Kortárs művet venni egyre menőbb (és befektetésnek sem utolsó)! – Hogyan alakította át a járvány a műtárgypiacot?

–

Nem egészen egy hónappal ezelőtt a magyar műtárgypiac árgus szemekkel figyelt a Virág Judit Galériára, ami példátlan dologra vállalkozott: megtartotta első online árverését.

Méghozzá a saját honlapján, egy maga által fejlesztett szoftveren keresztül, ami nem egyszerűen a tételeket mutatta, és mellette az egyre növekvő liciteket, hanem valamilyen módon megidézte a „békebeli” árverések hangulatát is azzal, hogy streamelte az aukcióvezető tevékenységét és a telefonos liciteket. Természetesen a vállalkozást a korlátozások kényszerítették ki, és senki nem tudhatta, milyen eredményre vezet.

Egy műkereskedelmi aukción részt venni azelőtt társasági esemény volt – a Virág Judit Galéria például a Budapest Kongresszusi Központban tartotta a rendezvényeit, vagyis meglehetősen népes számú közönség előtt, felfokozott hangulatban, minden sikeres licitet tapssal ünnepelve. Szeptemberben már elesett ugyan ettől a lehetőségtől (mert akkor már csak maximum kétszázan vehettek részt egy rendezvényen), és ki kellett próbálnia egy hibrid megoldást: lehetett licitálni a teremben, telefonon (vételi megbízáson keresztül, ahogy mindig), illetve online is, de novemberben már teljes egészében digitális működésre kellett átállnia. 

Ráadásul az idén ez volt az első olyan árverés a galéria életében, amely kizárólag kortárs műveket sorakoztatott fel (tavaly vágtak bele ebbe először, de szeptemberben még szerepeltek a kínálatban klasszikus festmények is), vagyis duplán rizikós vállalkozás volt. És az egész szakma megnyugvására és örömére, hatalmas sikert könyvelhetett el. Az összleütés meghaladta a 300 millió forintot, a képek megközelítőleg 20-30 százaléka a felső becsérték feletti áron kelt el, és tíz kortárs művész alkotásáért adtak több mint tízmillió forintot a licitálók.

„Nem azt mondom, hogy nem számítottunk ekkora sikerre – mert nagyon jó anyagunk volt ősszel, és most télen is, tele gyűjtői darabokkal –, de ekkora érdeklődésre nem gondoltunk

– kommentálja ma Virág Judit az eseményt. – De nemcsak nálunk, hanem más hazai árverezőházaknál és külföldön is nagyon sikeresek az online árverések. Persze a kiállításokat meg kell nézni személyesen, hiszen fotók alapján nem lehet licitálni.”

 

Akkor tehát nincs is baj? Vagy a járvány még akár jót is tett a kortárs képzőművészetnek? – kérdezem Spengler Katalint, az egyik legkomolyabb magyar kortársgyűjtő házaspár egyik tagját, aki nemrég maga is válogatott anyagot egy jótékonysági árverésre (a Mosoly Alapítvány aukciójára, amely súlyos beteg gyerekek terápiáját támogatta), ami szintén meglepően sikeres volt. „Hogy jót tett volna a járvány a műtárgypiacnak, azt azért túlzás lenne állítani, mert a műtárgyvásárlás mindig is társas eseményekhez kötődött, és most a múzeumok zárva tartanak, a galériák is csak korlátozottan fogadhatnak látogatókat, a kiállítások nagy része, az árverések, vásárok pedig átköltöztek az online térbe. Ugyanakkor a műtárgypiacra is érvényes, hogy a pandémia katalizált benne egy olyan változást, ami már rég érlelődött: a digitális átállás felgyorsulását.

Az is tény, hogy ha csak az eladásokat nézzük, akkor a műtárgypiac nem szenvedett olyan nagy károkat, mert ne felejtsük el: a műtárgy mindig is fontos befektetés volt, és most, hogy az ingatlanbefektetés értéke bizonytalanná vált, sőt lejtmenetbe került, nagyobb érdeklődés irányult a műkereskedelemre.” 

Virág Judit pedig hozzáteszi: „Van egy tehetős gyűjtői réteg, amelyik, ha megtalálja pont azt a műtárgyat, ami hiányzott a gyűjteményéből, akkor arra most is áldoz. Mi azzal is magyarázzuk a nagy vásárlókedvet, hogy ez a jól szituált közönség az elmúlt tíz hónapban nem tudott mire költeni: nem tudott utazni, nem volt mit csinálnia. Elég sok olyan vállalkozó ügyfelünk van, akinek az üzletét épp a Covid lendítette fel, mellettük pedig nagyon sok új vásárló bukkant fel, akik a legkülönfélébb korosztályból és foglalkozásból érkeztek.

Végül is egy festmény ára olykor nem több, mint egy nagyméretű új tévé vagy egy ülőgarnitúra ára. És akinek van egy szép lakása vagy irodája, az ma már nem tehet fel egy IKEA-posztert a falra.” 

