„Rossz anya vagyok. De megtanulom, hogyan legyek jó” – Elolvastuk a Jó anyák iskoláját

–

Mea maxima culpa!

Rég nem szorult össze a gyomrom ennyire pici, tömzsi kis gombóccá, mint amikor Jessamine Chan könyvét olvastam. A 21. Század Kiadónál megjelent Jó anyák iskolája disztópia, és egy olyan társadalomban játszódik, ami kiveti magából a rossz szülőket, azon belül is elsősorban a rossz anyákat.

Frida egyedülálló anya, másfél éves kislányát megosztott felügyelettel nevelik exférjével és annak szerelmével. Ám Fridának volt egy rossz napja, elkövetett egy hibát (erre majd később visszatérek), a szomszédok felnyomták a gyámügynél, és mire kettőt pislogott, elkezdődött véget nem érő kálváriája a billoggal a homloka közepén: rossz anya.

Innentől megindul a lavina. Elválasztják a lányától, bekamerázzák a lakása minden pontját, lehallgatják, megfigyelik a telefonját, az online és offline aktivitását, mindent. Hiszen veszélyt jelent a gyerekére, ezáltal a társadalomra is. És csak hibázni tud. Ha túl sokat sír, önsajnáló. Ha emiatt nem mer sírni, akkor hideg, érzelemmentes. Ha találkozik emberekkel, társasági életet él, akkor nem is hiányzik a gyereke, de ha inkább egyedül van, akkor kórosan elszigetelődött szociopata. Esélye nincs.

Egyet tehet: elmegy a Jó anyák iskolájába, ahol majd megtanulhatja, hogy lehet rossz anyából jó anya. Az iskolába érve azonban hamar kiderül, itt mostantól kezdve mindenki egy és ugyanaz: rossz anya.

Ugyanolyan rossz anya az, akit pincérkedés közben leöntöttek sörrel, és ezért piaszagúan ment a gyerekért az oviba, és az, aki pincében tartotta és éheztette a gyerekeit. Nincs különbség bánásmódban, tananyagban, megítélésben. Nincsenek közepesen, vagy rettenetesen rossz anyák. Rossz anyák vannak, mindannyian egy fedél alatt. Az iskola inkább egy bizarr börtön, ahol az anyák úgy mutatkoznak be egymásnak, hogy a nevük után rögtön mondják a vétküket is: „Frida vagyok, elhanyagolás és felügyelet nélkül hagyás miatt vagyok itt. Narcisztikus vagyok, veszélyt jelentek a gyermekemre.” Ilyen és ehhez hasonló mondatok röpködnek a levegőben. Mea culpa, mea maxima culpa!

Hús-vér anyák, igazi műgyerekek

Bizarrságban akkor lép szintet a könyv, amikor az anyák mind kapnak egy-egy élethű robotbabát/gyereket, akin gyakorolhatják a jóanyaságot. A babák teljesen élethűek, bőrük, szemük, hajuk, nyáluk és még mesterséges érzelmeik is vannak. A babák mérik az anya hőmérsékletét, azt, hogy napi hány szót szól a gyerekhez, milyen tónusban beszél hozzá, mennyi időt tölt játékkal. Beépített kamerával rögzíti minden együtt töltött pillanatukat, amiket aztán az intézetben jól ki is elemeznek. A babák anyának hívják a hozzájuk rendelt anyákat, akiknek nevet kell adniuk a robotgyerekeknek, és egyik pillanatról a másikra úgy kell viszonyulniuk hozzájuk, mintha az igazi gyerekük lenne.

Frida az Emmanuelle nevet adja az ő robotgyerekének, és az én szívem lapról lapra tört össze a kapcsolatuk alakulásától. Míg Frida az igazi gyerekétől távol töltött idő miatti űrt próbálja betölteni a műgyerekkel, addig Emmanuelle megtanul kötődni. Mindeközben a robotgyerekek mégiscsak robotok, tehát a nap végén bezárják őket a raktárba, és időnként a bennük lévő folyadékot is cserélni kell, amit az anyákra bíznak. Ezek a jelenetek rettenetesen megrázóak, akármennyire is mechanikus gyerekekről van szó.

„Ha van olyan, hogy bűnbánó ölelés, vajon bűnbánó érintés is létezik? Frida örül, hogy legalább nem a baba vaginájába vagy végbélnyílásába kell felnyúlniuk, de miközben letekeri a gombot és Ms. Russo Emmanuelle vállát leszorítva rászól a kislányra, hogy ne mozogjon, úgy érzi magát, mint egy erőszaktevő” – írja a könyv, és nem tudtam nem gondolni arra, mennyire beteg ez az egész.

A rendszer bezárja a rossz anyákat és a műgyerekekkel akarják őket megjavítani úgy, hogy közben borzalmas dolgokat tesznek a robotokkal. Amikor például az anyai vigasztalást gyakorolják, akkor a nevelők előzetesen megverik a gyerekeket. A dolog csak akkor válik még szívszorítóbbá, amikor már látszólag kötődnek is ezek a mechanikus gyerekek. Végül az anyák szépen megtanulják a jó anyaság szabályait, még ha nem is mindig tudnak megfelelni nekik. Ugyanis ezek a szabályok betarthatatlanok és hajmeresztően életszerűtlenek, mint az, hogy egy-egy ügyesen megevett falat után azt mondják az anyák a gyereknek, hogy milyen jó és teljes értékű élet vár rá, amiért ilyen jól és jót eszik.

„Egy anya bármit képes elintézni” – hangoztatják a nevelők, akik közül amúgy egyiknek sincs saját gyereke. „Egy anya mindig türelmes. Mindig kedves és odaadó. Sosem hullik szét. Egy anya az ütköző a gyermeke és a kegyetlen valóság között.”

