A palermói halálmúzeumban nem is a holttestek a legfélelmetesebbek
Szicíliai útinapló
Már egy órája azon röhögtünk, hogy emberek milyen elképesztő értékeléseket tudnak adni a neten. A szicíliai szállásunkon heverésztünk a légkondi hűvösében, pörgettük mobilon a véleményeket. Este 11 múlt, gyerekek fociztak lent a téren, zajlott az élet Palermóban. Másnap reggel a kapucinusok katakombáiba terveztünk menni. A Convento dei Cappuccini a környék legfelkavaróbb látványossága: egyfajta halálmúzeum, amelyben mintegy nyolcezer holttestet őriznek, ezek némelyike a tizenhatodik századból maradt fenn. De ahogy az lenni szokott, még a legbizarrabb helyszín sem tud olyan bizarr lenni, mint az emberek rá adott reakciói. Milanovich Domi írása.
–
Addigra már sok minden történt a nyaraláson. Csodálatos helyeken jártunk (Quattro Canti, Palazzo dei Normanni, Teatro Massimo), finom ételeket ettünk (arancinit, cannolót, vagy azt az isteni szardíniás tésztát), és újból rá kellett döbbennem, mennyire tájidegen elem vagyok a strandon (hófehéren, sapkában-ingben, folyton a homokkal viaskodva és reménytelenül vesztésre állva). De tettem érdekes megfigyeléseket is, például, hogy az olaszok milyen ügyesen „hajtogatják” a testüket, meg tetriszeznek a táskáikkal, székeikkel, míg végül az egész család befér egyetlen napernyő alá.
Boldog sofőrök
Arra is rá kellett jönnöm az utazásunk során – és ezt most nehéz lesz bevallani –, hogy kettőnk közül valószínűleg a barátnőm a jobb sofőr. Kezdjük ott, hogy én eleve passzoltam az autóbérlés lehetőségét, ő viszont addig mantrázta magának, hogy „erős, független nő, aki meg tudja ezt csinálni”, mígnem tényleg a volán mögé ült. Én „csak” navigáltam, de a testem így is nonstop fight or flight (harcolj vagy menekülj) válaszban volt, szinte már a fülemen is kortizol folyt ki, mire kiszálltam az autóból. Ő meg nevetett, hogy nincsenek sávok, mennyire random ez az egész, és milyen forgalmi helyzetek adódnak. Hogy centikre húznak el mellettünk a mopedek a pirosnál, előttünk döcög egy tuktuk vagy egy hintó, más meg ukmukfukk megáll a külső sávban, hogy beszaladhasson egy gyors eszpresszóra, a pékségbe, vagy ügyeket intézni.
Nekem úgy tűnt – kis túlzással –, hogy kétféle olasz sofőr létezik: aki egyáltalán nem indexel, és aki állandóan kint hagyja az indexet.
A legtöbben dudálni is imádnak, ha zöldre vált a lámpa, vagy ha az utcán észreveszik a sógoruk barátjának a feleségének a húgát, akit köszönteni szeretnének. „Italians are happy drivers” – magyarázta nekünk egy kedves arcú idős étterem-tulajdonos, aki a feleségével ínycsiklandó, és mint utólag kiderült, meglehetősen túlárazott lasagnét tett az asztalunkra (családi recept, sült fokhagymareszelékkel a tetején).
Nos, az én barátnőm is egy ilyen boldog sofőrnek bizonyult, aki pillanatok alatt megszokta, hogy a KRESZ nem szabályrendszer, inkább csak ajánlás, tétovázni pedig nem érdemes, mert akkor a többiek azt hiszik, nem mész, és elkezdenek kikerülni, te meg csak állsz ott a kocsiddal, mint egy mozdulatlan sziget a forgalom közepén.
Mi tagadás, ez a közlekedési kultúra olyan, mint egy zsibongó méhkas, sok ingerrel, némi tolakodással, mégis feltűnően hiányzik belőle az a típusú agresszió, ami a hazai utakon megfigyelhető.
Azt is bámulatosnak találtam, hogy ebben a közegben milyen szépen ki tudtak emelkedni a barátnőm erősségei, a rugalmasság vagy a multitaskingra való képesség, míg az én közlekedéstani ismereteimnek (hogy tudom, kinek mikor van elsőbbsége), és az olykor kényszerességbe hajló precizitásomnak aligha vehettük volna hasznát.
Morbid státuszszimbólum
Miután visszavittük az autót a kölcsönzőbe, még várt ránk másfél nap Palermóban, ezért úgy döntöttünk, másnap reggel elmegyünk megnézni a kapucinusok katakombáit. Este, a légkondi hűvösében el is kezdtük olvasgatni, mit kell róla tudni.
