fóliázás tök röhejes, és csak egy újabb gumicsont. Szerintem most is az lesz, mint a Meseország mindenkié című kötet esetében (Lakatos Istvánnak abban a kötetben is jelent meg írása – a szerző), az érintett könyvek eladásának ez baromi jót fog tenni, illetve jól járnak majd a kiadók. Úgyhogy csak fóliázgassanak.

I-N. K./WMN: De vajon ez nem vezet majd öncenzúrához az írók részéről?

L. I.: Kiadók részéről el tudom képzelni, de írók részéről nem. Az a baj, hogy a kiadók vezetőinek egy jó része szerintem gyáva. Már csak azért is, mert baromira ki vannak szolgáltatva az állami támogatásoknak. Éppen ezért lehet, hogy azt mondják majd egy írónak, hogy akkor ezt a részt, légyszi, húzd ki a könyvedből. De az írók részéről nem hiszem, hogy ez öncenzúrához vezetne.

Ha egy író emiatt cenzúrázza magát, akkor nem is biztos, hogy neki írnia kell.

I-N. K./WMN: Azt mondja, hogy a kiadók túlságosan ki vannak szolgáltatva az állami támogatásnak. Jól van ez így, vagy nincs jól? El tudna-e egyáltalán tartani a magyar piac független kiadókat?

L. I.: Szerintem ez alapvetően jó lenne, elvégre mégiscsak arra van az adónk, hogy abból a kultúrát is támogassák. De a mostani körülmények között ez mégsem annyira jó. Az viszont tény, hogy a könyvkiadás piaci alapon nem nagyon tud működni. Most, hogy nekem is van egy kiadóm, látom, hogy elképesztők a piaci viszonyok. A viszonteladó simán elviszi egy könyv árának ötven-ötvenöt százalékát. Marad nálam negyvenöt százalék, amiből minden mást – például a nyomdát, a jogokat, a szerkesztőt, a korrektort, a tördelőt – fizetnem kell. Nagyon durva. És ugye, ha kétezer példány elfogy egy kötetből, akkor Magyarországon az már sikernek tekinthető.

A legnagyobb kultúrsokk engem akkor ért, amikor megkötöttem a szerződést a Zerocalcare-könyvre, és utána ellátogattam Milánóba a kiadóhoz, akinél a szerző az elmúlt tíz-tizenkét évben van. A kiadóvezető elmesélte, hogy Zerocalcare legutóbbi könyve nagyjából százezer példányban jelent meg és két hét alatt az összes elfogyott. Ha belegondolok, hogy az olaszok csak hatszor vannak többen, mint mi, mégis ilyen példányszámok vannak, akkor az tényleg sokkoló. Persze ott már eleve volt egy képregényes kultúra, de ez akkor sem magyarázza ezeket a számokat.

I-N. K./WMN: Mi lehet a titok?

L. I.:

Ezt a szerzőt tényleg mindenki imádja. Egyszerűen megtalálta azt a hangot, amit nagyon sokan a magukénak éreznek. A könyv főszereplője minden kis apróságon problémázik, mindenre ráparázik. Folyamatosan szorong és ezt szar viccekkel próbálja oldani. De hát mi, hétköznapi emberek is ezt csináljuk.

I-N. K./WMN: Az esendő, mókás, szorongó karakterek az ön történeteiben is megjelennek. Amikor olvastam a könyveit, közben azt éreztem, hogy baromi jól szórakozhat, miközben ezeket a sztorikat írja. Jól sejtem?

L. I.: Hát igen. Többször is jártam már úgy, hogy csak beleolvasgattam korábbi írásaimba, és elkezdtem röhögni. Amikor még volt csajom, ilyenkor kérdezte is, hogy na mi van, olvasod magad? Tetszik? 

I-N. K./WMN: Tehát amikor alkot, akkor azért boldog?

L. I.: Igen. Amikor nem dolgozom, akkor ott a külvilág, a gondolatok, megy a kínlódás, hogy minek ez az egész. Ezért is tudok nehezen belekezdeni bármibe. De amikor belevetem magam a munkába, akkor ez mind megszűnik, teljesen kikapcsolok. Például amikor a Viharkristály című lapozgatós könyvhöz készítettem a rajzokat, akkor is irgalmatlanul sokat csúsztam, de úgy voltam vele, hogy ezt most úgy csinálom meg, hogy tényleg tökéletes legyen. És talán ez az egyetlen dolog, ami tényleg baromi jó lett. Tustollal rajzoltam – a Dobozvárost is egyébként –, és pontoztam. Volt olyan rajz, ami öt napig készült, napokon keresztül csak pontoztam.

I-N. K./WMN: A kardfogú csiga, a világ leggonoszabb koalája, a kutya, aki csak egy üvegbúrába zárt agy, vagy a cuki vízimanó, a Kolompóc. Ezek a fura lények honnan jönnek?

L. I.: A Kolompóc például a kolonc és a takonypóc szavak összevonásából jött. De a legtöbb karakterről nem tudnám megmondani, honnan jön, vagy felidézni, hogy pontosan mikor és miért született. Csak úgy vannak, és kész. Vannak dolgok, amik hatnak rám, például mítoszok és mesék. De aztán ezeket általában elfelejtem, vagy rosszul jutnak az eszembe. Néha készítek jegyzeteket, firkákat is, de azokat meg elhagyom.

I-N. K./WMN: Van önben egy olyan gondolat, hogy ez a világ rossz, ezért inkább alkot magának egy sokkal cukibbat és viccesebbet?

L. I.: Az biztos, hogy az én világom elég nyomasztó és unalmas. Otthon ülök egy szobában, az ismerőseim százötven kilométerre vannak tőlem, nem túl rózsás a jövőképem. Tehát igen. Esetemben szerintem ez valami olyasmi, hogy akkor most valahova húzzunk el innen, még hogyha nem is létezik az a hely, ahová vágyunk. Nekem a közvetlen környezetem is olyan, mint egy nagy gyerekszoba. Millió könyvem van, van vagy ötven plüssfigurám, a falon E. T.- és X-akták-poszter, a polcon Hulk és Amerika Kapitány figura, mindenfelé Disney-figurák, képregények, kutyák…

I-N. K./WMN: A Dobozvárosban a szereplők többször is elmondják, hogy nem jó felnőttnek lenni. Így gondolja? Rossz a felnőtt élet?

L. I.: Az.

I-N. K./WMN: Unalmas?

L. I.: Az.

I-N. K./WMN: Nem nő fel?

L. I.: Nem akarok. És nem is tudok. A felnőtt lét szürke és undorító. Viszont már gyerek sem lennék. Mégpedig azért, mert akkor nem csinálhatnék magamnak olyan kaját, amilyet akarok. Kurva sok sajttal. Ez a felnőtt létnek a szabadsága.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin