Először is, nem tartva magam ahhoz, hogy ne tegyek ki vesszőket, azt érdemes tisztázni, mitől is lehet azt mondani, hogy egy író nagy, hogy van egyáltalán olyan, hogy írói nagyság. A mondatoktól lesz az, persze. De milyenek is ezek a mondatok? Először és elsősorban érzelmektől nem szennyezett, puszta leíró mondatok. 

Ez a szentencia egyik legerősebb regényéből, a Véres délkörökből van. Álljon itt mint példa: „Hetekig kóboroltak a határvidéken az apacsok nyomát kutatva. Tér és idő hasadékában haladtak a nagy lapályon át a világ felosztásának rendelt eszközeként kiölve belőle mindent ami eléjük került és ami soha többé nem lesz olyan mint azelőtt volt. Porlepte fehér szellemlovasok névtelen kísértetek a húsukat marcangoló hőségben. Kitéve az ősvéletlennek felfüggesztve az időben minden rend és irány nélkül. Mintha a sziklából szólította volna elő őket valami ismeretlen erő hogy imbolygó árnyékukhoz kötözve bolyongjanak kiéhezetten a végzetük felé s némán kimeredt szemű szörnyekként vánszorogva a régmúltban az ősvilági Gondwana kietlen pusztaságában amikor még nem volt neve a dolgoknak és még mindenből minden lehetett.” 

A szörnyűség, a szörnyű vadság leírása az egész regény, tele skalpolással, olyan diabolikus alakokkal, mint Holden bíró, aki a jelenkori próza egyik legsötétebb alakja. 

Attól – is – nagy egy író, hogy megmaradnak a regényéből, a műveiből, képek. Mert előfordul, hogy egy regényből már alig emlékezünk valamire, alig marad meg a történetéből valami, alig ismerünk már rá a szereplőire, de a nagy írók műveiből biztosan megmarad egy-két olyan élénk kép, amely kitörölhetetlenül az életünk részévé válik, egy olyan kép, amelybe nem belekerülünk, hanem belemerülünk, ami azt sejteti, hogy az a regény megtörtént velünk.

Nehéz leterhelőbb és nehezebb könyvet mondani a Véres délköröknél, nehéz nyomasztóbb könyvet mondani az Átkelésnél, nem üdítő és felszabadító élmény Cormac McCarthy olvasása, mert olyasféleképpen láttatja az embert, ahogy egy pók láttathatja a legyeket. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

McCormick Library (@mccormicklibrary) által megosztott bejegyzés

De éppen ezért is marad meg olyan élénken az új-mexikói táj vöröses homokja, Holden bíró szőrtelen alakja, a fa, amelyen halott csecsemők lógnak, mert Cormac McCarthy kegyetlen, kegyetlen a vesszőkkel, kegyetlen az olvasókkal. És olyan élesen megmaradnak a képei, a leírásai, ahogy nagyon keveseké. 

Az Átkelés fordítója, Totth Bence mesélte nekem, hogy egészen bele kellett ásnia magát a farkasok életmódjába, szinte farkasszakértővé vált, amikor fordított, mert McCarthy rendkívüli szókészlettel és felkészültséggel dolgozott.

Szokás azt mondani, hogy McCarthy könyveiben az ember rossznak mutatkozik, gonosznak, kíméletlennek, hogy ő maga, McCarthy is ettől szinte gonosznak mondható lenne, mert a leggyengébbek is szenvednek a könyveiben, mert az ember igazságérzetére apellálva építi fel a történeteit, és az ember igazságérzetét megmozgatva háborít fel. Felszámolja az emberi szellemet, mindazt, ami a kegyetlenség ellen hat, ezért érezzük súlyosnak nem csak a mondatait, hanem magát a szerzőt is. Szokás mondani, hogy már-már perverz, már-már olvashatatlan, gondoljunk csak az olyan figurákra, mint a Nem vénnek való vidék főalakja (akit Javier Bardem rendkívüli játéka kelt életre a Coen testvérek filmjében). De nem érzem és nem gondolom azt, hogy Cormac McCarthy kegyetlen lenne vagy perverz.

Emberábrázolása komor, mint a tájak, a délvidék, ahol a regényei játszódnak, a homokos, kietlen sivatagos táj. De amit ő leír, az a jó hiánya. 

