Ne legyünk álszentek. Mindenkit érdekel, mi van Brad Pitt-tel, még akkor is, ha nyilvánvalóan sosem férkőzhetünk közel az igazsághoz, hiszen semmi közünk hozzá. És mégis tudni akarjuk, hogy most akkor kinek drukkoljunk: a szegény, hűséges Pittnek, akinek sosem volt egy igazi botránya, leszámítva, hogy elcsábította őt a „végzet asszonya” a volt feleségétől (de még ez is indokolt volt, mert szerencsétlen Pitt már rég gyereket akart, de Jennifer Anistonnak állítólag csak a karrier volt fontos), vagy higgyünk inkább abban a mesében, hogy Angelina Jolie nem egy manipulatív szuka, hanem épp ellenkezőleg: egy szent, aki minden percben a világ jobbításán fáradozik, és valójában már évek óta egy alkoholista, abuzív férfi oldalán igyekszik boldog pofát vágni a filmpremiereken és díjkiosztókon. Tulajdonképpen mindegy is, van-e bármi esélyünk igazságosan eldönteni a kérdést – biztos nincs –, de minden információmorzsa hozzátehet ahhoz a képhez, amit eleve kialakítottunk magunkban.

Mert, ugye, megérzései mindenkinek vannak. Meg véleménye is.

És akkor Brad Pitt fél évvel a válása után először megjelenik egy magazinban könnyes szemmel, szálkásra fogyva, és hosszan beszél arról, milyen régóta menekül az érzelmei elől; milyen csodálatos most számára terápiára járni; milyen fontos az életben hibázni, és abból összerakni magunkat; hányszor lépett már szarba (az ő szavai) és ez mennyire jellemző rá; hogy nézett ki, amikor a padlón volt (szó szerint, mert egy barátja házában csövezett a matracon egy hónapon át), miért fontosabb most neki a szobrászat, mint a színészet; és a felépüléshez vezető útnak még mennyire csak a közepén jár; és persze a piáláshoz meg a füvezéshez való viszonyáról is vall – de ezt az infót el sem tudtátok kerülni, hiszen a legtöbb helyen ezt emelték ki a testes beszélgetésből.

Nyilván nem a véletlen műve, hogy egyszer csak ennyire megnyílt – ne feledjük: a válópere még zajlik, a hírnevét pedig erősen megtépázta az utóbbi időszak.

Bár igazán nem átlagos terjedelmű ez az interjú, és meglepően őszintének hat, egy kérdést kínosan kerül: a bántalmazásra vonatkozó feljelentést (amit névtelen telefonáló tett ellene azután a bizonyos repülőút után, ami az egész botrányt kirobbantotta, de amit az FBI végül nyomozásra alaptalannak ítélt). Abban tehát biztosak lehetünk, hogy Pitt kikötötte: erről nem akar beszélni, ezt a hógolyót nem görgeti tovább, míg egy egész hólabda lesz belőle – mert ez akkor is bekövetkezne, ha csak cáfolná a vádat, sőt, akkor talán még inkább. Ez Mel Gibson és Johnny Depp példáját látva érthető, még, ha nem is ugyanaz az eset, hiszen sohasem kerültek nyilvánosságra a Pittet terhelő bizonyítékok, és talán nem is léteznek. (Mi pedig, ugyebár, nyilván rendületlenül hiszünk benne...)

De ki tudja? Egy ilyen makulátlan hírű sztártól már az is nagy dolog, hogy az alkoholizmusára és a könnyű drogok használatára vonatkozó kérdésekbe így beleállt, és felvállalta, hogy milyen mélységekig merült el ezeknek élvezetében. Hogy a főiskola óta nem múlt el nap piálás nélkül, valósággal mesterfokra fejlesztette az alkoholfogyasztást, és a drogozásban is Snoop Dogg lebegett a szeme előtt, az volt a cél. A gyerekekre sem tudott mindig figyelni, időnként rutinosan lehasította magát a szituról, amiben jelen volt. Az embernek óhatatlanul eszébe jut az utolsó közös filmjük Jolie-val (A tengernél), amiben egy boldogtalan házaspárt játszottak, és persze hevesen tagadták az önéletrajzi vonatkozását. Pitt épp egy olyan fickót játszott benne, aki reggeltől estig iszik, mert a felesége depressziós, és mindent lerombol maga körül. Érdekes módon akkor Jolie „magára vállalta” a házasság romba döntését, az ő figurája volt az irányító abban, hogy Pitt karaktere az italba menekült.

„Íme, a szenvedő férfi, aki már csak békét akar"

Pitt most a való életben is az áldozatot játssza, a nemeslelkű áldozatot. Nem hibáztat senkit, elviszi az egész balhét egyedül. Az ő kudarca, az ő bűne, az ő dolga helyrehozni is, a további károk minimalizálásával. És azt kell mondanom: ügyesen játssza.

A fotósorozattal együtt – amelyen még a gondosan megtervezett styling és póz mögül is átjön rémesen megviselt arca, nem beszélve a könnyes szemű képről – az egész azt üzeni: íme, a szenvedő férfi, aki már csak békét akar. De mielőtt boldogan átadnánk magunkat az együttérzésnek, azért ne feledkezzünk meg róla: ez az egész nem az ő hirtelen támadt közlési kényszerének megnyilvánulása. Nem így megy ez Hollywoodban. PR-szakemberek és tanácsadók gondolkoznak azon, mikor és hogyan lehet helyreállítani a sztár beszennyezett imidzsét, és ő maga mikor van olyan állapotban, hogy ebben közreműködjön.

Egy ilyen interjú ugyanis Amerikában állati kockázatos: nem úgy megy (mint nálunk), hogy a riportalany utólag kozmetikázhatja a beszélgetést, és kihuzigálhatja a kényes részeket, amiket véletlenül kikotyogott, vagy amikre ügyetlenül válaszolt. Sőt, a sajtósa sem teheti meg helyette. Az angolszász sajtóban ott lesz a papíron, ami elhangzott, és amit a hangszalag őriz. Ha Pitt beleáll egy ilyen mélyinterjúba, előre át kell gondolnia, mit mond... és mit nem, és legfeljebb előtte támaszthat feltételeket – később már nincs hatása rá. Szóval, ha az interjúból nem a tudatosságot, az óvatosságot és diplomáciát érezzük ki, hanem az esendő Pittet, aki szimpatikusabb, mint valaha – az egyértelműen az ő képességeit dicséri. Van már olyan erős, hogy kézben tartsa az imázsát.

Legfeljebb annál a kérdésnél lóg ki a lóláb, amikor a riporter, Michael Paterniti arról faggatja, nem akarja-e megírni a sztoriját egy könyvben, hogy az emberek az ő narratívájában ismerjék meg a történetét. Pitt pedig azt feleli:

„Mit is mondott Churchill? »A történelem kegyes lesz hozzám: tudom, mert én írom.« Nem igazán érdekel, hogy megóvjam a narratívát. Ebben kicsit pesszimista vagyok, az jut eszembe, hogy ez az egész egyszer úgyis elmúlik. Tudom, hogy akik ismernek, szeretnek. És ennyi nekem elég.”

Szóval ez az egész interjú csak értünk van? Vagy azért, hogy a GQ hatalmasat kaszáljon? Neki tökéletesen mindegy? Istenem, még ebben is milyen önzetlen és nagylelkű...

Gyárfás Dorka 

Fotók: Ryan McGinley/GQ Style