Egy anya ne tulajdonítson jelentőséget a saját igényeinek, vágyainak, még a saját születésnapját is jobb, ha elfelejti. Egy anya nem foglalkozhat mással, csak a gyerMeke érdekeivel, de mégis, egy anyát azért zárnak be, mert „túlszerette” a kamasz fiát. Ahogy azt írtam is korábban, nincs differenciálás rossz és rossz anyaság között.

„Rossz napom volt”

Az sem derül ki, hogy Frida végzetes hibája hol helyezkedik el a vétkek spektrumán. Elolvastam megannyi kritikát és cikket a könyvről, és vitába szállnék a többséggel. Ugyanis leginkább „kis hibaként” hivatkoznak Frida rossz napjára, valamint arra, ami miatt a rendszer elválasztotta a lányától. Nekem ez a bizonyos hiba, ami picit kiherélte a könyv alapötletét. 

A kontraszt és a rendszer igazságtalansága szerintem sokkal kézzelfoghatóbb lett volna, ha Frida tényleg csak valami bagatell dolgot csinál: mobilozik, vagy mással beszélget a játszón, engedi képernyőzni a gyerekét, vagy nem házilag készíti a püréket. Ezek nem főbenjáró bűnök, na. Ehhez képest Frida magára hagyta a tizennyolc hónapos kislányát két és fél órára, felügyelet nélkül. A kislány annyira sírt, hogy a szomszédoknak is feltűnt, ők riasztották ezután a gyámügyet. Na már most, szerintem ez valóban van akkora vétek, ami miatt jó, ha ránéznek az anyára, a család működésére, mert gyaníthatóan valami nem oké. Nyilvánvalóan a rendszer reakciója brutális túlkapás (ami elsősorban a gyereket teszi tönkre gyaníthatóan egy életre), de semmiképp nem elintézhető annyival, hogy Fridának rossz napja volt. Ő egy depressziós, labilis nő. Nem rossz anya, csak egy ember, aki segítségre szorult (volna).

Mégis nehéz azonosulni a főhőssel, miután hónapokkal később is csak úgy emlegeti a hibáját, hogy rossz napja volt. Mantrázza a sok önmarcangoló mondatot a rossz anyaságról, mint aki bebiflázza a tananyagot, de időről időre azért felmerül bennem, hogy a felügyelők, oktatók, az intézeti dolgozók megfigyelései nem feltétlenül mindig tévesek a nőt illetően. Frida valóban rejtélyes. Nehéz megítélni, mit érez, hogy mik a motivációi. Miközben tényleg igyekszik a maga módján.

Az iskolában az anyáknak lehetőségük van bizonyos időközönként beszélni a gyerekükkel videócseten, de ha rosszul teljesítenek, azt is megvonják tőlük (ezáltal a gyerektől is).

Szigorú szabályok szerint kell kommunikálniuk, meg van határozva az is, mit (mit nem) és hányszor kérdezhetnek és mondhatnak. Frida pedig egy ponton elhatározza, hogy „bölcsen fogja elhasználni azt az egy szeretleket is”.

Szóval tényleg minden nonszensz szabályt igyekszik betartani, de valahogy mégis folyamatosan a rossz anyaságával szembesül.

Egy kötetnyi bűntudat

Nem mondom, hogy jó érzéssel olvastam a Jó anyák iskoláját. Az Egy szolgálólány meséje ugrott be több pontján is, azt sem tudtam nyugodt szívvel olvasni. De közben kimondottan fontos kérdéseket, témákat dob fel, zseniálisan jeleníti meg a képmutató és álságos gyerMekvédelmi attitűdöt, leszámítva pár logikai bukfencnek tűnő elemet, a történet pedig annyira sodró, hogy alig tudtam letenni. Ez nem kis szó, ugyanis akkor olvastam, amikor letarolt minket összcsaládilag egy jó kis ovis vírus. Pár nap kínszenvedés után már sikítva menekültem volna otthonról, messze a bezártságtól és a rossz közérzettől nyűgös gyerekeimtől, egy Anna Eszter alakú lyukat vágva a falba. („Milyen anya az ilyen…”)

Érdekes élmény volt pont ekkor olvasni ezt a könyvet, ami az anyákat sújtó bűntudatkeltés rendszerszintre való emeléséről szól. És egyszer csak leesett, hogy tulajdonképpen hiába meresztgetem a szemem az olyan mondatoktól, hogy „Rossz anya vagy, de igyekszel”, vagy hogy „Rossz anya vagyok, mert máshová néztem”, én sem vagyok sokkal kíméletesebb magammal.

Soha senki nem tudott akkora nyomást gyakorolni rám, mint én saját magam. Ugyanezt látom más anyákon is: rengeteget tipródnak. Hiába szajkózzák egyre több irányból, hogy az „elég jó anyaság” éppen megfelel kitűzött célnak, egyszerűen nincs pontosan körvonalazható definíciója annak, hogy milyen is egy (elég) jó anya. Talán – csúnyán hangzik majd, amit mondok, de –

lehetséges, hogy ez az egész anyai önmarcangolás inkább szól rólunk, mint a gyerekekről.

A bűntudat befelé koncentrál, beszűkíti a figyelmet. Mondhatni, egy narcisztikus attitűd. Tehát semmiképp sem szolgálja a gyerek érdekeit. A könyvben felépített rendszer fél attól, hogy a szülők által elcseszett gyerekek egy még elcseszettebb társadalmat hoznak majd létre; amúgy ez abszolút reális félelem. Pedig, ha a szülők önazonosabbak, boldogabbak lennének, az a gyerekeknek is jót tenne. Egy ideális világban. És semmiképp nem a Jó anyák iskolájában.

Szabó Anna Eszter