–

Most mondjam azt, hogy szinte mindegy, mi volt az a film, nekem már az is elég volt, hogy újra moziban ülök? Hogy pontosan olyan volt, mint amilyennek egy héttel korábban elképzeltem? Semmi szorongás vagy félelem nem merült fel azért, mert egy sötét teremben zsúfolódunk össze, bár az is tény, hogy nem voltunk olyan sokan, elég szellősen töltöttük meg a nézőteret. És akkor kezdetét vette az igazi hollywoodi szórakoztatás, és mindent, amit korábban gondoltam arról, hogy milyen filmekre fogunk vágyni a karantén után (tartalmasabbakra, „igazibbakra”, hitelesebbekre), kidobhattam az ablakon. Szórakozásra van szükségünk, hamisítatlan szórakozásra. És nekem ezt megadta az Ava. 

Lehet, hogy egy fél évvel korábban még fanyalogtam volna, hogy milyen közhelyes és kiszámítható, hogy nincs benne az égvilágon semmi új. Adott „a világ legtehetségesebb” bérgyilkosnője (Nikitáról, Lucyről már hallottál, gondolom…), akit ezúttal Avának hívnak (Évának ejtik), és akinek az a heppje, hogy kivégzés előtt elbeszélget az áldozataival. Tudni akarja, mit tettek, amiért ezt érdemlik, ezzel hergeli őket. Csakhogy ez szúrja a megbízói szemét is, mert ilyesmi nincs a szerződésben, ez idegesítő egyénieskedés, zavaró tényező.

Úgyhogy elindul egy hajsza ellene, miközben egy belső utazás benne is, aminek folyamán megpróbálja rendbe tenni magát.

Mert – nyilván sejtitek – bérgyilkosnak nem áll egészséges lelkű ember, csak olyan, akinek súlyos puttonya van, és valahonnan menekül. Ilyen esetekben valami függőség is gyakran bejátszik, Avánál például az alkohol (A lány a vonaton megvolt?), ezzel is meg kell küzdenie. De leginkább azzal, miért választotta ezt a lélekpusztító életet, amiről egy rövid összefoglalót a főcímben is kapunk (honnan hová…). Egyébként szerintem kifejezetten jó ötlet a főcímben letudni a főhős előzménytörténetét – sokkal ízlésesebb és egyszerűbb, mint erőltetett párbeszédekben osztani le az infót, vagy még bénább flashback jelenetekkel húzni az időt.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy egy új generációs (értsd: feminista) akciófilmet kapunk, mert a főhősünk egy nő, aki egy hagyományosan férfimunkát végez (méghozzá a legjobb színvonalon), de azért is, mert nem ő az egyetlen női szereplő, hanem van egy húga (Jess Weixler) meg egy karakteres anyja (Geena Davis), akik szintén fontos szerephez jutnak. De a főhősöknek kell ellenpont is egy történetben (nem csak családi háttér): erre pedig ott van a nagyképű rivális (Colin Farrell), és a higgadt, bölcs mester (John Malkovich), aki megpróbálja terelgetni az úton. És persze kell még egy szerelmi szál is, ahol szintén felbukkanhat egy erős férfi karakter (és mivel etnikai szempontból eddig homogén volt a társulat, itt lehet kicsit árnyalni a képet – ezt a szerepet tehát az egykori rapper, Common alakítja). Számoljunk csak tehát! Véletlenül épp egálban vannak a nemek! 

De álljunk meg itt, a színészeknél, mert azt mondtam: értük érdemes megnézni. Manapság egy csomó film készül úgy, hogy egy színész alapít egy produkciós céget, és magának vadássza az olyan történeteket, könyveket, alapanyagokat, amikben izgalmas szerep kínálkozhat számára. Vélhetően így kezdődött minden az Avával is, ugyanis az egyik producere Jessica Chastain, az egyik gyártója pedig az ő cége, a csupa nőkből álló Freckle Films. (Ezek után legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy mégsem nő rendezte a filmet.) 

Chastainnek pedig most jó szimata volt, mert remekül áll neki ez a szerep.

Ahhoz képest, hogy milyen finomak a vonásai, mennyire nőies az alkata és a kisugárzása, a Zero Dark Thirty óta tudjuk, hogy a „kemény csaj” szerepkör istenien passzol hozzá.

Talán pont a kontraszt miatt, amit a külseje a belső energiái ilyenkor előidéznek. Öröm nézni Avaként, ahogy váltogatja a profi bérgyilkos (és kegyetlen harcos) és az elveszett, önmagával békétlenül küszködő nő arcát, de talán a legjobb mégis az, amikor egykori idoljával, John Malkovichcsal játszhat együtt. Ha producerként neki köszönhető, hogy az összes epizódszerepben komoly színészeket láthatunk, akkor hálásak lehetünk neki, mert John Malkovich, Colin Farrell és Geena Davis is olyan sokat tesz hozzá az élményhez, hogy a film valósággal szintet lép tőlük. 

Különben valószínűleg egy könnyen felejthető, inkább képernyőre, mint vászonra való tucatfilm lett volna, így meg… nos, így is az. De amíg nézed, legalább el tudsz merülni benne. És ha bevállalod, hogy moziba mész miatta, akkor valószínűleg neked is lesz egy felemelő estéd, mert az élményt, hidd el, nem pótolja a kanapén kuckózás.

Gyárfás Dorka

Képek: Big Bang Media