Ez még mindig ugyanaz a játszma – Ezért nem lehet az Elk*rtukról érdemben beszélni

–

Nem volt sajtóvetítés (Kálomista Gábor producer feszült viszonya a sajtóval nem most kezdődött), de nem baj, annál jobb valódi közönséggel látni a filmet. Látni egész családokat, akik hat–nyolc fővel vonulnak fel, és hallani a nézőtér morajlását, amint kiejtik azt a szót, hogy Fletó vagy Feri, aztán valami felszabadult röhögést, ami kitör az első archív bejátszásnál. Hát ezért jöttek, gyurcsányozni. Ez kellett mint betevő falat.

Én meg azért jöttem, hogy ne csak mások beszámolóiból tudjam, miről is van szó. Ne mondja meg nekem senki, mit akar állítani a film, és abból mi az igazság. 

Ez egy nagy kísérlet: lehet-e az Elk*rtukat elfogultság nélkül nézni. Világszemléletem, értékrendem nyilván nekem is van, de 2006-tal kapcsolatban nincsenek fixa ideáim, az emlékeim is homályosak. Arról szól ez a film egyáltalán? Vagy tényleg inkább a mostani kampányról?

Mindenkinek ajánlanám, hogy egyszer üljön be egy olyan közönség közepébe, ahonnan kilóg, akár csak azzal, hogy ő nem döntötte el előre, hogyan fog a produkcióhoz viszonyulni, míg körülötte mások – nagyon úgy tűnik – igen. Hogy milyen, amikor az elfoglalt helyed önmagában visszatükröz valamit, még azelőtt, hogy a közös élmény kidomborítaná a különbségeket. Hogy milyen más így filmet nézni. Erre hosszú ideje először ad lehetőséget az Elk*rtuk:

már azzal megoszt, hogy vászonra került, már azzal, hogy veszel-e rá jegyet, már azzal, hogy milyen elvárásokkal (vagy éppen elvárások nélkül) ülsz be rá.

És aztán persze még hozzájött Kálomista Gábor producer sajtóturnéja, ami továbbélezte a helyzetet: ellenségeket látott itt is, ott is, és az egész hisztéria akörül, hogy szerveznek-e ingyen vetítéseket buszos csoportokkal, vagy lefoglalják-e az ellendrukkerek a „fizetős” helyeket a mozikban, hogy aztán ne vegyék át a jegyet, és akit érdekel, az se tudja megnézni. (Azért az első hétvégén több mint 40 ezres nézettségi adatot produkálni sok mindenre válasz.) 

Megint ott tartunk, hogy mindenki csak a saját közönségéhez szól, és a másikban ellenséget lát. Megint csak az árkot ássuk. Amiről már sokszor megállapítottuk: kizárólag a politikusok érdeke, a mi életünkben ez csak elviselhetetlen nyomás, stressz és korlát. Helyben vagyunk.

Az Elk*rtuk főhőse, Réka (Bánovits Vivianne) egy olyan fiatal, aki egyelőre nem tette le a voksát, látszólag nincs pártpreferenciája – politikai elemzőnek készül, és egy piackutatónál dolgozik. Réka egy XXI. századi lány: nem feleségként és anyaként szeretné kiteljesíteni a női princípiumot, hanem menő politológusként. A pasija, Nándi (Mózes András) pedig menő újságíróvá szeretne válni, de egyelőre csak szerkesztőasszisztens a köztévénél. (Annál a Magyar Televíziónál, ahol akkor még Baló György határozta meg a közéleti és hírháttér-műsorokat. Ez, mondjuk, kimaradt. Vagy hogy a köztévé akkoriban milyen befolyás alatt állt, állt-e egyáltalán.)

Ők ketten testesítik meg az „ártatlan és pártatlan kisemberek” figuráját, akik belekeverednek a nagy eseményekbe, belelátnak a politika mocskába, és ez választás elé kényszeríti őket: együttműködnek (és ezzel beáldozzák a morális tisztaságukat, tartásukat), vagy ellenállnak (akkor meg a karrierjüket áldozzák be).  

