„Én már akkor hallgattam, amikor…” – hangzik a jól ismert zenei újságírói fordulat, amellyel a kollégák rendszerint azt szeretnék érzékeltetni, ők már mindenki előtt látták a potenciált egy adott előadóban. Amikor 2019-ben a Recorder magazin felkért, hogy mások mellett én is állítsam össze az éves kedvenc dalaim, albumaim listáját, Alina Pash Bosorkanya című dala is szerepelt a playlistemben. Nem azért kezdem azonban ezzel az írásom, hogy flexeljek azzal, mennyire jól tájékozott voltam. 

Hanem hogy egyértelművé tegyem: évek óta rajongója vagyok Alina Pash munkásságának, végigkövettem azt, miként alakul át üdítően izgalmas, folk-elemeket használó rapper-énekesnőből azzá, amit a Szigeten láttunk: egy irgalmatlanul szuggesztív, öntörvényű jelenséggé. Aki alkalmasint meg is ijeszthet másokat. 

Rögtön előállok a véleményemmel: Alina Pash koncertje az, ami számomra a művészet lényege. A közlés, a hatás, az érzések, a szimbólumok és a szórakoztatás. Ez a szigetes koncert minden volt, ami miatt érdemes koncertre menni: zenei élmény, kulturális értékközvetítés, előadói bravúr és erős üzenet.

Hogy egyetértünk-e az üzenettel? Az tulajdonképpen mindegy. A fő, hogy engedjük, hogy hasson ránk.

Értem, hogy a legnagyobb hírértéke a szétvágott Putyin-Orbán fotónak van, ugyanakkor ha egy lépés távolságból tekintünk erre a performanszra, azt láthatjuk, miként éli meg a háborút egy ukrán művész, hogyan alakítják át a tragédiák a művészetét és helyezik más kontextusba addigi tetteit, dalait, szövegeit.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Alina Pash (@alinapash) által megosztott bejegyzés

Kárpáti boszorkány az X-faktorból

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Alina Pash 1993-ban született Bustyaházán, a Kárpátokban.

2016-ban harmadik lett az ukrán X-faktor hatodik évadában. Mindig is büszke volt gyökereire, és lemezein a legmenőbb producerek mellett népzenészekkel, népdalénekesekkel dolgozott együtt.

Szövegeinek, videóklipjeinek központi témája az ősi ukrán hitvilág (boszorkányság, sámánok, különböző mitologikus lények), öltözködésének fontos összetevői az autentikus kárpáti motívumok, ruhadarabok, a közösségi médiában pedig rendszeresen posztol a Kárpátokhoz, szülőföldjéhez fűződő viszonyáról. Zenéjében egyszerre nyúl a legtrendibb hangzásokhoz és a hagyományos ukrán népi hangszerekhez, ad ki sámánokat idéző hangokat és rappel angolul.

Imázsa egyszerre ősi és nagyon modern, de mindenekelőtt egy erős, független, szókimondó, hazájához szoros szálakkal kötődő, ugyanakkor világlátott nőé. Ahogy a Szigeten fogalmazott: „a kárpáti boszorkányok márpedig léteznek”.

A koncert elején ezt a vonalat helyezte előtérbe, s csak miután ezzel teljesen beszippantotta a közönséget (a maroknyi ukrán néző mellett rengetegen szivárogtak az Európa színpad elé a brutálisan erős produkciót hallva), akkor kezdett el kibontakozni az előadás performista része.

Pash két népdalénekes vokalistával érkezett, akik az ukrán parasztságot idéző, kenderzsákszövettel varrt viseletben jelentek meg a színen – már ez is mennyire erős kulturális utalás arra, mit jelentett gazdaságilag Ukrajna a Szovjetunió, illetve Oroszország számára, de akár a Holomodorra (az 1932-33-as nagy ukrán éhínségre) is…

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Alina Pash (@alinapash) által megosztott bejegyzés

A sors iróniája, hogy a legkézenfekvőbb példa, amit a Putyin-ellenes performansszal kapcsolatban eszembe jut, épp az orosz Pussy Riot – más, de hasonlóan teátrális eszközökkel.

Amikkel mi, magyarok kevésbé tudunk mit kezdeni, ugyanis másban szocializálódtunk: sorok között olvasásban, keserű (ön)iróniában, nem pedig nyílt színpadi aktusokban. És persze érthető is, hogy ha egy nyári fesztiválon ennyire nyílt politikai kiállással szembesülünk, felkapjuk a fejünket.

Ahhoz azonban, hogy Pash kiállását árnyaltabban lássuk, fontos tudni néhány dolgot.

