Fura volt úgy élni egy időben, mintha lenne egy alteregóm a városban. Nem volt kellemetlen vagy idegesítő, ahogy korábban képzeltem, ahogy Dosztojevszkij Hasonmás című regényében olvastam, még valamikor kamaszkoromban. Inkább jó érzés volt tudni, hogy van még egy Dorka a városban, egy másik riporter, aki göndör és mosolygós, akinek a ruhatárát szinte egy az egyben átvehetném, aki szintén szerelmes a rádiózásba, és feltartóztathatatlanul kíváncsi. Később kiderült, hogy még a szülinapunkat is csak egy nap választotta el egymástól. 

Időnként ugyanazokon a helyeken ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk, de egy bemutatkozásnál, tétova sziánál több szót nem váltottunk.

Aztán én átkerültem a másik oldalra, könyveket próbáltam a sajtóban népszerűsíteni. Ilyenkor minden ismerősre szükség van, azokra is, akiktől nem kérhetsz szívességet, csak legalább könnyen elérhetők. Így jutottam el oda, hogy egyszer csak megszerezzem Dorka számát, és felhívjam.

– Szia, Dorka! Dorka vagyok. Egy könyvet ajánlanék a műsorodba arról, hogy mi lesz veled a halálod után, hogy állítólag van túlvilág… tudom, elég hülyén hangzik.

– Szia, Dorka! De azt tudod, hogy velem mi van?

– Nem, miért, micsoda?

– Mellrákom van. 

Asszem, abban a percben menten szörnyethaltam volna, ha a szégyen ölni tud. Nem emlékszem, hogy voltam képes folytatni a beszélgetést. Azt hiszem úgy, hogy megbeszéltük, találkozunk. Teljesen abszurd az egész. Sosem voltunk azelőtt barátok, éppen csak tudtunk egymásról. De azután Dorkával elkezdtünk rendszeresen randevúzni, és nem kellett semmilyen átmenet az ismeretség és a barátság között.

Azonnal barátok voltunk – persze az ember a doppelgängerével minek is járná be az óvatos tapogatózás és a bizalom megszerzésének stációit. 

Dorka bajban volt, és nekem természetes volt ott lenni, amikor szüksége volt rá. És persze nem én voltam ott a legtöbbször. Másokra még sokkal inkább támaszkodhatott, köztük olyanokra is, akik szintén csak a betegsége révén kerültek közel hozzá. Nem volt szégyenlős addigra. Nem játszmázott; atyaég, miért is tette volna? Olyan is akadt, akit éppen a betegség által veszített el, és azt sem félt hangosan siratni, a csalódást és veszteséget újra meg újra levegőért kapkodva kimondani. Én most már viszem azt tovább. Én haragszom, én nem tudok napirendre térni felette. Dorka betegen is a fény volt, nem értem, hogy bújhatott el valaki előle.

De nem ez a legrosszabb, a legfájóbb. Hanem hogy mindez már csak emlék. Emlék, ahogy ott ülünk Dorkával a Finomítóban (az sincs már), ahol nem is kérdezték a nevünket, hanem csak tudták, fogjuk a hamburgerünket, és Dorka azt mesélte, hogy az orvos, akihez járt, nyolc hónapig félrekezelte, mert a pozitív szót negatívnak olvasta. Emlék, ahogy nézek rá, és próbálom felfogni, amit mondott, de egy olyan gyönyörű, friss levegőt árasztó ember arcába nézek, aki nem mondhatja ki most épp a halálos ítéletét. Igen, értem, hümmögöm, mert Dorka azt kérdezi, hogy „De érted, hogy ez mit jelent?”, és most, hogy ezt írom, megint csak szégyenkezni tudok, elsüllyedek, hogy akkor nem voltam képes mit mondani. Próbáltam bagatellizálni, biztatni, hogy ez még nem azt jelenti. Hogy van esély.

Az a baj, hogy az is már csak emlék, amikor meg véletlenül futottunk össze egy közös barátunk esküvőjén, ahová Dorka egyedül érkezett. Ennyire bátor csaj volt, egyedül is elment egy esküvőre. Mielőtt ránk akadt volna, és együtt töltöttünk volna az estét, azt mesélte, hogy leszólított egy társaságot, idegen embereket, hogy nem csatlakozhat-e hozzájuk. Ilyen lány volt. Én nagyon megörültem neki, hogy van egy egész esténk együtt. Egy fehér gyöngyös karkötőt viseltem akkoriban, mindig rajtam volt, és Dorka kiszúrta, hogy van rajta egy apró rózsaszín szalagot ábrázoló gyöngy – a mellrákellenes küzdelem emblémája. Nagyon meghatódott. Nekiadtam azon az estén a karkötőt, de nem volt jó érzés. 

Bassza meg, rossz érzés maradt utána, bűntudat vagy mi, mintha tudnám, hogy nem segít, nincs az a kabala, ami segít. De úgy tettünk, mintha számítana, mintha lehetne ennek az ócska, egyszerű kis tárgynak bármilyen varázsereje. 

