Hinni akarunk az éteri, ragyogó szerelemben – Elérhetetlen álompárok szakításai és egymásra találásai

–

A héten szivárgott ki egy olyan dokumentum, amiben egy bizonyos Jane Doe 2016-ban feljelentést tett a férje ellen családon belüli erőszak miatt. A vallomás részletezi, hogy a férj egy magánrepülőn falnak lökte, felpofozta, majd közösen nevelt gyerekük esetében is ráutaló magatartást tett, mindeközben pedig azt kiabálta feleségének alkoholos állapotban: „Te basztad el ezt a családot!” A Jane Doe név állítólag Angelina Jolie-t takarja, a Brad Pittet védő pletykák szerint pedig a dokumentum nem véletlenül szivárgott ki, hanem – mivel a színésznő még mindig nem jutott dűlőre a volt férje elleni válóperben – ő szellőztette meg azokat a sajtóban. 

De hogyan jut el az egykor legfényesebben ragyogó hollywoodi álompár eddig a már hat éve tartó csatározásig? És miért fájdalmas a közvéleménynek, ha egy ilyen pár szakít?

Shakira és Gerard Piqué, J.Lo és Ben Affleck, Angelina Jolie és Brad Pitt, Jennifer Aniston és Brad Pitt egytől egyig olyan power couple-nek számítottak (az egyik kakukktojás, de erről később), hogy a világsajtó hetekig, hónapokig, évekig sírt, amikor tönkrement a kapcsolatuk. De miért istenítjük ezeket a párokat, miért hisszük azt, hogy az ő kapcsolatuk valamiféle éteri térben született, ahova nem érnek fel a hétköznapi gondok? Miért van szükségünk ilyen emberek szerelmére ahhoz, hogy elhiggyük: tényleg létezik a sírig tartó? 

Shakira és Gerard Piqué szakítása a legfrissebb, bár a megcsalásról szóló pletykák évek óta tartanak. Az egyik egy világsztár, akinek csípőmozgása és az énekhangja milliókat babonázott meg, a másik egy „én személy szerint nem tudom megítélni milyen jó, de jól fizetett” futballjátékos. Tizenkét évvel ezelőtt ismerkedtek meg, a kolumbiai énekes akkor 33, a spanyol focista pedig 23 éves volt. Az első pillanattól fogva az egekig magasztalták a kapcsolatukat, nem kötöttek házasságot, viszont két gyerekük született. A hivatalosan kiadott, néhány mondatos közleményük így szól: 

„Sajnálattal megerősítjük, hogy elválnak útjaink. Gyerekeink jólléte érdekében, akik számunkra a legfontosabbak, kérjük, tartsák tiszteletben a magánéletüket. Köszönjük a megértést.”

Általában ez a vége. Csakhogy a világ eztán is ugyanolyan kíváncsi, magyarázatot követel, hogy az álompárok miért mennek szét, talán jobban is, mint arra, hogy milyen csillogó volt az életük együtt. Még akkor is, ha a valóság nagyon más, mint amit elképzelünk. Most mindenki azon csámcsog, hogy Piquének máris új barátnője van, várják a részleteket a megcsalásról, és árgus szemekkel figyelik, mikor lehet lekapni róluk az első lesifotót.

Az egyik (ha nem a leg)nagyobb érdeklődést övező álompárkapcsolat mindenképpen a Brangelina, amely egy másik álompár hamvaiból született meg főnixként, és tört annál sokkal magasabbra. Mert mi a dolga egy álompárnak? Hogy ragyogjon, hogy elkápráztasson, hogy az azt alkotó emberek mindig szépek legyenek, jól öltözöttek, hogy szerelmetesen nézzenek egymásra, hogy öleljék és csókolják meg egymást a kamerák előtt. Aztán csináljanak gyerekeket, a nő ne hízzon el a várandósság alatt, ne legyen narancsbőre, gyorsan nyerje vissza a szülés előtti alakját, aztán a gyerekeik hasonlítsanak rájuk, csodálhassa meg őket a fél világ címlapfotón, és azt is láthassák, hogyan cseperednek, és hogyan hasonlítanak egyre jobban világszép anyukájukra és apukájukra. Közben minél több hír jöjjön arról, még mindig együtt vannak, még mindig szépek, még mindig ragyognak. 

Brad és Angelina ezt mind tudta hozni. Pitt még Jennifer Aniston férje volt ugyan, amikor szerelembe esett Jolie-val, a fél világ elátkozta ugyan a szemét csábítót, de a harag nem tartott sokáig, szinte még ki sem mondták a válást, máris megszületett az új álompár: Brangelina, amelyet több mint egy évtizedig imádhatott a világ. Az esküvőjüket ugyan csak megismerkedésük után kilenc évvel, 2014-ben tartották, de addig elárasztották az internetet azokkal a csodálatos fotókkal, amiken Hollywood ügyeletes szívtiprója szerelmetesen néz Hollywood leggyönyörűbb színésznőjére. Pitt és Jolie mindig tökéletes volt, mindig hibátlannak hatott. A nőről csodás képek jelentek meg akkor is, amikor terhes volt, a gyerekeik megszólalásig hasonlítanak rájuk, közben három másikat is örökbe fogadtak, igazi nagycsalád lettek, Jolie jószolgálati nagykövet, sosem kérkedtek a vagyonukkal, tényleg összeillő pár voltak, gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha szétmenjenek.

