1. Légy a hangunk!

Mindent, amit Iránról tudok, a filmekből tanultam, és most megint egy új arcát ismerhettem meg, amit nektek is látnotok kell (szerintem). Milyen érdekes, hogy mennyire más képet fest az országról, mint például A hős, amit épp most vetítenek a mozik, és amit a világ egyik legnagyobb filmrendezője készített, aki ugyanakkor nem a nők elnyomására a legérzékenyebb. A Légy a hangunk! pedig az iráni nőkről szól – közülük is azokról, akiknek elegük van a szélsőséges iszlám kormányból, amelyik 1979 óta ül a hatalmon, és amelyik azóta hidzsáb viselésére kötelezi őket.

Ezek a nők (több ezren, sőt több tízezren) azt követelik, hogy levehessék a kendőt, és megmutathassák magukat végre. Hogy ők is emelt fővel, szabadon járhassanak a nap alatt, és lobogtathassák a hajukat a szélben.

Meg is teszik ezt, és felveszik a mobiltelefonjukkal, majd kiteszik a közösségi oldalakra – több év börtönt, de minimum zaklatást, megbélyegzést, megszégyenítést kockáztatva ezzel. Felveszik azt is. Férfiak támadnak nekik, nemcsak beszólnak, hanem fizikailag is bántalmazzák őket, rendőrautókba tuszkolják némelyiküket. Vannak köztük kislányok is, akik izgatottan rázzák meg rakoncátlan fürtjeiket; fiatal lányok, akik a rövid, festett, modern frizurájukra büszkék; és anyák, akik a gyerekeik miatt tüntetnek.

Már ezt is megrázó látni innen, hogy egy kendő hogyan emelkedhet ilyen szimbolikus szintre, és hogy megint egy elnyomó intézkedés, amit férfiak hoztak a nők ellen. Negyvenhárom év – ennyi ideig tűrték szótlanul, vagy aki nem bírta tovább, az emigrációba vonult.

Mint a film rendezője, Nahid Persson (akivel a fesztivál közönsége találkozhat is majd), aki Svédországban lelt otthonra, és a film főszereplője, Masih Alijenad, aki pedig New Yorkból indította el a hidzsáb levételével tüntető mozgalmat – amiért most már Nobel- békedíjra is jelölték. A film tulajdonképpen ennek a pici, törékeny, de rettenthetetlen nőnek az útját kíséri el egy darabon, amikor a lavina már beindult, és gőzerővel tart valami felé.

Hogy szakadék lesz-e a vége… nem tudhatjuk, de a veszélyt a bőrünkön érezzük. Egyrészt azért, mert – mint tudjuk, és mint a filmből is kiderül – ahhoz, hogy valaki egy diktatúrával szembeszálljon, nem pusztán bátorságra, hanem vakmerőségre van szükség, mert a diktatúráknak az a természete, hogy minden határt átlépnek a hatalom megtartása érdekében, és nem ismerik el az emberi méltóságot vagy az emberi jogokat. A másik, amiért aggódunk érte, hogy olyan energiák dúlnak benne, amiket ő maga sem tud megzabolázni.

A saját hátán viszi ezrek életének felelősségét, akik benne bízva kockáztatják a szabadságukat – és a családjuk épségét is –, másrészt ő is az otthon maradt hozzátartozóit sodorja veszélybe a harcával, aminek a terhét szintén viselnie kell.

Masih nem egyszerűen hősként jelenik meg a szemünk előtt ebben a filmben, hanem komplex személyiségként, akit nagyon nehéz lehet elviselni (de szerencsére megtalálta azokat, akik lelki támogatást tudnak nyújtani neki), ám aki mégis csak egy olyan küldetést vállalt magára, amit senki más. És hogy szükség van rá, az nem kérdés… A film az ő energiájával és vehemenciájával átitatva száguld másfél órán át, és ezt a tempót nem könnyű tartani. De bármilyen megterhelő is nézni, valahol a háttérben ott a remény, hogy a nők szerte a világon felébredtek az elnyomásból, és ha nem is rögtön, de egyszer mindenütt el fogják érni, hogy egyenlő jogok illessék meg őket. Ebben pedig mindannyian részt veszünk. 