Hős és/vagy hazaáruló

Az énekesnő performanszáról szóló híreket természetesen megrohamozták az ukránellenes kommentelők, akik döbbenetesen széles skáláját mutatják be az oroszbarát propaganda működésének: „minek jött ide, ha háború van, bezzeg akkor nem rinyált, amikor a magyarokat nyomták el Kárpátalján, nyilván magyargyűlölő ő is, felveszi a jó kis gázsit, és idejön lázítani…”

Ők bizonyára nem tudják, amit a koncertre látogatók már igen: hogy Alina Pash olyannyira nem gyűlölője és elnyomója a magyar nyelvnek, hogy például a Мотанка című, 2021-es dalát magyar számolással kezdi. De beszélt valamicskét a koncerten is magyarul, és utalt közös kulturális gyökereinkre, szomszédságunkra is.

Sőt, hogy tovább árnyaljuk a képet, néhány éve még éppen őt magát kiáltották ki ukránellenesnek, mi több, hazaárulónak. 

Ehhez fontos leszögezni, hogy bár az ukrán és az orosz nyelv számos közös vonást mutat, alapvetően két különálló nyelvről van szó. A Szovjetunió fennállása idején az ukrán lenézett nyelvnek számított, az orosz pedig a kultúra nyelvének. Érthető, hogy az utóbbi évtizedekben Ukrajna több olyan törvényt is hozott, amely az orosszal szemben előtérbe helyezi az ukránt – az egyik legfontosabb terepe ennek a könnyűzene. Érthető is: rengeteg emberhez eljut, sokakat befolyásol, elsősorban a fiatalabb generációkat. 2016 óta az ukrán rádiókban minimum 35 százalékban ukrán nyelvű daloknak kell szólnia. (Hasonló szabályozás nálunk is él, és a nyelvi kérdéseken túl a haza előadók népszerűvé válását szolgálja, áttételesen pedig a megélhetésüket is a rádiós jogdíjak miatt.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Alina Pash (@alinapash) által megosztott bejegyzés

A 2014-es események óta (amikor Oroszország elfoglalta a Krímet, és szeparatista felkelést robbantott ki a területen) az ukrán előadók jelentős része nem indul orosz turnéra, és sokan azok közül, akik addig oroszul (is) szereztek dalokat, már kizárólag ukránul énekelnek.

Ez – könnyen belátható – jelentős vállalás és egyben demonstratív jellege van: az orosz piac ugyanis hatalmas. Aki innen önként kilép, az a saját megélhetését háttérbe helyezi az elveivel szemben.

Az idén Alina Pash képviselte volna Ukrajnát az Eurovíziós Dalfesztiválon. Hiába nyerte viszont meg a selejtezőket, végül vissza kellett lépnie: a győzelme kihirdetésekor ugyanis népharag zúdult rá. 

 

Az internet népe elsőként azt a 2017-es fotót túrta elő ellenérvként, amelyen Alina a moszkvai Vörös téren áll széttát karokkal. A pulóverén egyébként Kijev felirat látható – ukrán írásmóddal, sejthető tehát, hogy egy szándékos akcióról van szó. Ugyanakkor az ukrán közvélemény egy része szerint már az is felér egy hazaárulással, hogy Pash orosz földre lépett.

Ráadásul – és végül ezért nem képviselhette hazáját az Eurovízión – Oroszország felől Alina Pash beutazott a Krímre, ami az ukrán törvények szerint nem legális, hiszen olyan, mintha nem ismerné el, hogy a félsziget Ukrajnához tartozik. Hiába érvelt azzal Pash, hogy ő épp az ukrán kultúrát vitte az ottaniaknak – hatalmas botrány lett az ügyből. (Ráadásul az Eurovízió ukrán selejtezőinek szabályzata egyértelműen kimondja: aki 2014 után orosz földön vagy a megszállt területeken lép fel, annak kizárás a jussa, ahogyan a Maruv nevű előadóé is az volt korábban.)

2018-ban Pash meghívást kapott egy Putyin holdudvarához köthető orosz fesztiválra – bár végül lemondta a felkérést, sokan már ekkor kiátkozták. 2020-ban feldolgozta a Bohdan Titomir nevű orosz előadó Do As I Do című dalát, amivel szintén hatalmas kritikaözönt zúdított a saját fejére. Hiába mondta el, hogy egyszerűen csak szereti ezt a dalt – rengetegen elfordultak tőle.

Így egy kicsit más kontextusba kerül a szigetes fellépés is: amikor a kivetítőn futó animáció azt írja, hogy a Vörös tér azért vörös, mert megfestette az ukrán vér, egy művész sokéves személyes történetének következő, az előzőeket jelentősen árnyaló fejezetét is látjuk.

Ha úgy tetszik: az orosz invázió felülírta addigi művészi elképzeléseit, és már képtelen kizárólag művészi produktumként tekinteni egy orosz dalra.

