–

Rubónak gyakran mondogatta kisfiú korában az apja, hogy legyen büszke a sötét bőrére, a fekete hajára és a mélybarna szemére, mert a cigányok mind Indiából, a Nap országából jöttek. Útra keltek és szétrajzottak a világban. Arról a vidékről származnak mindnyájan, ahol a tüzes, narancsszínű izzás úgy felragyogtatja a színeket, hogy a mohó szem nem tud betelni a sárgák, vörösek, kékek, lilák és zöldek gyönyörű villódzásával.

Ezért van, mondta Rubónak az apja, hogy mi, cigányok, nem szeretjük a szürkét. Szomorú szín az. Nem köszön vissza abból a nap mosolya, csak a felhők sírása. Amikor Rubó betöltötte a tizennyolcadik évét, örömében, hogy nagykorú lett, egy sugaras napkorongot tetováltatott a bal karjára. Arra gondolt, ez majd mindig emlékezteti rá, honnan is jön. Ha fázik, vagy elfogynának körülötte a színek, ez a nap majd belülről melegíti. Utat mutat a szürkeségben a fény felé.

Ott gömbölyödött a sugaras napocska Rubó egyre izmosabb karján, és mindenki tudta róla a faluban, hogy ez a napocskás fiú süti a legfinomabb kenyereket. Merthogy Rubóból pék lett. Ezt a szakmát választotta.

Úgy okoskodott, hogy kenyér mindenütt kell, aki pedig a kenyeret süti, annak magának is mindig lesz mit ennie.

Amikor húszéves lett, elindult a falujából, hogy felmenjen a városba. Úgy számolt, hogy ott több ember él, több kenyeret kell sütni, több kéznek akad munka. Elköszönt az apjától, anyjától, testvéreitől, és ment hegyen át, völgyön át. Ment távolsági busszal, aztán egy kicsit vonattal, utána meg elég sokat gyalog. Mire a városba ért, majdnem elfogyott a pénze. A ruháját belepte a por, az eső megáztatta, a szél megtépte, a cipőjére pedig akkora rögök ragadtak, mintha nem is cipőt, hanem ormótlan sárcsizmát viselt volna.

Amikor a város határába ért, el is gondolkodott raja, hogy hol hozhatná egy kicsit rendbe magát. Látott egy nagy, fehér szökőkutat. Levetette az ingét, kilögybölte, aztán megmosta az arcát is, és letisztogatta szépen a cipőjét. Arra jött egy rendőr, és szigorúan nézett Rubóra. Nem szabad a szökőkútban fürdeni, hallod-e? – kiáltott rá. Rubó elnézést kért. Szépen visszavette az ingét, ment tovább. Kicsit nedves volt még az ing, de nem bánta, mert erősen sütött a nap, és legalább hűsítette a hátát.

Nagy volt a forgalom, villogtak a lámpák, buszok kanyarodtak. Rubó csak kapkodta a fejét. Az is aggasztotta, hogy itt, ebben a hatalmas városban minden sarkon akadt egy pék. Tele voltak a kirakatok parasztkenyerekkel, kakaós csigával, zsemlével, kiflivel, cipóval. Rubó megfigyelte, hogy a városi kifli kicsit kevésbé görbül, mint az otthoni. Más kifogásolnivalót nem talált a szépen megsütött, kosarakba pakolt pékárukban.

Betért egyik ilyen nagy, fekete cégéres péküzletbe, és megkérdezte, nincs-e szükségük pékre.

A pultos lány azt felelte, hogy nincsen, mert ők mindennap fagyasztva kapják a tésztát, amit egy teherautó szállít ki nekik. Csak be kell tenni hajnalban a sütőbe, és nyitásra ki is sül.  Rubó vállat volt, próbálkozott tovább. A következő helyen meg azt válaszolták neki, hogy nem kell nekik pék, csak takarító. Rubó kenyeret akart sütni, nem pedig söprögetni, úgyhogy innen is továbbállt. Benyitott a harmadik pékhez is, ahol meg azt tanácsolták neki, hogy jöjjön vissza egy hónap múlva, hátha addigra lesz üresedés.

Ekkorra már nagyon megéhezett. Megtelt az orra a finom illatokkal, és hangosan korgott a gyomra. Vett magának egy fél kiló krumplis kenyeret, letörte a sarkát, mert mindig az a legfinomabb, és sétált tovább.

Menet közben megállapította, hogy az ő kenyere ennél ízesebb, és bizony jól jártak volna ebben a sütödében, ha mégis őt veszik fel péknek.

Ment a kenyérrel a hóna alatt, keresztül a füstös, zajos városon, és már azt se tudta, merre jár. Kimerült volt, fájt a lába. Egyszer csak látta, hogy véget ér a járda, és mindenki lemegy a lépcsőn a föld alá. Na, gondolta, odalent biztos hűvösebb van, lemegyek én is.

