Cseh Tamásról, a zenészről, a színpadi jelenségről százával írtak cikkeket, megemlékezéseket

Már életében legenda volt, ő maga, a „jelenség”, és nem csak a Bereményi Gézával írt, semmilyen más (könnyű)zenei produkcióhoz nem hasonlítható dalok. Az énekes, aki egyszerre volt szemérmes, lámpalázas kamasz (akkor is, amikor már vagy harminc éve énekelt színpadon) és lezser, helyettünk is éneklő profi előadó, táltos, költő, gitáros ember.

A felvételek jól megőrizték minden előadóesten megmutatott gesztusait. A pislogást a rivaldafényben, a dalok végén kitartott, szinte félbehagyott mozdulatot, mintha még lenne egy akkord, még valami eszébe jutott volna… de aztán mégsem. A szemérmes mosolyt a dalok végén, a „hát ez van, most már mindegy” gesztust, ami maga volt a csehtamásság lényege. Azt nyilatkozta, sokszor, hogy a dalok tulajdonképpen a gyerekeik voltak Gézával, úgy nevelgették, terelgették őket és úgy mutatták meg másoknak, ahogy az ember a gyerekeiben próbálja megmutatni saját büszkeségét. És valóban, Cseh Tamás színpadi gesztusaiban mindig volt egy kis visszahúzódás, a dalok mögé: Ők a fontosak, nem én, ne engem ünnepeljetek. Ilyen értelemben egyáltalán nem volt klasszikus „sztár”, persze nem is akart az lenni. 

Rengetegen beszéltek, írtak arról, mi volt a „titka” – ITT is olvashattok véleményeket erről. Például, hogy éppen attól titok, mert nem lehet elmondani. 

Bereményivel egy olyan korban kezdtek dalokat írni, amikor a nyilvánosság előtt nem lehetett kimondani bizonyos dolgokat – őket pedig szinte csak ezek foglalkoztatták.

Nem mintha ez valami tudatosan vállalt „küldetés” lett volna a részükről: ők csak magukról, a saját korukról, a saját generációjukról akartak beszélni. Hétköznapokról, elvált asszonyokról, alkoholról és barátságról, szorongásról és vicces nyilvános terekről. „Csak”. Fodor Sándor nagyszerű Cseh Tamás-könyvében meséli el az énekes, milyen volt, amikor az albérletben összezenélt-lekörmölt dalokat először kezdte el játszani társaságban, valami füstös presszóban vagy egy másik albérleti szobában, és „pánikba esve” hívta fel Bereményit, hogy „Géza, ezeket hallgatják és tetszik nekik”, Géza pedig, „a szemét”, annyit válaszol, „hát akkor játsszad őket, Tamás”. És hát, akkor játszotta, egyre többször és egyre többeknek.

Mindez mára történelem, és már nem változik

Mégis el tudjuk képzelni (tudnánk, vagy tudtuk volna – a fene egye meg a múlt időt –), hogy Cseh Tamás ma is áll a gitárral a színpadon, és nem a rák által megtámadott hangon, hanem szép, telten, öregedő baritonnal dalolja a régi és új dalokat. Kortalan műfaj, kortalan előadó. De hát ilyen már nem lesz – a kérdés pedig így főleg az, hogy archívumba pakolva mit mondanak, mennyit jelentenek ma ezek a dalok, amiket legfeljebb tisztelgő emlékzenekarok és barátok énekelhetnek immáron élőben. A válasz – szerintem – nem vitatható, hogy az életmű ma is érvényes és hiteles.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Történészek, esztéták, zenei szakírók fogalmazták meg már régen, hogy a hatvanas-hetvenes évek Magyarországát megismerni (visszamenőleg) sem sok alkalmasabb alkotás van a Cseh-Bereményi daloknál.

És aki már élt akkoriban és emlékszik, mennyire más volt ez a dalvilág az akkor hivatalos műanyag-slágervilágnál, az életünkről gyártott egyéb (néha nem is színvonaltalan) kulturális képeknél, az tudja, hogy ezek a vélemények nem túloznak. 

Jó, de ez a dalokat, nem kis részben Bereményi verseit dicséri – de mi a helyzet az énekessel? A zenével? Újra és újra hallgatom a régi lemezeket (nem csak most, az évfordulón), és gyönyörködöm bennük. Cseh Tamás ugyanis remek zeneszerző, sőt, slágerszerző volt, a maga rajztanári képesítésével, az egy szál gitár három-négy akkordjára írt dalaival. És ez a lényeg. Mert az énekes színpadi viselkedését, gesztusait, színpadi hitelét már nem lehet élőben csodálnunk, de a dalok ugyanúgy szólnak ma is, mint harminc-negyven éve. Tessék meghallgatni, mondjuk, a Fehér babák takarodója (kedvenc Cs. T. – lemezem) csodálatosan hangszerelt lírai, balladai vagy épp „rákenrollos” számait. 

Ami koncerten a gitár és az ember performansza volt, az lemezen remekül meghangszerelt melódia. Mintha két különböző műfajról beszélnénk, és mind a kettő teljes élmény ma is. 

És a hang…

Cseh Tamás hangját mindenki ismerte és felismerte, háttal a hangfalnak, szembeszélben, kilométerekről. Nem iskolázottan képzett slágerénekesi tartományok, de az a sármos, tanulhatatlanul egyedi hang, amitől persze hogy elaléltak a lányok (és a fiúk). És amit képtelenség utánozni, még megidézni is. És milyen szépen változott az idővel! Hallgatjuk, mondjuk, az Apa kalapja vagy a Fegyverszünet magas, mutáláson még éppen túli, fiús kiáltozását, és mellé rakjuk évtizedekkel későbbről a Jobbik részem vagy a Széna tér szinte viszockijosan búgó, mélyen telt hangját, és megborzongunk. 

Egy férfiélet, hangban elmondva. Nekem a Cseh Tamás-életmű leginkább ezt az élményt jelenti ma. Ezt az örömet.

Ki merem mondani, a lemezek többet adnak számomra, mint a koncertfelvételek.

Persze ha élne, és gitárt ragadna a nyolcvanadik születésnapján, mindezt letagadnám, és az első sorokban ülve, állva, heverve hallgatnám és nézném ma is. Mert azt a varázst, amit a személyisége adott, hangfelvétel csak részleteiben tudja megidézni. Mégis: így a jó. Az Énekes, aki a színpadon minden pillanatban a „mindegy már” mulandóságát élte meg és hirdette, a felvételeken a „minden megvan” jegyében hirdeti – az örökkévalót.

Kiemelt kép: Fortepan / Vadász Ágnes

Somos Ákos