–

A Csillag születik sztorija ismerős lehet, a történetet ugyanis most dolgozzák fel negyedjére. Az első verziót 1937-ben mutatták be, a másodikat 1954-ben Judy Garland főszereplésével, a harmadik, eddigi legismertebb pedig 1976-ban került a mozikba Barbra Streisand és Kris Kristofferson főszereplésével.

Ha nem is látta senki ezeket a feldolgozásokat (bevallom, én nem néztem meg őket, de a Streisandos verziót pótolni fogom), akkor is ismerhetitek az Oscar-díjas Evergreen című betétdalt. Ahogy a két főszereplő együtt mozog abban a klipben, az egészen fantasztikus. 

A 2018-as verzió azonban több meglepetést is tartogat. Egyrészt, hogy ez Bradley Cooper első rendezése. Másrészt, hogy ő játssza a főszerepet (nem is akárhogy), harmadrészt pedig, hogy nem egy színésznő, hanem Lady Gaga alakítja a felfedezésre váró tehetséget. 

És Gaga tökéletes választás. Már csak azért is, mert ő sem az a babaarcú, gyönyörű nőtípus, aki a romantikus filmek hősnője szokott lenni vagy akiből könnyen sztárt csinálnak. A történet szempontjából pedig ez lényeges, a karaktere ugyanis elhiszi magáról, hogy a tökéletlen külalakja miatt nem akarják kiadni a dalait.

A sztori a következő: a férfi (Jackson Maine) hatalmas sztárzenész, jóképű, óriási rajongótábora van, viszont egy kissé belefásult a karrierjébe, ezért (meg más okok miatt is) piál. A nő (Ally) pedig vendéglátózik, az apjával él, és nem remél áttörést, mivel úgy képzeli, aki csúnya, úgysem fog befutni.

Aztán egy „travi-bárban” meglátja őt Jackson énekelni, és innentől kitalálhatjátok a történet folytatását: beleszeret a hangjába (meg a lényébe), és addig nyaggatja, amíg a nő nagy nehezen rá nem veszi magát, hogy a férfi magánrepcsijével (amihez külön sofőr szállítja) elrepüljön Jackson következő koncertjére, ott pedig szinte belökik a színpadra. És akkor… na, úgyis tudjátok.

A sztori eléggé sziruposan indul. Kábé azt hittem, Jackson mindjárt előkap egy üvegcipőt is, és letérdel Ally elé. Aztán annál a résznél, amikor a hosszú hajú rocksztár az apja házában keltegeti a lányt, hogy elvihesse a szuper motorjával a naplementébe, megszólalt a mellettem ülő barátnőm:

„Soha többé nem lesz pasink!”

Mert ha ilyen filmeket nézünk továbbra is, még a végén elhisszük, hogy egy nap értünk is bekopogtat Bradley Cooper, hogy finoman megsimogassa a hátunkat, az apánkkal bandázzon, amíg zuhanyzunk, és a menő koncertjén csókolózzon velünk a színfalak mögött.

De szerencsére a film nem süppedt bele a giccsbe. Vagy amennyire mégis, az a giccs irtó jólesett a lelkemnek. Szüksége van az embernek néha az álmokra, hogy elhiggye, igenis léteznek szép történetek.

A Csillag születikben ráadásul még gondolat is van.

Arra keresi a választ, vajon el lehet-e viselni, ha életed párja jóval sikeresebb lesz, mint te, miközben a te csillagod épp leáldozik. Mit érezhet az az ember, aki egyszer csak mellőzötté válik, és nem a másik miatt, hanem azért, mert ennyire futotta a tehetségéből, ráadásul hajlamos az önsorsrontásra is. 

Elviselni az elviselhetetlent. Nehéz. Szinte érezzük a vásznon a férfi fájdalmát, a belső vívódásait. Cooper zseniálisan hozza a vergődést. Már rég nemcsak egy helyes arc, egy jó adottságú ember, hanem igazán jó színész, aki úgy mutatja meg az alkoholizmusba süllyedő alakot, hogy élő lesz tőle az egész film.

Lady Gaga pedig… nektek mi jut eszetekbe róla? A polgárpukkasztó énekesnő, aki attól sem riad vissza, hogy húsból készült ruhában jelenjen meg egy díjátadón? (A 2010-es MTV Music Awards-on EBBEN az outfitben pompázott.) 

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki tudja, Gaga milyen nagyszerű művész. Csodás hangú énekes, profi dalszerző, és vérbeli zenész, aki kőkemény melóval építette fel a karrierjét, és ennek a része az az imidzs is, ami sokszor a külsőre és a botránykeltésre irányul. Szerintem zseni.

Most az is kiderült, hogy színésznek sem utolsó, és a rutintalanságból fakadó bája még jót is tesz a filmnek. A hangja pedig lehozza a mennyországot a földre.

A Csillag születik (nagy erő kell hozzá, hogy a fordítás miatt ne egyből a trash-tehetségkutató show-ra asszociáljunk) egy remek film. Kellett azon a kedd estén a szívemnek és a lelkemnek.

Persze a „soha többé nem lesz faszink” csak vicc volt, mert a hosszú hajú, motoros rockistennel közös élet is csak kívülről tűnik egetrengető álomnak. De majd meglátjátok.

Szentesi Éva

Képek: InterCom