 

 2. A köd gyermekei   

Egészen más ritmusra és másik országra, de mégsem más témára váltunk, ha beülünk A köd gyermekei című filmre: Észak-Vietnámba csöppenünk hegyek és erdők közé, amik között megülnek a felhők, örök félhomályt képezve a helyi hmong (ez egy etnikai kisebbség) falvak hátteréül. Mintha a világ végén járnánk, ahová nem jutott el a globalizáció és a modernizáció: a gyerekek most is a földeken dolgoznak vagy az állatokat etetik, a szülők isznak, a legfőbb helyi szórakozási lehetőség pedig a búcsú, ahová a többség népviseletben érkezik. Csak egyvalami jelzi, hogy mégis a XXI. században járunk: mindenkinek van mobiltelefonja, ami általában okostelefon is.

Itt él egy fából tákolt házikóban egy átlagos hmong-család: a harmincnégy éves anya, annak alkoholista férje (azért az anya is kidől időnként), és néhány gyerekük között a tizenkét éves Di, akinek a sorsát követjük ebben a történetben. Di már iskolába jár, és ezzel két világ közé került: tud arról, hogy mi zajlik a falu határain kívül (ahová még sem ő, sem az anyja soha nem léptek), ugyanakkor tartania kell a kis közösség máig élő hagyományait. Mindez egész konkrétan abban a drámában manifesztálódik, ami Di nővé válásával kapcsolatos – bár mi, itt Európában még csak tini lánynak neveznénk azt, akivé abban a három évben cseperedik, amíg a kamera kíséri.

Csakhogy ezek a régi kultúrák nem ismerik az átmenetet a gyerek- és a felnőttkor között.

Di tizennégy évesen – mint minden lány az ő korában – már érdeklődik a fiúk iránt, ezért boldogan megy el az év egyik legnagyobb ünnepén, Holdújév napján a helyi búcsúba, noha tudja, hogy ilyenkor a hagyományok szerint sok lányt „elrabolnak”, akiknek aztán férjhez is kell menniük az elrablójukhoz. Márpedig ez ott azt jelenti, hogy a fiú családjához költöznek, és annak szolgálatába állnak. És bár Di pontosan tudja, hogy ezt nem akarja, de mégis csak egy tizennégy éves kamasz, aki nem tud nem izgalmas mókát látni abban, ha felül egy srác robogójára… hogy aztán heteken át szembesüljön a következményeivel, amikkel egyes egyedül kell megbirkóznia.

Az ugyanis kiderül, hogy a beszűkült életet élő, tudatlan anyjára és nagyanyjára akkor sem számíthat, ha azok időnként az együttérzés jeleit mutatják, és szeretnék megóvni őt a saját sorsuktól, vagyis hogy korán férjhez menjen, és a család szolgájává váljon. (Meg persze azért sem szívesen engedik, mert akkor nem marad segítségük.) A leányrabló rokonai viszont, mint a hiénák vetik rá magukat, hogy megszerezzék, ahogy a fiú sem viseli el a visszautasítás kudarcát (még ha ő maga sem biztos abban, hogy ezt a házasságot akarja-e).

Végül szinte szétszakítják, és együttes erővel megerőszakolják (a szó átvitt értelmében), amit elhűlve nézünk végig.  

Egészen döbbenetes, ahogy ezt a fiatal lányt, mint az örvény próbálja lehúzni magával a hagyományok szelleme, hogy soha ne ismerhesse meg a valódi önmagát, és ne tehesse próbára a képességeit, miközben csak az iskola jelent némi védelmet számára az önmagáért folytatott harcban. Csakhogy a családi kötelességek, és a közösség konvenciói sokkal erősebbek egy ilyen környezetben, mint a modernnek (és a helyi életformában tulajdonképpen feleslegesnek) tűnő intézmény.

Di magányos küzdelme – a maga megtorpanásaival, elbizonytalanodásával, majd hihetetlen erőfeszítésével – nagyon más módja ugyanannak a törekvésnek, mint amit Masih Alijenad is képvisel egy másik fronton: hogy a saját sorsunkról, kinézetünkről, vágyainkról végre mi dönthessünk.

Gyárfás Dorka

A 8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált január 22-e és 30-a között rendezik meg Budapesten a Cinema City Mammut II-ben, és a következő vidéki városokban: Debrecen, Eger, Győr, Pécs, Szeged, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg. A fesztivál idei szlogenje: BÁTOR FILMEK.