Ám az egyik legérdekesebb jelenség az Elk*rtukban, hogy a 2006-os utcai események résztvevőiről nincs mondanivalója. Őket úgy, ahogy van, kihagyták a sztoriból, szót sem érdemelnek. Nincs tehát mítoszgyártás, nincs nemzeti büszkeség, nincs „forradalom”, nincs az a narratíva, amit egyébként a jobboldalon gyakran hallunk. Ez a film nem róluk szól. (Meg is bántódtak miatta, és azt hiszem, joggal.) A film fő mondanivalója ugyanis az, hogy ők csak gyanútlan eszközök voltak egy hatalmi manipulációban, szánalmas senkik, akik észre sem vették, hogyan asszisztáltak a kormány cinikus játszmájához.

Bezzeg Réka és Nándi hamar észrevette ezt, mert közel voltak a tűzhöz, ami őket is megégette picit. Hamisítatlan hollywoodi séma szerint az ő dolguk, hogy igazságot tegyenek.

A két producer, Kálomista Gábor és Helmeczy Dorottya azt hangoztatja, hogy az elsőfilmes forgatókönyvíró, Bendi Balázs valós dokumentumok, tények alapján dolgozott. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy minden, ami a filmben történik, igazolható vagy bizonyított lenne, és hogy a tények közti válogatás és súlyozás ne volna önkényes döntés kérdése.

Az, hogy egy film valós eseményeken alapszik (ahogy a főcím előtt kiírják) sosem jelenti azt, hogy az pont úgy volt. Csak azt jelenti, hogy az írót a valóságnak ez a bizonyos szelete érdekelte, mert erről van kérdése. (Ha válasza is van, az sajnos nem jó jel. Prédikálni nem a moziban kell.)

Bendi Balázst tehát nem érdekelte, kik tiltakoztak 2006-ban és miért. Az érdekelte, hogyan reagált erre az akkori hatalom – elsősorban a rendőri intézkedéseken keresztül –, és mi lehetett ennek hátterében. Ám, ha megkérnénk, hogy adja elő a háttérben megsejtett motívumokat alátámasztó bizonyítékait, elég nagy bajban lenne – még szerencse, hogy beleírta a filmbe: „azokat galádul megsemmisítették”. (Sebaj, ettől még a mai magyar közmédia – és nyilván a közönség egy része is – készpénznek veszi.)

Mindez pedig (sok egyéb politikai körülmény mellett) azért is lehet, mert Bendi Balázs nem egy általános érvényű sztorit akart elmesélni, hanem konkrét embereket, pártokat akart célkeresztbe állítani – ezért hívják a karaktereket Klára asszonynak és Horn Gábornak, ezért hallgatjuk vissza az őszödi beszéd részleteit többször, és ezért dominálja a plakátot Gyurcsány Ferenc sziluettje –, kénytelenek vagyunk tehát a filmjét politikai kampányeszköznek tekinteni, amit továbberősít a tény, hogy a 2006-os utcai zavargások kezelését nem az akkori miniszterelnök szájába adja, hanem a feleségébe, aki ebben az időben még véletlenül sem dolgozott a parlamentben. Viszont tény, hogy politikailag ma sokkal észszerűbb az ő karaktergyilkossága, hiszen mára ő lett előretolt politikai tényező.

Ülünk tehát a moziban, és két órán keresztül (kissé nyögvenyelősen) abból kapunk leckét, hogy a politika (de csak az akkori és csak azok) milyen cinikusan bánt azokkal az emberekkel, akiket szolgálnia kellett volna – és ugyanígy a rendőrséggel is, amelyet előbb odavetett koncnak, aztán meg ráuszított az ártatlan tüntetőkre. (Azokról nincs szó, akik kevésbé voltak ártatlanok, vagy azokról a rendőrökről, akiket nemigen kellett uszítani,)

És ezt a csúnya hatalmat még csak szembesíteni sem lehet ezzel, mert minden eszköze megvan ahhoz, hogy elhallgattassa azokat, akik lelepleznék.

