Xenia Hausner 1951-ben született egy bécsi művész családba, édesapja Rudolf Hausner osztrák festő, szobrász. A bécsi Képzőművészeti Akadémián, illetve a londoni Királyi Akadémián (Royal Academy of Dramatic Art) díszlettervezést tanult, majd közel húsz éven át színpadi képeket tervezett színházi és opera-előadásoknak, illetve filmeknek, a londoni Királyi Operaháztól a Salzburgi Fesztiválig. Ez a háttér fellelhető a művészetében is, képei megkomponáltságában, a szereplők beállításán túl Shakespeare-től kölcsönzött művészi hitvallásáig, miszerint színház az egész világ, és mi mindannyian szerepeket játszunk benne. Xenia Hausner a mise en scéne-t (ejtsd: mizanszen; azaz a színpadi rendezést, megjelenítést) használja kreatív és kompozíciós elvként. „Megtanuljuk jobban megérteni a világot a fikción keresztül. Erről szól a művészet” – mondja.

Kizárólag festészettel 1992 óta foglalkozik, de hogy megszakította-e a színházzal való kapcsolatát azzal a mozdulattal, ahogy felvette az ecsetet, azt te is el tudod dönteni képeit elnézve.

Nacht der Skorpione (A skorpiók éjjele) című 1995-ös festménye az első színpadképszerű műve, amelyhez Hausner modelleket szerződtetett, beállított pózban lefotózta őket, majd festménnyé transzformálta a képet. A vásznon szereplő nők mintha egy éjszakai titkos találkozóra gyűltek volna össze, akárcsak (Hausner szavaival élve) Macbeth boszorkányai, akiknek sötét társaságához az alkotó is csatlakozott, ecsettel a kezében. A kép készítése közben derült ki, hogy mindannyian a Skorpió jegyében születtek, innen született végül a cím.

A skorpiók éjjele

Festményei középpontjában mindig emberek, és leggyakrabban pedig nők állnak, nem díszletként, dekorációs elemként, hanem akarattal, öntudattal, komplex gondolatokkal bíró, cselekvő emberekként.

„Az én univerzumom nőnemű. A munkám sarokpontjai és támasztékai a nők. A képeimen minden nemet ők képviselnek. Az emberiség összes témáját női szereposztással dolgozom fel.”

Idekapcsolódik szorosan a Das weibliche Maß (Női mérték) című kollázsa, amelyben a két női szereplőt összeköti, de egyben el is választja a T alakú vonalzó, amely egyúttal meg is méri őket. Végtére is a nők mindig szigorúbb elbírálás alá esnek, folyamatosan ki vannak téve a különféle külső szempontok alapján hozott méricskélésnek. „Mindig is független nőket festettem, már jóval a #metoo mozgalom előtt is. Véleményem szerint a nők sokkal jobban ábrázolhatók a művészetben. Többarcúak és komplexebbek, mint a férfiak. Többet tudnak tenni, és formailag is érdekesebbek. Az én figuráim nem pin-up szépségek, hanem határozott személyiségek. Férfiak is megjelennek alkalomszerűen, de inkább mint a vágy tárgya, amelyre a női tekintet kritikus szimpátiával tekint.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Női mérték

A szereplők jelenléte szimbolikus, túlmutat önmagukon, a kép többletértelemmel bír. Ám azt, hogy mi e kettősfenekű üzenet jelentése, nem rágja a szánkba, a megoldást, illetve az odáig elvezető gondolkodási folyamatot rábízza a nézőre.

„Nem kínálok használati utasítást vagy olvasási útmutatót. Épp ellenkezőleg. Az egyértelmű magyarázatokat unalmasnak találom. Az élet egy nagy kérdőjel. A művészetnek titokzatosnak, rendhagyónak és irracionálisnak kell lennie.”

E gondolat alapján lett a kiállításból a kedvenc képem az Adler und Engel, azaz a Sas és Angyal. Hausner gyakran állítja be a szereplőit egy jelenetbe, a mozdulatok, a testtartás, az arcok valamiféle kapcsolatot feltételeznek, ám az sohasem egyértelmű, hogy milyen a köztük lévő viszony. Harmonikus? Vagy toxikus? A képen ki a sas és ki az angyal? Az ölelés mennyire számít birtoklásnak? „A képeimnek nincs egyértelmű, tiszta üzenetük. Ezek töredékek. Nem szándékom, hogy egyértelmű helyzeteket teremtsek. Az élet nem fekete és fehér. A képek alapszituációi ambivalensek, de a néző mégis képes bennük olvasni, mert megérintik, mert értelmezni tudja őket a saját tapasztalatai alapján. A művészetnek meg kell mozgatnia dolgokat, stimulálnia kell a gondolatot” – mondja

Sas és Angyal

Xenia erős színeket használ, a kompozíciói nagyok és látványosak. Ahogy a folyamat, ahogy elkészíti őket, is rendkívül kimunkált: először megalkotja a hátteret a műtermében, mintha csak egy színpadot rendezne be, majd azt lefotózza. Azt, hogy mennyi munkát fektet egy-egy műalkotás hiteles létrejöttébe, jól példázza a Cage People (azaz Ketrecemberek) című festménye is. Hongkong a világ egyik leggazdagabb városa, a lakhatás mégsem megoldott mindenki számára. Több mint ötvenezren élnek egymásra pakolt, furnérkoporsókban szorongva. A festményhez Hausner megépíttetett a műtermében egy ilyen börtönszerű otthont, amelyet az ázsiai utazásáról hazahozott műanyag órával és piros összecsukható székkel rendezett be, mielőtt beköltöztette volna a két lakót, modelljét, egy ázsiai és egy európai származású nőt.

Ketrecemberek

Ez a másik dolog, ami közel viszi az emberhez a képek által megformált történeteket: a világpolitikai események illusztrálására gyakran használ különféle nációjú nőket.

Míg az ember talán könnyebben elfordítja a fejét egy olyan migrációról szóló kép láttán, amelyen kizárólag ázsiai, afrikai vagy közel-keleti szereplők vannak, a divatos platformcipőt viselő szereplő, a világító vonatablakban rémült tekintetű szőke férfi, vagy az anyja után hiába kapaszkodó világosbarna hajú kisgyerek már túlontúl ismerős kép ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást.

Exiles-sorozat, részlet

Hasonló a menekültekről szóló sorozatának egyik darabja, a Welcome: a három nő közül a két fehér bőrű az, akik baseballütővel és kalapáccsal felfegyverkezve, mindenre elszántan várnak a neonfényű vonatfülkében, ugrásra készen. Menekülnek, de hogy honnan és hová, azt nem tudhatjuk. Egy biztos, a címmel ellentétben egyáltalán nem a vendégszeretet jut eszünkbe e kompozíció láttán. És abban sem lehetünk biztosak, vajon nem keveredünk-e egy nap mi is ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, hogy ne legyen másunk, mint egy piros bőrönd, amibe kapaszkodva menekülőre kell fognunk, egykori kényelmes, gondtalan életünkről pedig talán csak a (még) rendezett ruháink árulkodnak.

Welcome

Fiala Borcsa