Egy kör alakú, visszhangos aluljáróban találta magát. Emberek jöttek-mentek, siettek a dolgukra. Egy asszony paprikát árult, rámosolygott Rubóra. Rubó visszamosolygott, mire az asszony adott neki egy formás paprikát. Ettől mindjárt jobb kedve lett. Körbefordult, nézelődött. Jó lett volna valamit inni a sok kenyérre, de már megfogyatkozott a pénze, nem akarta elkölteni, ami maradt.

A kör alakú aluljárónak éppen olyan alakja volt, mint Rubó karján a napkorongnak. Ez nem lehet véletlen – töprengett. Megnézte, hova vezet az első sugár. Felment, egy villamosmegállót talált odafent. Megnézte, hová nyílik a második. Egy buszmegállót látott, tele várakozó emberekkel. A harmadik egy szökőkutas parkba vitt. Na, Rubó, a szökőkúttól már elzavartak egyszer, gondolta, oda ne menj! A negyedik a metróba, még mélyebbre vitte Rubót. Visszahőkölt a mozgólépcső láttán, nem volt kedve lemenni. Az ötödik kijárat egy forgalmas sugárútra vitt fel, ahol zörögve haladtak a buszok a híd felé.

Már csak egyetlenegy sugara maradt a napocskának, az aluljáró hatodik kijárata. Rubó indult volna felfelé, amikor valaki megfogta a vállát.

Ülj le, tesó, igyál velünk egy kortyot! – mondta Rubónak egy alacsony, cingár ember.

Rubó szomjas volt, meghúzta az üveget. Meg is szédült rögtön, mert bor volt, amivel kínálták. Leült a fal tövébe a kartonpapírra, és érezte, hogy forog vele a világ. A maradék kenyeret és az ajándék paprikát megosztotta a cingár emberrel, aztán a fejét a falnak támasztva pihent egy kicsikét. Hamarosan feltűnt az aluljáróban egy rendőr. Talán ugyanaz volt, amelyik a szökőkúttól elkergette őt, talán egy másik, Rubó mindenesetre jobbnak látta, ha odébbáll. Megköszönte a bort, aztán elindult felfelé az utolsó, hatodik kijáraton.

Az aluljárónak ez a lépcsője egy keskeny utcára futott ki. Rubó pompás kirakatot látott, tele frissen sült pizzákkal. A kerek pizzák a nagyanyja bodagjára, a cigánykenyérre emlékeztették őt, csak épp a tetejük meg volt pakolva mindenféle jóval. Rubó korábban sose látott ilyet. A kirakatot három színű zászló szegélyezte. A színei olyanok voltak, mint a magyar zászlóé, csak másmilyen sorrendben: zöld, fehér, piros. A cégér egy hatalmas, kerek napkorong volt, alatta felirat: Sole pizzéria.

Rubó belépett, megcsapta a finom illat. A pult mögött sötét hajú, fekete szemű férfi állt. Melyikből kérsz? – mutatott a pizzákra.

Rubó elmondta, hogy nem vásárolni szeretne, hanem munkát keres. Szeretne finomakat sütni az embereknek.

A férfi elmosolyodott. Jó helyen jársz, mondta. Látom, hogy biztos vagy a dolgodban! Már magadra is tetováltattad a jelünket, a napkorongot. Fel vagy véve, fiam!

Rubó másnap hajnalban munkába állt. Hamar megtanulta a pizzakészítés minden fortélyát. Úgy nyújtotta a szépen megkelt tésztabucikat, mint a nápolyi legények, és úgy szórta meg őket szalámival, sonkával, sajttal, hogy minden járókelőnek összefutott a szájában a nyál. Rubó még ma is ott dolgozik a Sole pizzériában. Az üvegen keresztül meg tudjátok őt lesni munka közben. Érdemes bekukucskálni, ha arra jártok! Szívesen megmutatja, hogyan táncol a levegőben a tészta, mint valami szétterülő, fehér szoknya. Villog izmos karján a napkorong, és mindenki tudja róla, hogy a kicsit megsült pizzákat sose a szemétbe dobja, hanem odaadja azoknak, akiknek nincs pénzük ennivalóra. A cingár kis embernek az aluljáróból, a betérő, éhes gyerekeknek, és az öreg bácsiknak, akik számolgatják a tenyerükben az aprópénzt.

Egyszer állítólag még a morcos szemöldökű rendőrt is megvendégelte az aluljáróból. Az egész városban ő süti a legjobb pizzát. Ha tudni szeretnétek, mi a titka, kérdezzétek meg! Talán a színek és a fény, talán a mosolya, ami ott bujkál a napízű tészta melegében.

 Tóth Krisztina