–

Farhadi folyton behúz a csőbe, félóránként újragondoltatja velünk, mit is nézünk voltaképpen. Először bemutat egy csupa jó szándék, csupa szelídség főhőst, Rahimot, aki az adósok börtönébe került, és kétségbeesetten próbál kitörni onnan, megoldani az ügyet, ami oda juttatta. Ki kellene fizetnie ehhez az adósságát, de egy összegben esélye sincs rá, viszont egy váratlan szerencse folytán (a barátnője talált egy táskát, tele aranytallérokkal) legalább egy részétől mentesülhetne.

A volt üzlettársa (és volt sógora) azonban nem kér az adósság feléből, ő csak az egészre tart igényt, és addig nem segít neki kijutni a börtönből, míg azt maradéktalanul meg nem kapja. Rahim tehát egy hirtelen ötlettől vezérelve eltaszítja magától az ölébe pottyant szerencsét, nem teszi el jobb időkre, hanem utcai hirdetéseken közzéteszi, hogy a talált tárgyat nála lehet átvenni – és megadja a börtön telefonszámát (mivel a mobilját ott nem használhatja). Furamód (és ez bizony forgatókönyvírói önkénynek tűnik) csak egyvalaki jelentkezik érte, nem rohamozzák meg a hiénák. A hölgy kilétére nem derül fény, a rövid ellenőrzés során nem merül fel kétely, megkapja a táskát annak hiánytalan tartalmával (vagyis egy rakás pénzzel), és örökre eltűnik.

Egyvalamit hagy maga után: Rahimnak egy esélyt – akár nagyobbat is, mintha felhasználta volna a pénzt. 

Az esetnek ugyanis hírét viszi, és Rahimból pillanatok alatt médiasztár lesz (egy irgalmas szamaritánus), ami nemcsak neki, de másoknak is jól jön – például a börtönnek, ami így egy humánus intézménynek állíthatja be magát, meg egy alapítványnak, ami a vállára veszi, és persze újságoknak és tévéműsoroknak, akik show-t csinálhatnak belőle. Rahim pedig elkezdi élvezni a felhajtást, mintha mindig is ez lett volna a célja. El is bizonytalanodunk – és ez adja a történet második csavarát –, hogy lehetett-e olyan ravasz, hogy mindezt előre kiszámította.

Amúgy is tökéletes alkat a szerepléshez: jóképű, de szerény, sima modorú és lágy beszédű, ráadásul van egy fia, akit szintén lehet mutogatni, és aki még tovább fokozza az együttérzési faktort, mert erősen dadog. Rahim tehát körbeturnézza a médiát, és mindent (de tényleg mindent) elkövet, hogy profitáljon is belőle – itt válik csak igazán gyanússá. És bár elég egyértelműek a szándékai, mindig mindenben igyekszik mások kedvére tenni, másokhoz alkalmazkodni, és azt tenni, amit elvárnak tőle. Úgyhogy egyre kisebb a jelentősége annak az egy tettének, ami a becsületességét hirdette (ha egyáltalán), és egyre nagyobb annak, hogyan igyekszik ezt meglovagolni.

Ekkor azonban beindul a média működésének másik jellemzője, a karaktergyilkosság is, ami mögött egykori hitelezője áll.

Túl nagy sztár lett – tehát az is hír, ha sikerül megkérdőjelezni, vagy akár bemocskolni.

Akkor tehát a média kegyetlen működéséről szólna ez a film? Mert tudjuk: bárkit ki lehet nyírni, ha elindul a lavina.

De nem, Asghar Farhadi nem választhat ilyen sekélyes témát magának, és nem is a médián van a hangsúly, hanem az emberek viselkedésén, mert – ahogy az lenni szokott – már az sem állna senkinek érdekében, hogy Rahimot teljesen hiteltelenítsék, hiszen azzal másokat is magával rántana. Rahim ezen a ponton próbál leginkább aktív hőssé válni, és a sorsát kézbe venni, aminek csúcspontja az, hogy kiáll a fiáért – akit egész addig ő is eszközként használt, és akire alig figyelt. De úgy tűnik, az események epicentrumából már nem lehet irányító szerepet játszani, a kívül keletkezett örvényt onnan nem lehet megfékezni.

És ahogy Rahim visszahullik a tehetetlenségbe, már nem is az a kérdés, jót tett-e valaha, és azt valódi nemes szándék vezérelte-e, hanem hogy egy jócselekedet mennyit ér (ha például ezzel párhuzamosan Rahim a saját hozzátartozóit folyamatosan „használta” és manipulálta), illetve mit okoz, ha az ember nem vállal felelősséget önmagáért, hanem hagyja, hogy mások irányítsák. Nyilvánvaló: a helyzet nemcsak őt magát emészti fel záros határidőn belül, hanem a környezetére is hatalmas terhet rak, vagyis végső soron mindenkinek árt. 

Akkor hát ez lett volna Farhadi legújabb meséjének mondanivalója? Olyasmi történet lenne, mint Bertolt Brecht A szecsuáni jólélek című darabja, amiből kiderül: jónak lenni nemcsak hogy nem éri meg, de tönkreteszi az embert? Muszáj határt húzni és keményen védeni is, különben a világ kegyetlenül bekebelez? Csakhogy Sen Te ott egyértelműen pozitív figura, míg Rahim hitelességét nekünk is újra meg újra meg kell kérdőjeleznünk. Vagy ebben minket is sikerrel manipulálna a filmben ábrázolt média? A film meg éppen azt akarná sugallni, hogy ma senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda valójában?

Pedig hogy szeretnénk tudni az igazat! De létezik olyan egyáltalán? Vannak jó és rossz emberek?

Ashgar Farhadinak tehát megint sikerül elbizonytalanítania és elgondolkodtatnia minket, miközben behúzott egy tipikusan közel-keleti világba, ahol még mindig élő és eleven a múlt – nem véletlenül kezdődik a film a perzsa királyfi, Xerxész szülővárosának romjain, egy ásatáson, ami hihetetlen erőt sugároz ma is. Persze ez azt is jelképezi, hogy egy örök emberi történetbe ugrunk fejest, ami lehetne tanmese is – ha kiderülne, pontosan mire is szeretne ráébreszteni.

Vagy az is lehet, hogy ezúttal Farhadinak nem sikerült jól egyensúlyoznia, túl sok lett az elbizonytalanító tényező? Rahim mindenesetre kudarcot vall, rosszabbul végzi, mint ahogyan megismertük. És nem azért, mert a küzdelme végül kudarccal végződött, hanem mert a hitét is elvették abban, hogy érdemes próbálkozni, hogy „jó tett helyébe jót várj”. Legjobb, ha nem számítasz semmire, és senkire.

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film