Gyanítom, én is azok táborát gyarapítom, akik 1990-ben találkoztak vele először, amikor kezükbe vették A kém, aki bejött a hidegről csúnyácska kötetét Falvay Mihály minden szempontból etalonnak számító fordításában. És ahogy letettem a könyvet, életem mind a húsz évével tisztán láttam, hogy ez egy nagyszerű – noha egyoldalú – barátság kezdete lesz.

Amit lehetett, befaltam tőle, amit nem lehetett, azt különböző külföldi utakon beszereztem, és rongyosra olvastam. Már A kém… után kezdett bennem valami mocorogni, ami aztán a The Honourable Schoolboy (nem is sejtettem akkor, hogy közöm lehet ahhoz, hogy a regény Hajsza címen jelenjen meg magyarul) utolsó oldala után nyerte el végső formáját.

John le Carrét kémregényírónak hívni nagyjából olyan, mintha az Esterházy-rostélyosra azt mondanánk: hús zöldséges mártással. 

A könyvszakma is imád cédulákkal operálni, amiket aztán a sajtó munkatársai gondolkodás nélkül átvesznek (ez nemcsak Magyarországra érvényes, hanem érthetetlen módon Le Carré esetében a brit sajtóra is), és így cetlizték félre elég csúnyán a legnagyszerűbb kortárs brit regényírók egyikét.

Le Carré az összes könyvében olyasmikről írt, amikről keveset beszélünk, de annál többet gondolkodunk. Ha volt az árulásnak – személyes, szerelmi, haza- és egyéb árulásnak – avatott krónikása, akkor az ő volt.

Nem az fáj a legjobban, ha a társunk érzelmei kihűlnek, hanem az, ha elárul minket. Még a legliberálisabb országokban is különösen keményen büntetik a hazaárulást. A kettő ugyanaz valahol, csak az osztatokban van különbség. Ha elárulom a szerelmemet, akkor nemcsak az ő érzéseit árulom el, hanem a bizalmát is, ami kölcsönös. Ha a hazámat árulom el, akkor egy ki nem mondott, mégis alapértelmezésű bizalmat árulok el, amit a hazám belém helyezett. A bizalom pedig nem egy hormonokon alapuló érzés, hanem egy tudatos döntés, amit ha egyszer elárultak, nem lehet teljesen visszaszerezni, -kapni vagy -adni. 

John le Carré a hatvanas években – Forrás: Getty Images/Ralph Crane/The LIFE Picture Collection

Le Carré az árulás mindkét síkját megörökítette és vizsgálta. Számomra a legérdekesebb és legijesztőbb az a helyzet, ami minden regényében előfordul, és kivétel nélkül rossz véget ér. Az állam – vagy annak egy kitüremkedése, jelesül a hírszerzés ernyője alatt – megkér/megbíz/megzsarol egy átlagos, hétköznapi polgárt, hogy segítsen egy bizonyos feladatban. Gyakran implikálva is van, hogy nem lehet nemet mondani a felkérésre. Szereplőnk pedig a hazaszeretettől fűtve teszi, amire megkérték, és ahogy egyre jobban süpped bele a mocsárba, úgy korrumpálja őt a környezet, amely aztán könyörtelenül és cinikusan kihasználja. Hogy ez mennyire párhuzamos a személyes élményeimmel, nem e sorok tárgya, az viszont biztos, hogy szentül hiszem: 

ha az ember magasztosnak mondott, de valójában ködös célok mögé búvó emberek közé keveredik, akkor annak csak bukás lehet a vége. És ez a bukás a maga módján totális és végleges: nemcsak őt árulják el azok, akik a hazaszeretetére apelláltak, hanem ő maga is elárulja ezt a valóban magasztos érzést. 

Minderről Le Carré olyan stílusban írt, amire csak aggatni lehet a jelzőket, de fölösleges is betűt pazarolni rá, mert írói kiválóságát annál jobban semmi sem példázhatja, mint hogy egyetlen mondat alapján tudja az ember: Le Carrét olvas.