A platonikus filozófia és a zsidó hagyomány szerint is: a rossz nem más, mint a jó hiánya; nincs saját léte, és szertefoszlik a jóság kisugárzásának fényében. Nincs rossz. A rossz nem princípium. Isten nem teremtett rosszat. Isten egyensúlyt hozott létre, és Leibniz szerint éppen ez a világ tökéletességének lényege: éppen annyi rossz van a világban, annyira tehető a jó hiánya, amennyi a jelen világunk fennmaradásához kell. 

Cormac McCarthy figurái szenvedő alakok, akik nem önmagukban gonoszak, hanem azért, mert létükből a szerző kivonta a jót, nem érzik és nem érzékelhetik a jóság sugárzását. Mindannyian olyan szenvedő alakok, akiknek a léte azt bizonyítja, hogy mivé lesz az ember a sugárzás nélkül.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

J. Dickens (@wrong_questions) által megosztott bejegyzés

Tehát ilyen módon és áttételesen a Cormac McCarthy-művek többsége, még Az úton is – ez a fekete giccs, ez a kevéssé sikerült, de mégis azért nagyon erős mű – arról szól, hogy mivé lesz a Föld, az ember, ha az egyensúly felborul: arról szól, hogy mi lesz velünk, ha nem érezzük és érzékeljük a jó sugárzását. 

„Mindenki a maga végzetét hajszolja s nem a másét – mondta a bíró. Nem választhatunk.

Aki felismeri a végzetét s mégis az ellenkező irányt választja végül éppúgy ugyanoda ér s éppúgy számot kell adnia ugyanabban a szabott órában mert minden ember sorsa és végzete éppen akkora amekkora a világ melyben lakozik és amelyben minden ellentét egyaránt benne foglaltatik” – ezt a gonosz karakter mondja ki az idézett regényben.

Nagy művek ezek az említettek, ahogy nagy mű a Vad lovak is (szeretem az eredeti angol címét: All My Pretty Horses), amiben a sugárzás megmarad, ami nem olyan kietlen világot ábrázol, bár szintúgy tele van borzalommal, mert ez a regény egy szerelem regénye is. A 13 okom volt című sorozatból tudom, hogy ez ma már az amerikai kamaszoknál kötelező olvasmány, és valóban, egy tökéletes coming of age mű. Bevezet förtelmes helyekre, bevezet pokoli kamaszsorsokba, de annál több, mint egy felnőtté válás történet. És ebben is olyan képek vannak, hogy szinte átéltté lesznek.

Olyan pontosak Cormac McCarthy leírásai, hogy mindent, minden apró részletet látunk magunk előtt.

„Az ember nem tehet arról, hogy hogyan érez” – írja a Vad lovakban, és valóban, itt is, ebben a regényben, amellyel szerintem érdemes kezdeni a vele való ismerkedést, a sors az egyik legfőbb mozgatórugó, és a sors McCarthy prózájában azt jelenti, hogy ez embert egy erő folyton megpróbálja elfordítani a jótól. De a jó, még akkor is, ha már mindenki elfordult ettől, még ott marad. Mint a fiú Az úton rettenetes víziójában, ebben a sötét disztópiában.

Nádas Péter a beszélgetőkönyv szerint (amit Károlyi Csaba készített vele) a korai, még nem vessző nélküli műveit szereti, a Suttreet, az Odakint a sötétséget. Ezek is megjelentek magyarul, ezek is tele vannak olyan képekkel, amelyek megragadják az embert, melyek saját élménnyé válnak, de még messze nem olyan minden fény nélküli világot rajzolnak meg, mint a későbbi remekművek. Egy kicsit – éppen ezért – egyet lehet érteni Nádassal. Ezek a művek mentesek minden manírtól, McCarthy a képekre, a helyekre, a délvidék leírására koncentrál, nincsenek benne nagy és direktben kimondott igazságok. Ugyanakkor éppen ezért kevésbé is erősek, kevésbé letaglózók.

Nagy író ment el, nagy láttató erővel megáldott, hatalmas prózaíró, aki után nem lehet ugyanúgy látni Texast, Amerikát.

Hosszú szünet után 2022-ben jelent meg a The Passanger és a Stella maris című regénye, és a Jelenkor Kiadó vezetője az író halála után kiírta, hogy készülnek a fordítások. Két összetartozó könyv – egy kötetben jelenik majd meg. Kevés könyvet várok annyira, mint ezt.

Vajon lesz benne helye, akárcsak egy kicsiny helye is, a jónak?

Kiemelt kép: Getty Images / Andrew H. Walker / WireImage

Kolozsi László