Alina Pash videóüzenetet készített olyan emberekkel, akik korábban vagy szitizenként vagy fellépőként jártak már a Szigeten, most pedig vagy önkéntesként, vagy egyéb módon a fronton, a hátországban dolgoznak, s ezért nem lehetnek itt. Többen már ekkor is a könnyeinket nyeltük, de a koncert igazán sokkoló része az volt, amikor a kivetítőn a háború képei és számadatai jelentek meg, miközben Pash azt a Heaven című dalát adta elő, amely a háború gyermekáldozatairól szól. A szemünk előtt haldokló gyerekek és felnőttek, lebombázott lakóházak, sérültek, zokogó emberek képei villództak.

Csak egyszer mertem körbenézni a közönségen:

nem volt körülöttem ember, akinek ne folytak volna a könnyei. Utána váltottam pár szót az ott lévő ismerősökkel: álltunk az üres nézőtéren, és azt kérdezgettük, most akkor mit lehet csinálni, hova lehet menni egy ilyen koncert után. Ami egyébként légvédelmi sziréna hangjával zárult.

Kellett idő, mire magunkhoz tértünk.

„De mi csak bulizni akarunk!”

A koncert közben (az első sorban álltam) előrefurakodott egy férfi, és azt kiabálta a színpad felé, hogy elég legyen a politikából, ez itt – a mottó is mondja – a szabadság szigete (Island of Freedom), nincs szükség arra, hogy ide is beengedjük a külvilágot.

Alina Pash erre a feltartott középső ujjával válaszolt.

Érthető-e mindkét vélemény? Nyilván igen. A legtöbben azért megyünk fesztiválozni, hogy kiszakadjunk a mindennapokból, megéljünk egy másfajta életmódot néhány napon át.

Ugyanakkor nem tudom elképzelni, művészként milyen lehet a háborúból megérkezni egy nyári fesztivál forgatagába. Nem érezném-e úgy, hogy elárult a világ, mert miközben a hazámban halomra lövik a civileket, ezek az emberek itt csak szórakozni akarnak? Akarnék-e én is szórakozni, kiszakadni, szórakoztatni?

A Dropyard színpadon egy nappal korábban lépett fel a FO SHO nevű ukrán hiphop-duó, amelynek tagjai elmondták a színpadon: nagyon nehéz nekik szórakozni és szórakoztatni, miközben tudják, odahaza mi zajlik, ugyanakkor rettentően hálásak a lehetőségért, és művészetüket arra használják, hogy támogatást szerezzenek hazájuknak. Egyáltalán nem olyan egyértelmű tehát, van-e helyes út, viselkedésmód vagy döntés egy ilyen helyzetben. Egyáltalán: itt, Európában évtizedek óta nem voltunk ilyen helyzetben. 

 

Könnyű tehát biztonságban élő fesztiválozóként reklamálni, hogy „de mi csak bulizni jöttünk” – de miért képzeljük, hogy a mi szórakozásunk fontosabb, mint maga a művészi közlés? Ez ugyanaz a dilemma, amit évszázadok óta nem képes feloldani az emberiség a képzőművészettel kapcsolatban: „ez a festmény nem is szép, akkor biztos semmi értelme”. Szép dolog az eszképizmus, de talán nem árt néha szembenézni azzal sem, ha valakinek épp az ismerőseit, barátait, rajongóit bombázzák halálra.

Egy dal, két kép

Három nappal Alina Pash fellépése előtt a Sziget legnagyobb elektronikuszenei helyszínén, a Partyarénában lépett fel a belga producer, Apashe. Őrületesen erős show volt a saját számaiból észveszejtő látványvilággal (eleve: az idén az aréna vizuálja next level volt), de ezek közül is kiemelkedett az Alina Pashsal közös, Witch (Boszorkány) című száma. A közönség szinte transzban tombolt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Alina Pash (@alinapash) által megosztott bejegyzés

Posztoltam Instára egy pár másodperces videót a dal részletéből – nem is tudom, mikor kaptam ennyi reakciót egy zenei Storymra: mindenki tudni akarta, mi ez, ki ez, és hol lehet több dalt hallani tőle.

A dal ekkor önmagában, lényegében kontextus nélkül hatott: egy brutálisan erős és karakteres női hang ráolvasásszerű szövege, mellkasrezegtető basszusok, üvöltő női fejek a kivetítőn… Eksztatikus élmény.

Hétfőn Alina Pash is előadta ugyanezt a dalt egy sokkal kisebb, kevésbé látványos helyszínen, fényes nappal, az arca elé toluló tucatnyi kamerával (mindenki a botrány miatt jött…). Minden adott volt ahhoz, hogy a pár nappal korábbi hatáshoz képest valami sokkal gyengébbet lássunk.

És mégis ugyanolyan erős hatást váltott ki a közönségből, csak épp átkeretezve a történetet: a szuggesztív boszorkány a háborúellenes performansz végére már nem csupán önmaga művészi őserejét sugározta, hanem olyan érzelmi többletet adott át az embereknek, amelyből a szemünk előtt zajló tragédia közepén is erőt lehet meríteni.

Adhat ennél többet egy művész? Aligha.

Csepelyi Adrienn