–

Hallod? Éppen boltosat játszanak, a kicsi meg a középső. Nyitva hagyom az ajtót, hogy lássam őket, amíg beszélgetünk. A könyvespolc alsó három polcára pakolták be az árut. Odavittek a konyhából konzerveket meg néhány műanyag dobozt. A legnagyobb most nincs itthon, szolfézsra ment. Hallom, ahogy fizetnek a boltban, a kicsi egy befőttesüvegből szedegeti ki az aprót.

Az a sok horvát kuna abból az évből maradt meg, amikor nyaralni mentünk. Nehezen éltünk, de a férjem ragaszkodott hozzá, hogy elvigyük a gyerekeket a tengerhez. Én sem voltam még soha, de engem nem zavart egyáltalán.

Zoli azzal húzott, hogy biztos azért, mert én a vízműveknél dolgozom, nekem bőven elég az is. Azt is mondta, hogyha megszületik a kicsi, akkor nehezen mozdulunk majd, menjünk inkább most, nézzük meg a tengert. Nagyon vágyott erre, kiváltott tízezer kunát. Sok pénz volt ám az!

Keresgéltünk szállást, találtunk is egy kisebb apartmant, egész közel a parthoz. Kifizettük a légkondit is, mert azt külön felszámolták. Edina akkor végezte az első osztályt, meg kellett várni a nyári szünetet. Én az ötödik hónapban voltam a legkisebbel, a középső meg, Bencus, ide járt a park túloldalára, a Pillangó oviba. Az, mondjuk, jó volt, hogy már nem volt pelenkás. Úgy azért nehezebb lett volna utazni.

Így is fel kellett készülni mindenre. Keresgéltem az utazós ötleteket a Tiktokon, hogy lássam, mivel tudom majd lekötni őket. Beraktam a laptopot egy átlátszó dossziéba, hogy majd felakasztjuk az üléstámlára, és akkor filmezhetnek. Tengeres könyveket vettünk ki a könyvtárból. A Kalandos óceánt, meg a Kis felfedezők sorozatból a Minden, ami a tenger részt. Nagyon szép könyvek voltak, megnézegettük bennük az összes tengeri állatot.  A gyerekek kérdezgették, hogy lesz-e ott cápa, ahová megyünk, meg hogy látunk-e majd igazi bálnát, de mondtam, hogy a strandon nincsen cápa, csak a mély vízben, bálnák meg arrafele nem élnek.

Megígértem nekik, hogy rákot fogunk ebédelni, meg polipot, sőt, tintahalat is. Itthon egyébként nemigen szoktam halat csinálni. Nem eszi senki, Zoli is inkább csak a halászlét, de akkor nagyon felkészültünk, hogy mi mindent kell majd megkóstolni.

Split mellett volt a szállásunk, homokos stranddal. Vettem a gyerekeknek ötvenfaktoros naptejet, magunknak meg harmincfaktorost, és beraktam egy műanyag szatyorba a homokozójátékokat is. Edina akkoriban már ügyesen olvasott, úgyhogy neki egy hableányos színezőt készítettem be mindenféle feladatokkal, meg kimosható filctollakat. A két könyvtári könyvet nem mertem elvinni magunkkal.

Megkértem Dr. Imreit, a nőgyógyászomat, hogy segítsen felírni a legfontosabb dolgokat, vércsoport, ilyenek, ha esetleg a nyaralás alatt vérezni kezdenék, vagy ilyesmi. Nagyon rendes volt, még azt is átküldte nekem angolul, hogy mit kell mondanom, ha valami baj van.  Azzal nyugtatott, hogy ez már az ötödik hónap vége, és szerinte semmi ok az aggodalomra, csak ne nagyon emelgessem a kicsit, és minden rendben lesz.

Indulás előtti hétvégén még elmentünk a Decathlonba, és vettük karúszókat meg vízicipőt a két gyereknek. Végül nekem is. Ez Zoli ötlete volt. Attól félt, hogy elcsúszok majd a sziklákon. Mondtam neki, hogy azon a strandon nincsenek is sziklák, láttam a képeken, de azt felelte, hogy mi van, ha kirándulni megyünk, és csak megvette nekem is a világoskék vízicipőt. Minden szépen befért a Suzukiba. Ez a jó ebben az autóban: kicsinek néz ki, de rengeteg holmit elnyel. Zoli még szervizbe is elvitte előtte, mondván, az ördög nem alszik, jobb, ha ránéznek. 