Nem is csoda, hogy a magyar könyvkiadás nem tudott mit kezdeni vele, és A kém… után sorra jelentek meg a vállalhatatlan borítójú könyvek – finoman fogalmazva is – hullámzó minőségű fordításban. Falvay Mihályhoz mérten senki sem tudta Le Carré prózájában megragadni a megragadhatatlant, azt a különleges elbeszélői hangot, amely mágikus körbe vonta az embert, és nem győzött betelni vele. Ennek is tulajdonítható, ennek az egyetemleges magyar kiadói kudarcnak, hogy akárki nyúlt bármelyik regényéhez, annak vagy fércmunka lett a vége, vagy lelketlen széklábfaragás. 

Az Agave Könyvek vezetőjeként 2007-ben kaptam egy e-mailt Le Carré magyarországi jogképviselőjétől, hogy sorra járnak le a megjelent regények, köztük A kém… jogai is. Nincs-e kedvünk?, hangzott a kérdés. Nos, lenne, válaszoltam, majd legszívesebben kiüvöltöttem volna az ablakon: Le Carré kiadója leszünk! Örömömet az sem tudta beárnyékolni, hogy tudtam: emberfeletti munka előtt állunk. A kiadó vezetése átbeszélte a helyzetet, és döntöttünk: csináljuk. De akkor rendesen. Ahogy kell. Először Falvay Mihály özvegyét kerestük meg a fordítás jogaiért, és ő mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a férje lefordította az Honourable Schoolboyt is a kilencvenes évek elején, de az nem jelent meg. Szó szerint remegett a lábam. Sőt, kiderült, hogy Falvay Mihály lánya is fordító, számos nyelvről fordít magyarra, és e nyelvek egyike az angol. 

Megkértem Dórát, hogy próbaképpen csináljon nekünk egy fejezetet, és amikor a kezembe került a szöveg, rögtön tudtam: megvan Le Carré új magyar fordítója.

Azon nyomban összeállítottam egy kiadási tervet, amelyet elküldtem a jogképviselőnek, aki ezt megmutatta Le Carrénak, ő pedig bólintott. 

Kevés nehéz feladatot élveztem jobban. Dóra egyfelől hozta azt az elbeszélői hangot, amelyet kerestem, másfelől meg kellett alkotnunk Le Carré világának és prózájának terminus technicusát magyarul. Ez azért volt nehéz feladat, mert nemcsak a brit, hanem az amerikai, sőt még az orosz hírszerzés is Le Carré nyelvéből emelte át a fogalmakat, amelyeket maga Le Carré nevezett el. Dórának közben még extra terhet is raktam a vállára: rendbe kellett tennie édesapja fordítását – azaz begépelni, mert csak kéziratban volt meg –, stilizálni, javítani, jegyzetelni a kifejezéseket, a szereplőket, a helyszíneket, azaz mindent. 

Mialatt ő ezen dolgozott, mi előkészítettük A kém… kiadását, ami voltaképpen az elütések javítását jelentette, hiszen Falvay Mihály szövege úgy tökéletes, ahogy van, és ugyan minden könyvünkön lelkiismeretesen dolgoztunk, ezen duplán. Dóra készre jelentette az akkor még magyar cím nélkül álló Honourable Schoolboy kéziratát, amely egyébként nekem a személyes kedvencem az egész életműből. És miközben mi a szerkesztésen dolgoztunk, addig ő lefordította Tinker, Tailor, Soldier, Spy című regényt, amely a Karla-trilógia első részeként először Az áruló címen jelent meg, majd Suszter, szabó, baka, kém címen, a mozifilmmel egy időben. 

Vitt minket a lendület: a remek eladások, a kiváló kritikai visszhang – és Le Carré személyes dicséretének lendülete. 

Soha nem találkoztam vele. Szerettem volna, de nem sikerült, és azt hiszem, nem is bánom. Az ügynökén keresztül folyamatosan tájékoztattam arról, hogy hol tartunk, milyen sikereket értünk el. Nagyon szerette a Kuszkó Rajmund tervezte borítókat, biztatott minket, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy ott állt az asztalon a legújabb regényének kézirata. 

Tényleges kézirat. Nem egy fájl, hanem egy nagy kupac papír. Rajtunk kívül ötvenen ha olvasták a világon… És abból mi csinálhattunk magyarul regényt. Mi „csinálhattuk” meg Le Carrét magyarul.

