–

Mondhatni, szinte ecsettel a kezében született

Édesapja, Orazio Gentileschi elismert művész volt, aki örömmel tanítgatta tehetséges gyermekét, akiből a barokk kor egyik legismertebb, legnépszerűbb festőnője vált.

A római születésű lány első közismert munkáját alig 17 évesen festette – bár a Zsuzsanna és a vének című alkotás elkészítésében valószínűleg édesapja is közreműködött, az ábrázolás módja nagyon is „artemisiás”. Már ezen a képen megfigyelhető, mennyire egyedi módon, milyen érzékenységgel ábrázolja szereplőit. Az 1610-ben készült festmény tökéletesen megmutatja a fiatal nő kiszolgáltatottságát, rémületét, de azt is, hogy a két férfi nem egyszerűen „csak” felajzott és kéjvágyó: mozdulataik, arckifejezésük beszédesen árulkodik arról, miként konspirálnak, hogyan próbálják megzsarolni az asszonyt.

Artemisia Gentileschi: Zsuzsanna és a vének (1610)

Szexuális erőszak

Artemisia számára – egyetlen lánygyermekként négy fiú mellett, egy olyan családban, ahova naponta tértek be férfi látogatók, művészek és megrendelők egyaránt – talán már ekkor sem volt ismeretlen a zaklatás. Vonzó fiatal lány volt, aki férfiakkal tanult és dolgozott. Bár a bibliai témák ebben a korban egyébként is népszerűek voltak, talán nem volt véletlen, hogy a lány Zsuzsanna történetét választotta első nagyobb léptékű munkájának. Ez ugyan csak feltételezés – az azonban már nem, hogy

tizennyolc éves korában a festő Agostino Tassi a saját házukban erőszakolta meg. Artemisiát nem volt, aki megvédje: édesanyját 12 éves korában elvesztette, egy Tuzia nevű nő, aki a házukban bérelt szobát (és akit Artemisia édesapja, és maga a lány is barátnőjének, támogatójának tekintett) nem reagált a segélykérésre.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A megaláztatás az erőszak után is folytatódott. Tassi, hogy elkerülje a bírósági eljárást, azt ígérte Artemisiának, hogy feleségül veszi, ezzel téve „jóvá” a tettét, és mentve a lány becsületét, méltóságát. 

Ez a lépés akkor is, és még évszázadokon át teljesen elfogadott volt – sokszor a nemi erőszak pontosan ezt a célt szolgálta, amikor egy férfi meg akart szerezni a nőt, például egyszerűen azért, mert a hozományára fájt a foga.

A társadalom pedig könnyedén napirendre tért afölött, hogy vajon milyen férj, apa, családfő válhat egy agresszív, erőszakos férfiból…

Tassi azonban akkor sem vehette volna feleségül Artemisiát, ha őszintén ezt akarta volna tenni, és a lány beleegyezik – ugyanis nős volt. Amikor a lány apja megtudta, mi történt, és szembesült azzal, hogy semmiféle „becsületmentésről” nem lehet szó, feljelentették a férfit nemi erőszak vádjával.

Azt ezt követő eljárás maga a pokol volt Artemisia számára

Sokszáz éves, mégis nagyon ismerős történet: a római bíróság kimaxolta az áldozathibáztatás kifejezést, ahhoz ugyanis, hogy hitelesnek tekinthessék a vádat, megkínozták… nos, nem a vádlottat, hanem az áldozatot. Sor került „nőgyógyászati vizsgálatra”, majd fájdalmas kínzásnak tették ki Artemisiát, bőrszíjakkal elszorítva az ujjait – pontosan tudva, hogy festőként a keze a munkaeszköze.   

A vizsgálat során tanúkat is meghallgattak, így derült ki, hogyan hagyta cserben Tuzia, de nyilvánosságra került az is, hogy Tassi festményeket próbált lopni a családtól, sőt, megtervezte saját felesége megölését.

A vádak tehát bebizonyosodtak, Tassit elítélték (gályarabságra), ám büntetését végül nem kellett letöltenie. Artemisiának viszont nem volt maradása Rómában – így zajlott akkoriban az igazságszolgáltatás.

(Bár sosem mentenék fel egy sorozatgyilkost, a fentiek tükrében talán kicsit érthetőbb, miért is fordult olyan sok nő ebben az időben a bíróság helyett az „egyéni igazságszolgáltatáshoz”, ahogy az Mózes Zsófi írásából kiderül.) 