Viszont újságírói karrierrel jutalmazza azt, aki szemet huny az aljas stiklik felett, és beáll közéjük – sugallja a film.

A dolog tehát úgy áll, hogy egyszerre négy csoportot is sikerült betámadni: a baloldalt (hiszen ők voltak akkor kormányon), a szélsőjobbot (akik azt hitték, forradalmat csinálnak, de jelentéktelen statiszták voltak, csak egy sokkal nagyobb játszmában), a politikai elemzőket (akik valójában pártokat szolgálnak ki), és az újságírókat (akik csak akkor számíthatnak előmenetelre, ha beállnak a propaganda gépezetébe). Ezzel pedig nemcsak az a gond, hogy ezek után nem nehéz kiszámolni, kik maradnak, mint az egész balhéból kimaradt, makulátlan szereplők, hanem hogy nem hagy teret a társadalmi diskurzusnak. Mert most erről mégis hogyan vitatkozzunk?

Vegyük elő a másik oldal spekulációit? (Ne legyen félreértés: olyan is van, aki szerint meg a mostani miniszterelnök állt a zavargások mögött.) De mi lenne, ha nem spekulációkat ütköztetnénk egymással, hanem belátnánk, hogy a sztori éppen elég szövevényes és bonyolult ahhoz, hogy egyszerű válaszokkal ne lehessen elintézni?

Mi van, ha mindenkiről kiderül, hogy nem egészen ártatlan a történetben – de nem is egyedüli „gonosz”?

Nos, ezt a feladatot most inkább dokumentumfilmek vállalják, szerencsére azok is megjelentek az évfordulóra, csak nyilván kisebb hírértékkel.   

És miért nem lehet egy film kapcsán inkább arról beszélni, hogy miért olyan vontatott a cselekményszövés, miért kell gyakran unatkozni, mitől klassz viszont a látvány (szerintem az, nekem megidézte a kor stíluselemeit), hogy milyen jó felfedezni néhány új színészt (Bánovits Vivianne ügyesen viszi el a hátán a filmet, megértem, hogy elvállalta, még ha ezzel azt kockáztatta is, hogy ezáltal más lehetőségektől elesik – de nekem tetszett például Bokor Barna is), vagy milyen gyenge volt a tévészékház ostromának ábrázolása. Mert, ugye, ez most az utolsó helyre került, pedig egy film esetében ez nem „normális”, és nem helyénvaló. Bőven lehetne boncolgatni ilyen szempontok szerint is a filmet, főként, mivel igencsak ingadozó színvonalon teljesít.

De sajnos ez most nem véletlenül másodlagos, és ebben az egyik producer sem ártatlan, aki közéleti megmondóemberként amúgy sem áll távol a politikai hadszíntértől, és szándékosan is betolta a filmet ebbe a ringbe – hogy ne is lehessen rá szórakoztatóipari, pláne nem művészi produktumként tekinteni.

Úgyhogy mindenki, aki esetleg azt remélte, úgy vehet részt benne, hogy azzal nem képvisel semmilyen tábort, csak végzi a dolgát a maga értékrendje szerint, az nem pusztán önmagát áltatta, de a tehetségét is szembe köpte. 

Hiszen mára világosan látszik (ha a felkérés pillanatában nem lett volna tiszta), hogy ő is hagyta, hogy a politika a játékszerévé tegye. De nem baj, prédikáljon csak közben arról, hogy ez – ha másokkal történik – micsoda arcpirító eljárás.

Mi pedig üljünk csak a majdnem telt házas moziteremben maszk nélkül a negyedik hullám közepén, és hápogjunk csak felháborodásunkban, amikor Klára asszony azt mondja a semmibe vett emberekre: járulékos veszteség. Csak mikor lesz végre az, hogy ezt mindannyian egyszerre kérjük ki magunknak? Soha, mi? 

Gyárfás Dorka

Képek: Megafilm Kft.