Judit azt is elmondja, hogy tulajdonképpen már a szeptemberi árverés eredményei is biztatók voltak: meglepetésükre a tételek mindhárom úton-módon (offline, telefonon és online) egyenlő arányban keltek el. A sikerben mindenképp nagy szerepet tulajdonít a saját árverési felületnek, amibe egyedüliként invesztáltak a magyar piacon. A többi galéria egy axioart nevű felületet használ, amit bárki igénybe vehet, csak annak az árverési tételek árához hozzá kell adnia az aukciós felület jutalékát is. Plusz ebben a szektorban, ahol nagyon fontos a diszkréció, jelentőséggel bír az is, hogy aki a Virág Judit Galéria oldalán licitál, annak az adatai csak a galériához futnak be, más nem láthatja őket. 

Saját digitális felületbe beruházni azonban nem mindenki számára opció, ahogy azt Spengler Katalin is megállapítja: „Leginkább a nagy aukciósházaknak van tőkéjük arra, hogy online rendszereket fejlesszenek ki, amivel az eladásaikat biztosítani tudják – egy kortárs galéria esetében kevesebb erre az anyagi lehetőség. Úgy tudom, nálunk egyelőre csak az acb Galéria állt át arra, hogy online kiállításokat is rendezzen, a többi galéria továbbra is a fizikai terében rendez tárlatokat, amikre csak egyéni regisztrációval lehet ellátogatni, ez pedig messze nem ugyanaz az élmény, mint a járvány előtti időkben volt:

nincs megnyitó, kisebb az esély megismerkedni a művésszel, elmaradnak fontos találkozások és elmaradhatnak az értékes, értő tárlatvezetések is.” 

Megkérdeztük hát Pados Gábort, az acb Galéria vezetőjét, hogy neki milyen tapasztalata van a digitális átállással, egyáltalán mennyi időbe telt, amíg rászánta magát. „A járvány kitörése minket is – mint mindenkit – sokként ért, gyakorlatilag lefagytunk, és pár hónapra hibernált állapotba kerültünk. Aztán a home office-ban rájöttünk, hogy ki kell találnunk valamit, és viszonylag gyorsan döntöttünk arról, hogy akkor online kiállításokat fogunk rendezni. A programunk azóta hibriddé vált: rendeztünk két kiállítást offline és online egyszerre, mert szeptemberben például (bizonyos korlátozások mellett) még megnyitót is tarthattunk a hagyományos módon, azóta pedig a kiállításainkat megnyitó nélkül nyitottuk meg, de működnek az offline térben is, hiszen kereskedelmi egységként tudunk látogatókat fogadni, csak a járványügyi szabályok szigorú betartásával” – mondja.

Viszont aki felmegy az acb Galéria honlapjára, és bekukkant egy-egy ilyen online kiállításra, az azt is láthatja, mennyi ötletre inspirálta őket az új megnyilvánulási forma. „Igen, az online programjainkat próbáltuk érdekesebbé tenni kreatív megoldásokkal, például valóságos tereket kevertünk fiktív terekkel, megépítettünk egy új kiállítóteret, ami csak online volt látogatható, és készítettünk filmeket is – mondja Pados Gábor. – És nem állunk le, most is épp egy interjút forgatunk egy külföldi művésszel, és vannak további terveink is… Mindemellett nagyon várjuk január 11-ét, hátha utána lazítanak a szigorításokon. Hiányoznak a találkozások ugyanúgy, mint mindenkinek.”

Schneller János, aki Bánki Ákos képzőművésszel közösen harmadik éve kortárs művészeti vásárokat rendez (most éppen Resident Art Fair néven a Horánszky utcai A.P.A. Galériában), szintén egy hibrid megoldásra esküszik, de másképp. Ő a vásárok katalógusát teszi fel a netre (amit most például már több mint kilencezren töltöttek le), és aztán fogadja az érdeklődőket a galériában. Illetve létrehozott egy pick-up pontot is, ahol az autóból átveheti a kiválasztott és kifizetett művet az, aki most nem kockáztatná meg, hogy zárt térbe menjen. 

„Folyamatosan jönnek az érdeklődők, úgyhogy én nem érzem úgy, mintha válság lenne ebben a szektorban, de ez nem feltétlenül a pandémia következménye, hanem a kortárs művészet hirtelen felfutásáé is – véli.

– Most egyfajta trend lett, úgy, mint korábban a bor vagy a dizájn volt. Engem nagy örömmel tölt el, mert mindig ezt szerettem volna: hogy a kortárs képzőművészetnek is legyen egy szélesebb társadalmi bázisa, és ne egy szűk réteg kiváltsága legyen.

Ennek a jeleit látom az elmúlt egy-másfél évben.”