2016 nyarán azonban robbant a hír: kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva elválnak egymástól, és futótűzként terjedtek a pletykák gyerekbántalmazásról, alkoholizmusról, családon belüli erőszakról, majd jött az a hír is, hogy bizonyítékok hiányában nem emelnek vádat Pitt ellen. Bradről egy évvel később megjelent egy könnyes szemű szenvedéselégia a GQ-ban (amiről Gyárfás Dorka ITT írt,) ezt sokan egyfajta bocsánatkérésként és visszakuncsorgásként értelmezték, Jolie viszont csak szűkszavúan, elvétve beszélt erről egy-két interjúban. 2016 óta egyikük sem jelent meg hivatalosan másik partner mellett, a rajongók pedig sokáig remélték, hogy újra összejönnek. Aztán azt is remélték, hogy Pitt újra összejön korábbi feleségével, Anistonnal, és az valóban touché lett volna, de egyelőre erről szó sincs. A tavalyi Oscar-gálán mégis felrobbantották a netet a tizenvalahány év után készült közös fotóikkal. Ebből is az látszik, hogy álompárokra mindig szükség lesz.

Az emberek már semmiben nem hisznek, csak abban, hogy létezik a sírig tartó szerelem, hiába bizonyosodik be újra és újra, hogy az sem fenékig tejfel, még azoknak sem, akik körül kolbászból van a kerítés. 

Hinni akarják, látni akarják, hogy vannak ilyen álompárok, akik sosem veszekednek, a hajuk és a sminkjük is mindig tökéletes, szép a ruhájuk, szép a lovuk, csodásak a gyerekeik, és szép a házuk, van benne kiscica, kiskutya, minden klappol. Hinni akarják, mert addig se otthon van a fókusz, addig sem kell a saját problémákkal szembesülni, és talán könnyít is a helyzeten, ha megengedik maguknak az álmodozást.

Mégis mit gondoltok, miért követik több millióan könnyes szemmel év eleje óta J.Lo és Ben Affleck újra egymásra találását? Miért drukkol nekik az egész világ? Hát mert az emberek hinni akarnak a csodákban, el akarják hinni, még ha velük nem történhet is ilyen, léteznek ezek a földön túli események, amiben a királyfi eljön a hercegnőért, és ellovagolnak együtt a naplementébe.

Az tök mindegy, hogy a királyfik is fingorásznak, alkoholproblémákkal küszködnek, nem bírják a munkájukkal járó stresszt, elfoglaltságaik miatt csak kevés időt tudnak a családdal tölteni, hogy vannak rossz szokásaik, a királylányok pedig nem makulátlanul ébrednek, nem mindig csodás a bőrük és a hajuk, és nem elégedettek egyfolytában magukkal. A tündérmesék kellenek, és amit gyerekkorunkban a Csipkerózsika meg a Hamupipőke adott, azt felnőttként például Brangelina és Bennifer. 

Jennifer Lopez és Ben Affleck esete azért annyira unikális és felmagasztalt, mert ők már voltak egyszer ügyeletes álompár, az ő szakításuk fájdalmas volt, nemcsak nekik, hanem az egész világnak. Majd amikor idén újra összejöttek, visszaadtak a rajongóknak valamit az elveszettnek hitt igaz szerelemből. Mindketten túl vannak már váláson, gyereken, mindkettőről úgy tűnt, révbe ért valaki más mellett, aztán kiderült, hogy mégis ők egymás számára az igaziak. Most pedig tömegek szorítanak nekik, hogy ezúttal tényleg révbe érjenek – lehetőleg együtt. 

Szóval ez az éteri státusz nem könnyű hivatás, és mi, akik kívülről csodáljuk és áhítozunk utánuk, csak az egy százalékát látjuk: azt, hogy milyen szépek, mennyire összeillik az arcformájuk, milyen szép ruhákat hordanak, milyen cukik a gyerekeik, és mennyire romantikus pillanat volt, amikor bevonultak együtt a vörös szőnyegen, és végigsimította az egyik a másiknak a haját. 

Na, pont ennyit. De aztán ők is hazamennek, ők is veszekednek néha, ők is kiborulnak, pukiznak, kakilnak, összefröcskölik a fürdőszobatükröt, ott is szétdobálja az egyik a ruháját, és ott is megvannak a hatalmi játszmák, a különböző neurózisok. Ott sem fenékig tejfel minden, ott is van úgy, hogy folyton meccset néz az egyik (vagy játszik benne), khm, és ott se mindig megértő mindenki. Annyi a különbség, hogy ők szebb környezetben tehetik mindezt, és ez mondjuk – lássuk be, ne legyünk álszentek – adhat némi kárpótlást. 

Máskülönben pedig drukkoljunk nekik. Mindegyiknek, egytől egyig. Azoknak főleg, akik meg merik mutatni a csillogás mögött a valóságot is. Azt, hogy ők is ugyanolyan földi halandók.

Szentesi Éva