 

Új élet, új sikerek

A fiatal nő családi védőhálójának, és természetesen tehetségének, lelkierejének köszönhetően a trauma ellenére is rendkívül sikeres festő lett. Rómából Firenzébe költözött (fiatalon férjhez ment egy kevéssé ismert és nem különösebben tehetséges festőhöz, talán apja nyomására), később hosszú évekig Nápolyban élt, megrendelői a leggazdagabb családokból kerültek ki, mint például a Mediciek, és olyan emberek tartoztak a baráti körükbe, mint Galilei.

Megalázott és megdicsőült nőalakok

Valószínűleg nem a már említett Zsuzsanna és a vének című festmény az, amellyel a legtöbb, Artemisia nevét egyébként nem igazán ismerő ember találkozott már, hanem inkább

az átütő erejű, rendkívül hatásos és figyelemfelkeltő a Judit lefejezi Holofernészt című kép, amelynek első verzióját alig egy évvel az őt ért támadás és a rettenetes bírósági eljárás után festette, pár évvel később pedig újból elkészítette.

Valószínűtlen, hogy bárki, aki csak egyszer is látta, elfelejti ezt a festményt. A kép nem egy emelkedett, heroikus, dicső pillanatot ábrázol: Judit nem büszke a tettére, de tudja, végig kell, végig fogja csinálni. Ehhez fizikai és lelkierőre egyaránt szüksége van, sőt, a szolgálólánya segítségére is. Holofernész alakja hatalmas, de Judit sem a törékeny virágszál, és megölni valakit nem könnyű, nem egyszerű. A festmény egyszerre vonultatja fel a barokk minden jellemzőjét, drámai és monumentális, ám emellett szinte modern módon naturális – itt a vér nem „festőien” csordogál vagy épp szökik elő a sebből, hanem szerteszét folyik, beszennyezve mindent. A férfi küzd az életéért, a nőalak arca feszült, viszolygó – de a végletekig eltökélt.

Artemisia Gentileschi: Judit lefejezi Holofernészt (1614-1620)

Szintén sokaknak lehet ismerős Artemisia 1636-ban készített, Betsabé című festménye 

Ahogy a Zsuzsanna-képnél, itt is egy fürdőzés közben meglesett nő a főszereplő, a helyzet mégis eltérő. Dávid titokban figyeli Betsabét, akinek szépsége lenyűgözi, és akit szeretne elcsábítani – elcsábítani, és nem megerőszakolni. Ez a jelenet nagyon sok festőt megihletett, ők (javarészt férfiak) általában vonzó, kitárulkozó, erotikus pózban ábrázolták az asszonyt.

Van olyan kép is, amelyen Dávid, mint egy gáláns lovag, személyesen jelenik meg a szinte teljesen meztelen Betsabé mellett, aki természetesen örömmel fogadja, szolgálólányai is kacéran, mindentudón mosolyognak (Jan Massys festménye)…

Kivételesnek számít Rembrandt megközelítése: ő nem azt a pillanatot választotta tárgyául, amikor Dávid észreveszi és megkívánja a nőt, hanem amikor Betsabé megkapja az uralkodó levelét. Szívfájdítóan árulkodó a nő tekintete, testbeszéde: meglepi és hízeleg neki az uralkodó érdeklődése, de közben körüllengi a keserűség is, annak a tudata, hogy adjon bármilyen hatalmat is a kezébe a külseje, szexuális vonzereje, van, amire még sincs lehetősége: nemet mondani.

Artemisia Gentileschi: Dávid és Betsabé (1636-1637)

Artemisia Betsabéja még nem tudja, hogy látják, s hogy ki látja, így önfeledten mosakszik szolgálólányaival körülvéve. Ám az 1637-es képen a festőnő kerüli a szükségtelen meztelenséget: testének nagyobb részét fehér kendő takarja, mellét karjával fedi el.

Egy kép utóélete, amely az előélete is lehetne

A Zsuzsanna és a vének című festmény egy különös alkotás ihletőjévé vált: Kathleen Gilje „újrafestette”, ám egészen felkavaró, egyedi módon. Gyakran kerül rá sor, hogy modern kori festők újraalkotnak korábbi, ismert képeket, Marcel Duchamp például megfestette a Mona Lisát bajusszal (A kép címe: L.H.O.O.Q.).