És magyarázatot is talált rá: „A sikeres eladásokban talán az is szerepet játszik, hogy az emberek tudják: kortárs művészetet vásárolni értékálló befektetés, tehát inkább itt álljon a pénzünk, mint bankban, ahol nem kamatozik. És az is benne van, hogy elkezdődött egy új kanonizációs folyamat: a hatvanas–hetvenes évek képzőművészete, például Keserű Ilona, Bak Imre, és az Iparterv művészei mára sokak számára megfizethetetlenné váltak, a fiatalok tehát elkezdték megkeresni a saját művészeiket, akik az elmúlt évek digitális látásmódjára és arra a vizuális boomra reflektálnak, amit megélünk. Mi ezért álltunk rá arra, hogy a nagy nevektől inkább nyomatokat árulunk, a fiataloktól pedig – akiknek még nincs akkora reputációjuk – táblaképeket.” 

Pados Gábor ehhez még hozzáfűzi: a kortárs művészet fellendüléséhez hozzájárultak a Magyar Nemzeti Bank vásárlásai is – szerinte ez sok kis galériának jelentett segítséget az elmúlt időszakban, és a Falk Miksa utcai (azelőtt főként klasszikussal kereskedő) galériákat is ez terelhette afelé, hogy bele merjenek vágni a kortársak értékesítésébe is. 

Schneller János azonban azt szeretné, hogy ne csak az üzletet – sőt ne elsősorban azt – lássuk meg bennük: „Mindig azt mondom, hogy ha lehet, ne befektetési céllal érkezzenek hozzánk az érdeklődők, mert úgysem lehet tudni, kiből lesz majd nagy név a mai fiatalok közül. A műtárgy legyen impulzusvásárlás: vagyis azért vegyenek meg egy képet, mert megszólítja őket, mert direkt nekik mond valamit, és úgy érzik, együtt tudnak vele élni. Nem a név a fontos, hanem a személyes kapcsolódás élménye.” 

Neki is részben érzelmi kérdés a kereskedelem:

„Számomra a legnagyobb élmény az, hogy több tucat ember nálunk vásárolta meg az első műtárgyát. Mert aki az elsőt megveszi, az utána elkezdi követni legalább azt a művészt, akit egy kép révén hazavitt magával, de aztán szép lassan a többit is.”

Pados Gábor galériája a hazai művészeti élet legjobbjait képviseli, ráadásul külföldön is példátlan sikerrel. Elképesztő eredmény, hogy még ebben a helyzetben is meghívást kaptak az Art Basel digitális kiadására, ahová csak száz galéria jutott be szerte az világból, mint ahogy a londoni Frieze Mastersen és az Art Basel Miamin való részvétel is felér egy-egy elismeréssel. „A mi bevételünknek eddig a nagyobb része érkezett külföldről, és csak kisebb Magyarországról – ez az arány most megfordult. Bár a nagy vásárok online tereibe meghívást kaptunk, de a kapcsolatainkat sokkal nehezebb így ápolni” – mondja. 

És nem feledkezik meg a szakma többi, nehézségekkel küszködő tagjáról sem. „Vannak így is, akik nehéz hónapokat élnek meg, tudok olyan galériáról, ahonnan el kellett küldeni alkalmazottakat – mondja. – Az acb Galéria szerencsére nem panaszkodhat, ugyanakkor mégsem tudok lelkesen nyilatkozni a fellendülésről, mert torkig vagyok az egész helyzettel. Természetesen bennünk is van félelem a betegségtől, hiszen rengeteg rossz hír jut el hozzánk, és ezt nem szeretem akkor sem, ha vannak pozitív gazdasági hatásai is. Azt gondolom, ha a járvány nem tör ki, az acb Galéria akkor is jó évet zárhatott volna, csak még jobban szerepeltünk volna a nemzetközi vásárokon és máshol.

Azért ne felejtsük el, a képzőművészet vizuális műfaj, és az emberek szeretik megnézni a műveket a saját szemükkel. Az online megjelenés sosem lesz olyan, mint a valóságos.”

Spengler Katalin éppen ezért mondja: „Azt gondolom, a kortárs képzőművészettel kapcsolatban a járvány nagy vesztese a nagyközönség, mert az ő lehetőségeik szűkültek be azáltal, hogy a múzeumok bezártak és nincsenek tárlatvezetések. A művészeknek pedig azért nehéz, mert a kiállításaikat el kellett halasztaniuk ki tudja, mennyi időre, és így nem tudnak tervezni. Illetve a járvány legnagyobb vesztesei a múzeumok, amiknek most egyáltalán nincsenek bevételeik, a kiadásaik viszont alig csökkentek.”

De talán még ezeknek is jót tehet, hogy legalább a műtárgypiac mozgásban maradt, vagy akár fel is lendült. A művészeknek – mondanunk sem kell – azért, mert a képeladásokból meg tudnak élni, tovább tudnak alkotni. A múzeumoknak azért, mert megmarad a közönségük, amely talán egyre jobban éhezik így a kiállításokra, tárlatvezetésekre, az elhalasztott társasági eseményekre. A nagyközönségnek pedig azért, mert ha majd újra beindulhat a hagyományos művészeti élet, legalább nem a nulláról kell felépíteni. Addig pedig nézelődjünk, vigasztalódjunk a digitális kiállításokon! 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: A.P.A. Galéria