Reggel hétkor indultunk, amikor még nincs akkora meleg. A gyerekek az út elején szépen visszaaludtak, kilenc felé kezdtek csak el nyűgösködni. Elindítottam nekik a tableten a Spongya Bob-ot, azt még most is imádják. Tíz körül már kezdték kérdezgetni, hogy mikor érünk már oda. Hátra adtam a kekszet, itattam is őket: valahogy mindig sikerült elterelni a figyelmüket. Az apjuk azt mondogatta, türelem, este már polipot eszünk, de csak az, aki nem hangoskodik és szépen kivárja. Veszünk majd rákot is.

Többször is meg kellett állnunk pisilni, főleg miattam, mert nyomott a hasam. Dél körül már tűzött a nap, szinte vakított. Próbáltam szórakoztatni a gyerekeket, kérdezgettem, hogy na, hogy ki lát meg először valami pirosat, ki lát zöldet, de egy idő után elunták. Ebédelni se álltunk meg, csak szendvicseztünk a kocsiban, hogy még időben el tudjuk foglalni a szállást.

Délutánra a kicsi már teljesen kiborult. Kimaradt neki a déli alvás, nyafogott mindenért. Zoli azt mondta, nem baj, akkor mégis megállunk és lesz egy korai vacsora. Brodarica volt a GPS szerint a következő helyiség, úgy döntött, ott eszünk valami finomat. Elvégre nem túlélőtáborban vagyunk, hanem nyaralunk. 

Pár perc múlva már be is kanyarodtunk a faluba. Ott csillogott előttünk a tenger, olyan kéken, mintha nem is igazi lenne. Az étterem előtt nem találtunk üres parkolóhelyet. Kétszer is körbementünk, hátha kiáll valaki, de teltház volt. Hangos turistákkal volt tömve a terasz. Zoli megvonta a vállát, hogy nem érdekes, nem fogunk ezzel vacakolni, beáll oda szembe, a fizetősbe. Közben bejött egy hívása egy klienstől, hogy rossz a kazán. Erre ő rávágta, hogy éppen szabadságon van, de a végén csak elkezdte magyarázni a nőnek, hogy nézze meg a kijelzőn az ikonokat. Szerdán még működött, hümmögte. Az lehet a baj, hogy nem küldi a termosztát a jelet, folytatta, talán lemerült benne az elem. Amikor végre letette, kérdeztem, hogy ki az isten akar ilyenkor befűteni, és nem hiszem el, hogy ez ennyire sürgős. Erre azt válaszolta, hogy a múlt héten tisztította a kazánjukat, ilyenkor muszáj felvenni a telefont. Ebből tudhatják, hogy benne meg lehet bízni, és így majd máskor is őt hívják. Különben nekem is mindig felvette, ha nap közben kerestem. Ha nem tudta, mert nagyon dolgozott, akkor visszahívott. 

Hátrapillantottam. Csupa szemét meg kekszmorzsa volt az egész ülés, de gondoltam, majd letakarítom, ha végre megérkeztünk.

Hiába volt késő délután, szinte perzselt a levegő. Égette a nyakláncon a szív alakú medál a mellkasomat. Semmi szél nem fújt, izzott a part. A parkolóautomata nem fogadta el a kártyát, tanácstalanul álltunk a napon. Zoli azt mondta, elszalad váltani, de addig maradjunk a kocsinál, nehogy közben megbüntessenek. Nem volt semmi árnyék, és egy forgalmas út is futott közvetlenül mellettünk, úgyhogy mondtam a gyerekeknek, hogy addig üljenek inkább vissza. Húzták a szájukat, de nem tudtam volna utána rohanni egyiknek se akkora hassal.

A sarkon volt valami kisebb bevásárlóközpont, Zoli oda szaladt be, de előtte még a járdáról visszakiabált, hogy vesz egy strandlepedőt is, amire le tudunk ülni. Útközben jöttem rá, hogy azt otthon felejtettem, pedig direkt rendeltem egy halacskásat a neten, extra széleset. Odakészítettem este a hátizsákok mellé, aztán a reggeli kapkodásban valahogy ott maradt.

Kezdtem már én is megéhezni. A sajtos-sonkás szendvicsből reggel óta csak kettőt ettem, mert akkor volt már rajtam plusz tizenöt kiló. Azt mondta a védőnő, hogy figyeljek oda a súlyomra. Alig vártam már az első tengerparti vacsoránkat. 

