Mondjuk, amikor arról beszélt, hogy szokott meccset nézni, akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti: hetente ötször, van, hogy egy nap duplán, sőt triplán. 
Van, hogy egyszerre kettőt.
Van, hogy az értékelő műsort is.
Van, hogy üvöltve, szentségelve, rohangálva fel-alá a lakásban, kispárnát dobálva, vagy ha nem dobálva, akkor is minimum beleordítva.

Nálunk sose volt otthon meccsnézés, apám is, nagyapám is utálta a focit, nálunk Forma–1 volt, azelőtt meg mérsékelt a drukkolás, legalábbis a kispárnába üvöltözéshez képest. Anyám minimum egyszer elaludt a futamok alatt, amit rendszerint letagadott, a húgom meg mai napig sikongat, olyankor ki kell vinni a gyereket, mert azt egyrészt nem bírja elviselni, ha az anyja nem vele foglalkozik, ezért már most szívből utálja a Forma–1-et, másrészt megijed. 

De a foci az más. A focinál annyira kell figyelni, hogy az a sok férfi hova meg hogyan gurítja a labdát kilencven percen keresztül hótt halálosan leizzadva. Egyébként, ha már itt tartunk, indokolatlanul soknak tartom a kilencven percet, ami soha nem kilencven, mert mindig ráhúznak egy kicsit (ezt már megfigyeltem). Szerencsétlenek kifutják a lelküket. Mondjuk, jó sok zsetont kapnak érte, na de akkor is. 

Szóval hetente ötször meccs van. Ha nem foci, akkor kézi. Megnézi azokat is, amelyik csapatnak nem is drukkol, vagy nem annyira releváns számára a játék kimenetele. (Még nem mertem megkérdezni, hogy azokat meg minek, mert azt már észrevettem, hogy a foci az szent és sérthetetlen.)

Amikor úgy jön haza, hogy van egy jó hírem, drágám, akkor már tudom, hogy ma meccs lesz. Igaz, nem tudom, ennyi idő után még minek csodálkozom rá, hiszen megtanulhattam volna, hogy ha nem Eb vagy vb van, akkor is van valami kupa, UEFA, vagy BL, meg isten tudja még, milyen mozaikszavak, annyira azért nem ástam bele magam. 

Eleinte morogtam ellene, kikértem magamnak, hogy na ide te be nem hozod, legyen bármekkora ez a szerelem, ez egy tisztességes ház, itt nem lesz kilencven-valahányszázezer percig meccs előtt ordibálás, aztán hamar rájöttem, hogy ennek a fele sem tréfa, ő nemcsak egy-egy meccset akar megnézni ebben az életben, hanem az összeset. 

Szóval taktikát váltottam. Okos asszony vagyok, velem nem fog kitolni egyszerre huszonkét csávó, cselezzenek bármennyire ügyesen. Előbb nem foglalkoztam vele, mondom, jól van, nézzed, csináld, amit akarsz, én megyek be a szobába, vagy a fürdőkádba, vagy megyek ki, dolgomra, te meg oda kapcsolod a tévét, ahova akarod. Meg se hallotta, amit mondok, csak amikor eltűntem a nappaliból, akkor kezdett keresni, hogy na most akkor mit csinálok, hol vagyok, mert ő meccset néz. Érted, mintha nem vettem volna észre az elmúlt egy évben, hogy heti ötször ezt csinálja… de tényleg.  

Múlt kedden pedig húztam egy váratlant, de annyira váratlant, hogy még engem is meglepett. 

Leültem én is a tévé elé, mert arról kezdtek a meccs előtt beszélni, hogy mi van most Abramovics csapatával, a Chelsea-vel, mennyire megszívták szerencsétlen játékosok, ilyen komisz körülmények között kell teljesíteniük, és ha a foci nem is, de az orosz–ukrán háború, és az azt övező megszorítások engem is érdekelnek. Értem én, hogy Abramoviccsal kibasztak, de mit tehet arról egy focicsapat, hogy a hülyegyerek Putyintól elvették kiskorában a homokozólapátot, és most tömegmészárost játszik? (Azt se értem, miért van a feje pufira botoxolva, úgy néz ki, mint nagyanyám szomszédja, a megboldogult Jolánka néni, aki falurádióként is funkcionált, tőle hamarabb tudtuk meg, ki halt meg, mint hogy megírta volna az újság.)

Szóval leültem a fotelba, és elkezdtem nézni én is:

– Melyik a Chelsea?
– A sárga!
– És melyik a leghíresebb focista a Real Madridban?
– A Luka Modrić!
– Valami híresebbet mondjál!
– A Luka Modrićnál híresebbet? Hát aranylabdás!
– Életemben nem hallottam róla…
– Az a te bajod!

Háromgólos hátrányból indult ráadásul a szerencsétlen Chelsea, és nekik kezdtem drukkolni természetesen, mert én mindig a gyengébbeket szupportálom, már csak Putyin meg a háromgólos hátrány végett is. Aztán engem is meglepett, milyen izgalmasan játszanak (te atya-úr-isten, soha nem gondoltam volna, hogy ezt leírom).

A háromgólos hátrányt úgy hozták be, mintha nem lenne holnap, mondjuk, ők lehet, úgy érzik, nekik nincs is, de ez most nem lényeg. 

És akkor megkérdi tőlem pimasz módon, hogy akarok-e fogadni arra, ki nyeri, mondom, dehogy fogadok, úriember biztosra nem fogad, pedig akkor dehogy volt még biztos semmi. 

Aztán a piszok Real Madrid nem megfordította az állást?

De szemtelenek ezek, kurjongattam, mire oldalra fordult, mert ő se hitte el, hogy akkor én most tényleg drukkolok egy focimeccset nézve. 

Gyorsan észbe kaptam, mert rájöttem, hogy kiestem az imázsomból, és csak annyit mondtam neki:

– Nem a focinak drukkolok, drágám, csak támogatom az elesetteket, hát nem látod?

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images