A kapucinus rend 1534-ben alakult a városban, a Santa Maria della Pace-templomban. Bár látszólag a legrosszabb minőségű földterületet kapták a vezetőktől, valójában nagyon is ideális helyszínre építkeztek, mert a talaj alatt ősi barlangrendszer húzódott. Ez akkor derült ki, amikor 1597-ben ásatásokba kezdtek, hogy kibővítsék azt a temetőt, ahova az első szerzeteseket helyezték örök nyugalomra. Két évbe telt, mire az új temető elkészült, s ekkor úgy határoztak, hogy a korábbi, túlzsúfolt nyughelyről is átszállítják az elhunyt testvéreket.
Amikor azonban exhumálták a holttesteket, hihetetlen dolog történt: 45 szerzetest találtak természetesen mumifikálódva, fantasztikus állapotban! Nem bomlottak el, az arcuk is felismerhető volt.
A kapucinusok úgy vélték, isteni csoda történt, így ahelyett, hogy eltemették volna a maradványokat, ereklyeként helyezték el őket az új temető első folyosójának falán található fülkékben. Több mint 400 évvel később, ma is megtekinthető Fra Silvestro da Gubbio teste, aki barna köntösben, porladt fejdíszben egy táblát tart „16 Ottobre 1599” felirattal.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az isteni beavatkozásnak hamar híre ment a környéken, és a kapucinusok idővel világi embereknek is megengedték, hogy ide temetkezzenek. A tizenhetedik és a tizenkilencedik század között több ezer embert, Palermo gazdag polgárait állították ki a katakombákban a haláluk után, ami nagyon előkelő dolognak számított. Amíg a családnak volt pénze, az illető külön fülkében lóghatott, ahol a szerettei látogathatták, ha pedig nem futotta tovább adományokra, a személyt felhelyezték az egyik polcra. Voltak, akiken az ünneplő ruhát is cserélték, a temető bővítései során pedig különböző részlegek alakultak ki a férfiak, a nők, a szüzek, a gyerekek, a papok, a szerzetesek, valamint a különböző foglalkozások képviselői számára, így a katakombákban járva arról is képet kaphatunk, hogyan is épült fel a korabeli társadalom.
„A világ legszebb múmiája”
Bár a temetőt 1880-ban végleg bezárták, a huszadik század első felében még két holttestet helyeztek el itt. Az egyik Giovanni Paterniti, az Egyesült Államok alkonzuljának földi maradványa volt 1911-ben, a másik 1920-ban egy kétéves kislány, Rosalia Lombardo, akit „a világ legszebb múmiájaként” (?) tartanak számon, és Csipkerózsikához hasonlítják.
A kis Rosalia spanyolnáthában hunyt el, az apja gyászában felfogadta a híres balzsamozót és preparátort, Alfredo Salafiát, hogy őrizze meg a gyerek testét az örökkévalóságnak.
Salafia 2009-ben felfedezett jegyzeteiből tudjuk, hogy formalint, cinksót, alkoholt, glicerint és szalicilsavat tartalmazó vegyületeket fecskendezett a holttest ereibe. Rosaliával kapcsolatban még egy elég hátborzongató jelenségről is be szoktak számolni a tudósítások: arról, hogy néha olyan, mintha pislogna. Ez azonban egyfajta optikai illúzió, amit a változó fényviszonyok okoznak. Manapság amúgy is nehéz észrevenni, mert eredeti koporsóját egy hermetikusan lezárt, nitrogéngázzal ellátott üvegbe tették a bomlás megakadályozása érdekében, és a katakombák egy szárazabb pontján, a közönségtől távolabb állították ki.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A palermói katakombákban található mintegy nyolcezer holttest többségét egyébként természetes módon konzerválták. Ezt a módszert maguk a kapucinusok fejlesztették ki: a holttestet egy szűrőedénybe helyezték, eltávolították a belső szerveket, helyükre szalmát vagy babérlevelet raktak, hogy megkönnyítsék a kiszáradás folyamatát. Ezt követően a testet terrakottarácsokra helyezték, hogy a nedvek elfolyhassanak belőle. Az edényt a benne található szárazabb levegővel, alacsonyabb páratartalommal közel egy évre lezárták, ezután a holttestet kitették a levegőre, ecettel lemosták, felöltöztették, majd a fali fülkébe rögzítették. Járványos időszakokban arzénes fürdőket is alkalmaztak.
