„Aki könnyen élt, az könnyen menjen is el” – 20 szívbe markoló idézet Füst Milán A feleségem története című regényéből

–

Egyetemista koromban estem szerelembe először ezzel a könyvvel, és azóta időről időre előveszem megint, hogy aztán elolvasva rájöjjek, mennyi mindent nem vettem észre vagy nem értettem meg az előző találkozások során belőle. De attól még szíven ütött, ezért is nyúlok hozzá vissza újra és újra, csak éppen, ahogy öregszem, olyan mondatok ragyognak ki a szövegből, amelyek számomra korábban nem: ahogy változom, ahogy telnek az évek, a könyv újabb és újabb kincseit láthatom meg.

A felszínen egy halálosan féltékeny férfi története (a cím ellenére, amely női karakterrajzot ígér, ezzel szemben csak egy női skiccet rejt), a mélyben maga az élet: filozófiai és lélektani kérdések tára, egy modern kori Odüsszea, amelyben a holland hajóskapitány sodródik szigetről szigetre és küzd meg mindenféle démonokkal, hogy aztán hazatérjen, ha csak lélekben is, a feleségéhez.

Akárcsak Füst Milán, a magyar irodalom titokzatos, bogaras, hipochonder-halálmániás különce, aki több mint hatvan éven át szerette kamaszkori szerelmét, Jaulusz Erzsébetet, aki viszontszerette, és akivel egész életükben leveleztek, a nő ugyanis Amerikában telepedett le a férjével, de még a hatvanas években is hazajött meglátogatni az írót. Nem nehéz ráismerni Erzsébetre Lizzyben, aki talán „egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy névtelen utcában, valami sarkon… S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy így lesz. Különben minek élni?”

És akkor ígéretem szerint íme, a további kedvenc idézeteim A feleségem történetéből:

1.

Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.

2.

S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet.

3.

Megpróbáltam az életet, nem sikerült – mit csináljak? – csakhogy ezt már nem engedem el. S most már meg is értem, mi késztet némely embert arra, hogy írjon. Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint?

4.

Ne feledjük, milyen becsvágyat neveltek az emberbe fiatal korában. S ebből a felelősségeknek és hiúságoknak olyan rendszere alakul ki… őrültségek ezek, rendben van, tudom én. 

 5.

Mármost nem tudom, ismerős-e más előtt is ez az érzés: hogy mennyi meghittség lehet az ilyen hallgatásokban két szerető közt. Mert képzeljük csak el: a nő békésen öltöget, a másik újságokat forgat, de micsoda biztonsággal, mintha csak azt akarná mondani: én tudom, hogy te szeretsz, s te tudod, hogy én, s ez mindkettőnknek elég.

6.

S ettől kívántam én állhatatosságot vagy ilyesmit? Mikor ezt csodáltam legjobban benne: gyűlölködve, amellett irigyen, sóváran, és mégis elkeseredve: a könnyedségét, igen, ezt a kétes játékot, a bújócskát, amelyet ő űzött mindennel a világon. Meg a nevetését. Mert hogy tudott ő nevetni. És semmiségeken, akármin. Csak úgy lubickolt benne, mint a gyerekek a fürdőben.

S én már nevetni se tudok – írtam fel magamnak akkoriban.

7.

De minek is részletezzem? Van az úgy, hogy az embert a sorsa egyes fordulatainál megszállják holmi nagyarányú szédületek. (Hamis sugallatoknak neveztem azelőtt az ilyesmit.) S ez lehetett velem is akkor. Különben alig tudnám mivel magyarázni, hogy körültekintő és óvatos ember létemre, mért határoztam el azonnal, hogy mindent felborítok itt: feladom a lakásomat, sőt, eladom a bútoraimat is… s mindezt a barátom egy táviratára?

Úgy látszik, némelyik ember szereti feldönteni, amije van, ez az igazság. 

 8.

– Oh – azt mondja –, te megfogod a tüzet a kezeddel? – S látom ám, hogy csupa káprázat a szeme.

Igaz, kiesett a parázs a pipámból, s én csakugyan besöpörtem. Csak mi van ezen csodálni való? De hiába, ilyenek a bűvöletek.

9.