 

Kathleen Gilje: Zsuzsanna és a vének (1998)

Gilje teljesen más megoldást választott, két, egymást takaró képet hozott létre, amellyel egyszerre kívánt reflektálni Artemisia alkotására és a festőnő életére is – ahogy egyébként véleménye szerint már az eredeti Zsuzsanna-festmény is tette.

A művész lefestette tehát Artemisia Zsuzsanna-képét, ám alá, mintegy „eredetiként” egy elképzelt, korábbi változatot. Ez a verzió szabad szemmel nem látható, röntgen alatt azonban igen – így olyan hatást kelt, mintha Artemisia eredeti ábrázolását láthatnánk meg.

Többszörös, ijesztő és felkavaró eljárás ez.

A röntgenképet szemlélve mi magunk is leskelődővé válunk, ahogy a festményen szereplő két gazember. És amit látunk, az az, amit talán Zsuzsanna, talán Artemisia érzett: halálos rémület, menekülési vágy, és egy kés a kézben, amit saját védelmére próbál felemelni a megijesztett, megzsarolt, kis híján megerőszakolt nő.

Bevallom, számomra egyszerre rokonszenves és taszító ez a kép, és talán pont ez a célja. Megfog maga az elképzelés, Gilje nyilvánvaló együttérzése és ennek az együttérzésnek a kivetülése, megmutatása. Tisztelettel adózom az ötlet és a megvalósítás előtt is. Mégis, kicsit úgy érzem, mintha ezzel a módszerrel valahol ő is visszaélt volna Artemisiával, ha nem is a személlyel, de a festményével – ráadásul pontosan olyan technikát választva, ami már önmagában is a másik fél titokban, annak tudása és akarata elleni leselkedést imitálja.

Artemisia Gentileschi: Önarckép kobozzal (1615–1617)

Önarckép kobozzal, ecsettel, kínzóeszközzel…

A festőnő sokszor ábrázolta saját magát, volt, hogy erre maguk a megrendelők kérték a vonzó külsejű művészt. De neki sem lehetett ellenére – önarcképei plasztikusan szemléltetik személyiségét, és azt, ő hogyan látta saját magát.

Érdemes megnézni az Önarckép kobozzal, illetve A festészet allegóriája című képeit – erős akaratú, határozott nő néz vissza mindegyik festményről. Utóbbi képéhez meglepő pozíciót választott, oldalról, szinte alulnézetből látjuk az alakot, aki felemeli ecsetet tartó kezét. Vezeti a szemünket a mozdulat, de a gondolatainkat is:

nem a festő által készített kép a lényeg (az nem is látszik), hanem az, amit csinál, az alkotás folyamata, és az, amit ő maga átél, amire összpontosul a tekintete és a mozdulata.

Artemisia Gentileschi: A festészet allegóriája (1638–39)

Másképp, fájdalmasan árulkodó az Artemisia mint Alexandriai Szent Katalin című önarckép. A III. században mártírhalált halt szent a legenda szerint nem volt hajlandó bálványimádásra, ezért börtönbe vetették, és ötven férfit küldtek be, hogy rávegyék hite megtagadására – Katalin azonban olyan okosan és meggyőzően érvelt, hogy ötven keresztény hagyta el a celláját. Ezt követően éles késekkel ellátott kerékkel akarták szétmarcangolni, a kerék azonban széttört – így végül lefejezték.

Artemisia Gentileschi: Artemisia mint Alexandriai Szent Katalin (1598-1653) - Forrás: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images

Artemisia ezen az önarcképén határozottan, szinte kihívóan néz a szemünkbe. Tekintete megkerülhetetlen, szinte a néző lelkébe hatol. Keze a kínzásra szolgáló, de már törött keréken nyugszik – nehéz lenne megfeledkezni a nyilvánvaló asszociációról, arról a pillanatról, amikor fiatal lányként az ujjait gyötörték a bírósági eljárás során. Fején ékes dísz, ami egyaránt idézi Krisztus töviskoronáját és valódi, drága koronát.

De a fiatalkori tragédiája és későbbi, keserű veszteségei (több gyermekét is el kellett temetnie) ellenére sem mártírként, megtiport áldozatként néz szembe a világgal.

Öntudatos, ismert és elismert emberré tudott válni, aki büszkén azonosítja magát egy, a hitéért a halált is vállaló nővel, akinek elegendő ereje van ahhoz, hogy széttörje a kereket, amely őt próbálja összezúzni.

 

H. Fekete Bernadett

Források: ITT, ITT és ITT