Egyeseknek hangulatos hely, másoknak kész rémálom
A tudnivalók végigböngészése után képtelenek voltunk megállni, hogy felkészülés gyanánt ráforduljunk a látogatók által írt véleményekre is. Igazából azon, hogy sokan morbidnak, hátborzongatónak, enyhén megrázónak találták a katakombákat, nem lepődtünk meg. Volt olyan is, aki azt írta, „annak, aki aktívan élvezi ezt a programot, pszichológiai vizsgálatra van szüksége”. Egy másik látogató így fogalmazott: „ha limitált, hogy hány halottat szeretnél látni életed során, ráadásul nyaralás közben, kerüld el ezt a helyet, és menj el inkább sétálni”. Más viszont elárulta, „neki már tizenöt éve az az álma, hogy eljusson ide, és most, hogy végre megtörtént, nem is csalódott”. Hú, azért bakancslistás úti célnak a halálmúzeum elég meredeknek tűnik!
De talán ennél is furcsább volt az a közöny, amelyet az emberek nyolcezer holttest megtekintése után mutattak. „Ha valamilyen építészeti csodára számítottál, rosszul gondoltad. Az öreged szebb pincében tartja a krumplit” – adott hangot valaki a nemtetszésének.
Más pedig ezt a megjegyzést pötyögte be: „A holttestek kábé úgy néznek ki, mint én szoktam egy buli végére, szóval semmi különös.” Na, itt azért kínunkban már nagyon röhögtünk.
És mi volt még ennél is érdekesebb?
Hogy a múlandósággal való ilyen erős szembesülést követően, mintegy arra adott reakcióként az emberek többsége (legalábbis a kommentelők többsége!) úgy védekezett, hogy továbbra is a lehető leghétköznapibb, legpraktikusabb, legbagatellebb dolgokkal volt elfoglalva. Hogy megért-e öt eurót ez az élmény. Hogy barátságtalan volt-e az ajtóban álló szerzetes. A(z állítólag) bunkó parkolóőrről nem is beszélve! És mi az, hogy nem lehetett fényképezni odabent? Hogy képzelik ezt?
Felkavaró tartalom!
Azt hiszem, végül azért kerekedtünk fel, mert kíváncsiak voltunk, a halálból hogyan lesz látványosság, és hogyan hat ránk ez az egész. Meg tudunk-e még döbbenni bármin is, amikor a sorozatokban, a filmekben, a híradókban és az egyéb felületeken a legbrutálisabb képekkel vagyunk nap mint nap körülvéve? Emlékeztetnünk kell-e magunkat arra, hogy az itteni testek valódiak, és egykor nagyon is éltek? Mit vált ki belőlünk a testeknek ez az irdatlan mennyisége? Habituálódunk, hozzászokunk a helyzethez, vagy agyonnyom minket, hogy ennyien vannak? Átéljük-e, hogy a halál az élet része, vagy, amit Yalom szokott mondani, hogy „míg a halál fizikailag elpusztítja, a halál tudata megmenti az embert”?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Újra intenzívebben élünk majd, miután szembesültünk a halandóságunkkal?
Ezeken a kérdéseken töprengtem a folyosókat járva. A legfélelmetesebb, azt hiszem, nem is a sokadik holttest látványa volt (egy idő után tényleg nem lehetett egyesével befogadni őket), hanem az a kisebb épületrész, ahol hirtelen üres fülkék tűntek fel a közepükön csupaszon meredező szöggel. Mintha azt üzenték volna: ez a te helyed! Nem hiába figyelmeztetett a bejáratnál szereplő felirat is: „Ti vagytok, akik voltunk, mi vagyunk, akik lesztek.”
Ezt olvasva megérzed az idő roppant erejét, a generációk egymást követő láncolatát, de ez a lánc, ha közel engeded, meg is szorongatja a torkodat.
Innentől nagyon zsigerivé vált számomra az élmény. Az agyam kikapcsolt, alig vártam, hogy visszatérjek a felszínre ebből a pincéből. Émelyegtem, aztán negyedórát ücsörögtem kint az útpadkán. Kínunkban azon röhögtünk, hogy a katakombák bejáratától 5-10 méterre már aperolt kapni, és noha bent nem lehet fényképezni, kint pár euróért rögtön meg lehet vásárolni a tetemekről készült képeslapokat.
Aztán mit volt mit tenni, elindultunk, vissza a zsibongó méhkasba, a boldog sofőrök közé. Végtére is erős, független emberek vagyunk, nem hezitálunk, előre tekintünk, haladunk a többiekkel.
A kiemelt képek a szerző tulajdonában vannak