Forró volt a kocsi teteje. Ha lett volna a közelben víz, letörlöm a szélvédőről a sok odasült bogarat, ahogy a benzinkútnál szoktam, de így csak álltam és vártam. Elég sok idő eltelt. Gondoltam, biztos sorban kell állni a bevásárlóközpontban, azért jön ilyen soká Zoli. Eltelt vagy negyedóra, akkor visszaültem az autóba, a férjem helyére. Nézegettem a bokámat, picit be volt dagadva. Edina viccelődött, hogy akkor most én fogok-e vezetni, de mondtam, hogy nem, nem tettem le hirtelen a vizsgát, csak addig ültem ide, amíg meg nem jön a papa.

De hát nem jött.

Felhívtam telefonon, nem vette fel. 

Azon töprengtem, zárjam-e le az autót és menjünk-e utána. Ha mégis megbüntetnek közben, akkor mérges lesz. 

Hívtam újra, nem válaszolt.

Újabb, hosszú percek teltek el, bámultam ki az ablakon. A gyerekek nyűgösködtek, hogy mikor eszünk már. Aztán a távolból szirénázást hallottam. Nem kapcsoltam rögtön, azt hittem, az úton volt valami baleset. Csak akkor kezdett hevesebben verni a szívam, amikor a visszapillantóban észrevettem, hogy bekanyarodik a mentőautó a bevásárlóközpont sarkához. 

Hátra szóltam, hogy csend legyen, most nagyon szépen kell viselkedni. Ujjnyira lehúztam az ablakokat, hogy járjon a levegő a kocsiban, és azt mondtam nekik, hogy el nem mozduljanak, amíg vissza nem jövök. Nem maradok soká, nyugtatgattam őket, csak kiszaladok, és megkeresem a papát.

Rohantam a mentőautóhoz, és láttam, hogy a férjem ott fekszik a földön. Nem engedtek oda. Annyit láttam, hogy egy kopasz férfi nyomogatja a mellkasát. Hogy újraélesztik, mint a filmekben. Egy piros plakát volt mellettem egy betonoszlopon, azt néztem bénultan. Az volt ráírva, hogy Dosta je! Azóta se tudom, hogy ez mi a fenét jelent.

Álltam a vakító napsütésben, és egyáltalán nem fogtam fel, amit később a mentőorvos mondott. Odajött, a vállamra tette a kezét, én meg motyogtam, hogy vissza kell mennem a gyerekhez, ott ülnek a meleg kocsiban. I am pregnant. I am five month pregnant. Help me, please. Elmutogattam a kezemmel, hogy kormány, autó, igen, autó, és integettem a műút felé.

A vendéglős nagyon rendes volt, behívott minket az árnyékos teraszra, megetette a gyerekeket. Nekem egy falat se ment le a torkomon.

Azt sem tudtam, kit hívjak fel először. A sógorom és a felesége jöttek el értünk. Hajnal lett, mire megérkeztek. A gyerekeknek a panziós megágyazott egy szobában. Rájuk adtam a pulóvereket. A sógorom, amikor kisírtam magam, óvatosan betette őket a mi kocsinkba, és hazavezetett Magyarországra. Fel se ébredtek. A panziós nem fogadott el a fillért se, és a vacsorát se hagyták kifizetni. Én reggel elindultam Zágrábba a sógornőmmel, hogy elintézzük a holtest hazaszállítását. Mentünk egyenesen a követségre. Nem is értettem, mi zajlik körülöttem, csak aláírtam mindenféle papírt, meg kifizettem, amit kellett. Hónapokkal később, már a szülés előtt, rákerestem, hogy pontosan mi is az az aortarepedés. Akkor se tudták volna megmenteni, ha rögtön jön a mentőautó. 

Azt iszonyúan sajnálom, hogy nem fürdött meg a tengerben. Hogy nem értünk oda arra a rohadt szállásra legalább. Ez a sok aprópénz mind onnan maradt. A nyaralásból. Hagyom a gyerekeket, hadd játszanak vele. Fura, hogy teljesen igazinak néz ki, de már nem számít pénznek. A legkisebbnek az apa az csak a fénykép. Kuna meg már rég nincs, csak a neve. Nem létezik. 

Tóth Krisztina

A kiemelt kép forrása: Csiszér Goti/WMN