Egy-két évvel később ülök egy interjún, kérdezgetem a filmrendezőt, akinek aktuális filmje kijött a mozikban, és egyszer csak azt mondja, hogy az a riporterlány, aki meghalt, mennyire hasonlított rád. Azt hittem, lefordulok a székről, nem tartottam még ott, hogy bárkivel is beszéljek erről. A hozzám közel állók jól tudták, hogy ez elvarratlan szál maradt, egy még nem behegedt seb, elveszettem az alteregómat, amikor éppen csak elkezdtem megismerni őt. Mások, akiknek több jutott belőle, meg tudták osztani a fájdalmukat és az emlékeiket a Facebook-oldalán, én meg csak ültem a történetek előtt, amik megpróbálták életben tartani, de nem tudtam volna hozzáfűzni egy mukkot sem. 

Mert nem akartam, hogy az én történeteim is csak emlékek legyenek. Nem akartam beletörődni, hogy egy lezárt történetnek szedjük össze a darabkáit. Nem azzal támasztjuk fel őt, hogy egy mosolyalbumot csinálunk, amiben összerakjuk a puzzle-darabkákat, hanem azzal, ha nem csinálunk belőle emléket, gondoltam. Vagy inkább csak éreztem. És tudtam, hogy az sem megoldás, amit én csinálok, hogy nem csinálok semmit. Megpróbálok úgy élni a városban, mintha még összefuthatnánk, mint az utolsó találkozásunkkor, persze a Vízivárosban, hol máshol… A kedvenc negyedében. Az otthonában.

Én futottam a gyerekek után, akik szokás szerint előreszaladtak, és csak az utca másik oldaláról tudtam átkiabálni neki: „Szia, Dorka! Mikor találkozunk? Jövő héten? Azután?” Nézett rám tétova mosollyal, és kitérő választ adott.

Éreztem, sőt az agyam hátsó szegletében pontosan tudtam, hogy ez nem jó jel, de olyan jól nézett ki, és nem voltam képes szembenézni azzal, hogy már nem akar találkozni, hogy már nem ígér semmit a jövőre, még egy héttel előre sem. 

Hogy feledkezhettem el róla? Miért nem kerestem? Miért nem reagáltam, amikor a Facebookra kiposztolta, hogy Koppenhágában van, a kis hableány szobra mellett, ami mintha egy álom beteljesülése lett volna? Valójában egy utolsó kísérlet volt arra, hogy külföldi orvosok mást mondjanak, mint az itteniek. 

Meghűl a vér az ereimben, amikor az utolsó posztja eszembe jut: „Megtaláltam a sorozatjunkie-t. Ne keressetek!” Hogy a fenébe nem hallottam a mögötte kiáltó búcsút? Hogy a fenébe maradhattunk így? Mindannyian, akik nem voltunk hozzá annyira közel, hogy az utolsó heteiben, napjaiban elkísérjük.

Ehhez persze joga volt. Csak a saját vakságomat és korlátoltságomat kárhoztatom. Nem voltam felkészülve arra, hogy egy fiatal, szép embert csak úgy elveszítsek. Idősek, betegek szoktak meghalni az életemben. Nem azok, akikkel ugyanazokat a lépcsőfokokat koptatjuk, ugyanazok a remények fűtenek, ugyanannyi tervünket kell még véghez vinnünk.

Azóta elveszítettem még egy barátot, őt még felfoghatatlanabbul, mert még beteg sem volt. Mintha egy hatalmas kéz lenyúlt volna az égből, és kiemelte volna őket a sakktábláról. A legjobbakat. A tehetségeseket, erőseket, okosakat. De ők nem akartak menni, tele voltak még vágyakkal.

Hogy lehet, hogy mi itt maradhattunk, nekünk megadatik az esély küzdeni, szenvedni, fájni, és aztán eljutni egy állítólagos fennsíkra, nekik meg nem szabad? 

Nem azt nem tudom elfogadni, hogy az életnek egyszer csak vége lehet, máról holnapra akár. Hogy semmi sem jár, és nincs semmiféle kontrollunk – csak naivan hisszük olykor, hogy van. Ettől még nem lehet másképp csinálni, mint ahogy eddig: a lehető legjobban, legőszintébben. Amihez hozzátartoznak a hibák, a tévedések, az öncsalások – aztán a koppanás.

Én azt nem akarom megérteni, hogy nincs igazság. Mert úgy nem tudok élni. Amikor elment Dorka, és amikor eltűnt Ildi, hirtelen minden átverésnek tűnt. Minden erőfeszítés. Nem számít, ha jó vagy. Nem számít, mennyi dolgod van még.

Nem akarom, hogy emlék legyen belőlük. Nem mesélni akarok róluk. Hanem úgy élni, hogy amikor elmegyek a házuk előtt, vagy megpillantom azokat a helyeket, ahol együtt ettünk, ittunk, előadást vagy képeket néztünk, akkor ott legyenek megint. Csak most én értem előbb oda. 

Gyárfás Dorka