Visszanézve arra az erős évtizedre, amit az Agave élén és egyik szerkesztőjeként töltöttem, erre a munkámra vagyok a legbüszkébb. Hogy Le Carré olyan formában, olyan nyelven került az olvasók elé, amit megérdemelt. Mert egyvalamit nem lehet vitatni: az elmúlt húsz évben mindenütt elfoglalta az őt megillető helyet, amiben nagy szerepe volt a kiváló sorozatoknak is (Little Drummer Girl, Az éjszakai portás, illetve természetesen a hetvenes évek BBC-feldolgozásai, amelyekben Sir Alec Guinness alakította George Smiley-t), és a Suszter, szabó, baka, kém című filmnek, amely hihetetlen érzékenységgel vitte filmre Le Carré talán legfontosabb regényét, Az árulót.

Jelenet a Suszter, szabó, baka, kém című filmből

A legendás orosz kém, Kim Philby által a brit hírszerzés soraiban végzett pusztítás máig érezteti hatását, és John le Carré volt az első, aki megpróbált gombot varrni Philby árulására. Nem ment neki, mert arra, amit Philby tett, nem lehet gombot varrni, nem lehet megmagyarázni, védeni. Ő mégis megpróbálta, és Az áruló nemcsak a tág értelemben vett kémregény alműfajának lett megkerülhetetlen darabja, hanem a kortárs brit prózának is. (Én speciel vallásos hevülettel olvasom el minden évben a Karla-trilógiát.) És utána egy percre nem eresztett ki: majdnem huszonöt éven keresztül írta remekebbnél remekebb regényeit, amelyek mindegyike ugyanarról szólt: az árulásról. Hogyan árulja el egy apa a fiát. Egy férj a feleségét. Egy barát a másikat. Egy tisztességes ember a hazáját. Egy nemzet egy tisztességes embert. Hogy az árulásnál kevés tömegpusztító fegyver hagy maradandóbb nyomot maga után. 

Az utolsó mondatok alapján olyan érzés támadhat az olvasóban, hogy Le Carré sötét és kilátástalan világról írt. Való igaz: sötét megállapodásokról, ocsmány alakokról és förtelmes cselekedetekről írt – ám olyan módon, ami mindezek ellenére valahol mélyen optimista. 

Nem hiszem, hogy van akár egyetlen könyve is, amelynek „jó” vége lenne. És én ezért szeretem őt annyira. Mert a legtöbb történetnek nincs jó vége. De a legtöbb történetnek vannak jó pillanatai, optimizmusra okot adó mozzanatai, derűre okot adó alakjai – és a nehéz történetek fényében ezek a pillanatok még fényesebben ragyognak. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azt mondják, amikor meghal valaki, akkor nem őt gyászoljuk, hanem magunkat. Le Carré hiánya pótolhatatlan veszteség, nem utolsósorban azért, mert egyike volt azon íróknak, akik emberként is méltók voltak saját szavaikhoz és eszméikhez, amelyeket papírra vetettek.

Nagyon össze kellene szednem magam, hogy az ő tartásához hasonlót találjak kortársai között. De nem is kell. Amit megírt, amit az asztalra letett, amit itt hagyott nekünk, az tényleg önmagáért beszél. Nincs jelentősége semmi másnak. 

Nem érdekes, hogy hány díjat kapott, és hányat utasított vissza (mondván, éppen eleget kapott már, adják inkább olyannak, aki megérdemli), nem érdekes, hogy mennyire volt elvhű (nagyon), nem érdekes, hogy szeretett-e felbukkanni saját filmjeiben (imádott), és az sem érdekes, hogy szerette-e a narancslekvárt (gyanítom), vagy tisztelte-e a királynőt (kétlem). Ez mind teljesen mellékes. Mindezek helyett ott áll a polcokon az az életmű, amely tűpontos üzenetével, egységes erkölcsi krédójával és teljességgel egyedi elbeszélői stílusával mindent elmond nekünk, amit tudnunk kell. 

De nem John le Carréról. 

Varga Bálint

Kiemelt kép: Getty Images/Leonardo Cendamo