[…] keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat. Mert visszaélés van itt az ember lelkével, amely adatott néki, mert becsapták itt és hitegették, ígértek neki mindenfélét. Hogy is kell ezt kifejezni? A léte fontosságát, sőt, az örökkévalóság igényét hordja magában, s mi a sorsa? Félelem és futás, az életveszély rémülete s a lét első percétől fogva – meg lehet ezt érteni valakinek? Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fenyegesse? S mit tartsak a többiről? Magamba gyűjtöm az emlékeket, mint az akkumulátor, egy részét mégis elveszítem, a másik átalakul, átformálja a távolság és idő, s az egészről nem tud senki. Szóval, ez az én történelmem, amiről senki se tud, és én magam se hiszem el a végén.

10.

– Ha magának a fazekában valami rotyog, mit mond Ön akkor? Hogy milyen szép harmonisztika van itt, no nem igaz? Holott milyen itt a harmonisztika, tisztelt Úr, Your worship? Hogy egyik teremtmény a másikból eszik. 

11.

Mert a töprengés meg a gondolkodás – ne tévesszük össze a kettőt. Mert az nem ugyanaz, sőt, ellentétes is egymással. – Tudatik. – Mert az egyikkel még mehetünk esetleg valamire, de a másikkal már bajosan. Minthogy az a dolgok lényegét még meg is hamisítja. – Szintén tudatik. – Mert mit csinál az ilyen ember, a töprengő? Mindent annyira megnéz – túlságosan is. S lehet akkor távlata valaminek, természetes távlata? Nem olyan ez, mintha nagyítóval akarná valaki megnézni a világ összes pici sejtjét meg a részleteit?

12.

Egy barátom valamikor azt mesélte nekem, hogy hasonló hevületek után leült az asszonnyal krumplit hámozni a konyhában. Nagyon helyes, csak egy szalonban ilyet mégse lehet. Tehát ügyetlen az ember. A falat bámultam egy ideig, jól emlékszem a pillanatokra, mialatt egy árnyszerű karcsúság a haját tűzdelte valahol a közelemben, a tükör előtt tündéri és finom ujjaival… s én azt akartam mondani neki, hogy milyen szép itt a tapéta.

13.

Egyszóval, van az úgy, hogy az ember az egész világnak nekimenne, hogy mindenkire haragszik, önmagát meg éppen nyakonütné. Vagyis a bőréből bújna ki a legszívesebben.

S mi a leghelyesebb ilyenkor? Ha lefekszik aludni.

14.

Német ember volt az istenadta, s diót ropogtatott, mert, mint mondotta, le akar szokni a dohányzásról. Még erről is, de mit csináljunk? Ha egyszer ez a rend. Hogy mindenről le kell szokni a végén, amihez nagy nehezen hozzászokik az ember.

15.

– És nem ebből áll különben is az egész? – kérdezte csupa diadallal. – Hogy újra meg újra haladékot kap az ember?

16.

…a bánat árkokat váj ám az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. A bánatot követelik. S így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon.

17.

Hogy van az, hogy a Teremtő épp a fölületekre ilyen csábításokat helyezett, ekkora csodát? Az élet hangsúlya tehát a felszíneken van, ezt se hittem volna, mikor a logikára tanítottak.

18.

Mert ilyen az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélységes és csodás öröme.

19.

Az ember nem tud a múltjától megszabadulni, különösen, ha nem is akar. Ha semmitől nem iszonyodik jobban, mint hogy semmije se maradjon.

20.

Mit mondanék tehát a fiamnak?

Hogy sose tűrje, hogy a lelke itt elnehezedjék. Mert akkor csalódás fogja érni, mert azt hiszi az ilyen ember, hogy örökké marad itt. Ha viszont jól átérti, amit Isten adott: az örök vonulást, ha megbarátkozik vele és megszereti, és nem áll ellen annak minden erejével, ahogy én tettem valamikor, akkor olyan teremtmény lesz belőle, amilyet Isten akart. Ez az első tétel. A másik pedig ez: – hogy miután ekképpen örült is, sírt is, ne akaszkodjék még egy újabb nap után, mondván, hogy még egy csöpp öröm kellene neki – még egyszer ugyanaz: a napkelte, és még egy kis kenyér… Vagyis, ne sírjon az élet után nyavalyás remegéssel, de fogadja megadással, amit az élet rendje kíván. Miután kellőképp ápolta magában az örök tüzeket, az örömökét, akkor már nincs is itt keresni valója. Aki könnyen élt, az könnyen menjen is el.

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Fortepan/Hunyady József, Getty Images/Jaroslav Kocian