Így lett Magyarországból kommunista ország – A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

–

Az 1945-ös koalíció

A Független Kisgazdapárt a második világháború utáni első, 1945-ben tartott választásokat 57,03 százalékos eredménnyel nyerte meg, mégsem alakíthatott önállóan kormányt. A jelen lévő szovjet hadsereg nyomására ugyanis koalícióra kellett lépniük a Magyar Kommunista Párttal, valamint a Szociáldemokrata Párttal és a Nemzeti Parasztpárttal. Az összefogás taktikai alapú volt, nem jelentett tényleges szövetségi politizálást. A résztvevők egyetértettek abban, hogy el kell határolódni a múlttól, és helyre kell állítani az országot a háború után, stratégiai céljaik azonban igencsak eltértek egymástól.

Míg a legjobb választási eredményt elérő Független Kisgazdapárt demokráciában gondolkozott, a kommunista párt a szocializmus létrehozását akarta. Az MKP az úgynevezett szalámitaktikát kezdte alkalmazni koalíciós partnerével szemben: nagyon leegyszerűsítve a folyamatot, az MKP támadta az FKGP jobboldali szárnyához tartozó politikusokat, a baloldali szárnyához tartozókat pedig meg akarta nyerni magának. A kisgazdapárt egységét a párt centruma igyekezett megőrizni. A „szalámizás” folyamatában 1947 elején a centrumhoz tartozó Nagy Ferenc miniszterelnököt és Kovács Béla főtitkárt vették célba. Kovács elhurcolása után Nagy lemondását is sikerült elérniük 1947 júniusára, ez fontos mérföldkőnek bizonyult az 1949-es kommunista hatalomátvételhez vezető úton.

Ki volt Kovács Béla?

Kovács Béla kisparaszti családban született 1908. április 20-án, Patacson. Maga is földművesként indult az életnek, de korán elkezdett politizálni is. Vida István megfogalmazása szerint „a felemelkedni, polgárosodni akaró, a világ dolgai iránt érdeklődő parasztember típusát testesítette meg”, az úgynevezett „polgárparasztot”.

Kovács a Horthy-korszakban hatalmat gyakorlókat feudális jellegű, antidemokratikus csoportosulásnak tartotta, és leginkább a népi írók nézeteivel szimpatizált. Országosan ismert politikussá a második világháború után vált.

1945 augusztusában a Független Kisgazdapárt főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, majd 1945. november 15-től néhány hónapra a Tildy-, illetve a Nagy Ferenc-kormány földművelésügyi minisztere lett, erről lemondva 1946 februárjában átvette az FKGP központi apparátusának az irányítását. 1946 nyarától egyre többször adott hangot annak a nézetének a nyilvánosság előtt, hogy a kisgazdapártnak és a polgári erőknek fel kellene lépniük a kommunistákkal szemben. Kovácsot tehát pályáját nézve nyugodtan tarthatjuk „harmadik utas” politikusnak, aki mind a hagyományos jobboldallal, mind a szocialista baloldallal szemben állt, ám a parasztság körében rendkívül népszerű volt. Nem csoda, hogy eltávolítását Rákosiék 1947-re kulcsfontosságúnak ítélték.

Kovács éveket töltött orosz börtönökben (több helyen olvashatjuk vele kapcsolatban, hogy a Gulagot is megjárta, azonban Palasik Mária szerint – bár Kovács sorsának tragikuma nem megkérdőjelezhető és elhurcolásának dátuma joggal lehet a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja – ez az állítás nem állja meg a helyét), majd hazatérése után magyarországi börtönökbe került, és csak 1956 áprilisában bocsátották szabadon.

Részt vállalt a forradalomban, Nagy Imre kormányában földművelésügyi, majd államminiszter lett. A forradalom bukása után többször tárgyalt Kádár Jánossal, kereste a kiegyezés lehetőségét, de a feltételeit visszautasították.

Visszavonult, 1958-ban mégis képviselőséget vállalt. Elhatalmasodó betegsége azonban megakadályozta, hogy tevékenyen részt vegyen a közéletben: 1959. június 21-én elhunyt. 

 

Lehetett-e volna másképp?

Ha a kezünkbe vesszük a kisgazdapárt lapjának, a Kis Újságnak az 1945-ös vagy 1946-os számait, azt látjuk, hogy a publicisták komolyan hittek abban, hogy új, valóban demokratikus korszak elején állnak. Sajnos optimizmusukat nemcsak az idő, hanem az újabb történeti kutatások sem igazolták. Ahogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a (volt MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös Vidéktörténeti Kutatócsoportjának eddigi kötetei világosan bizonyították, a szovjet csapatok megjelenésével egy időben szerveződő nemzeti bizottságokban, sőt az 1945 tavaszán, frissen alakuló pártok szervezeteiben is mindenhol ott ültek a kommunista párt emberei, akik kezdettől a közigazgatás irányításának átvételét tervezték. Természetesen az MKP nem érhetett volna el sikert a szovjetek hathatós támogatása nélkül. Ahogy Baráth Magdolna rámutatott egy tavaly megjelent tanulmányában (amely ebben a könyvben olvasható), ez a megállapítás szorosan összefügg a Szovjetunió politikájának alakulásával, amely – elsősorban biztonságpolitikai szempontból – szerette volna fenntartani az antifasiszta együttműködést, de ki akarta terjeszteni érdekszféráját is.

A kommunista párt egyeduralmára építő szovjet típusú politikai rendszerek a térség országaiban fokozatosan, több fordulat nyomán alakultak ki. Arra, hogy az események milyen forgatókönyv alapján zajlottak le, több elmélet létezik.

Nyikita Petrov orosz történész szerint például Sztálin 1945 elejére tervet készíttetett a kelet-közép-európai államok szovjetizálására. Más források szerint fenn akarta tartani a demokratikus berendezkedés látszatát.

Ebből arra lehet következtetni, hogy Sztálin valójában a mozgástér határait kitapogatva, az eseményekre reflektálva hozta döntéseit – konkrét terve azonban nem volt a második világháború utolsó évében. Több szerző szerint a Truman-doktrína és a Marshall-terv meghirdetése hozta a fordulatot a szovjet politikában, mások szerint azonban ezek csak katalizálták a kelet-közép-európai államok szovjetizálásának folyamatát, ami már – mint láttuk – az 1944–1945-ös harcok idején elkezdődött. Fontos állomásnak számított, amikor Moszkva létrehozta a Kommunista Tájékoztató Irodát (Kominform) azzal a céllal, hogy irányítsa és homogenizálja a részt vevő pártokat. Thomas T. Hammond szerint Kelet-Közép-Európa átalakításához a korábbi, Mongóliában szerzett tapasztalatokat használták fel, de azzal a különbséggel, hogy a kialakított modellt hozzáigazították az adott országhoz.

A forgatókönyv tizenegy lépést tartalmaz

  1. A forradalmi párt megalakítása szovjet ügynökök segítségével.

  2. Idegen seregek megszállása, ami ürügyet ad a Vörös Hadseregnek a „felszabadításra”.

  3. Szovjet felügyelet alatti ideiglenes kormány megalakítása.

  4. Nemzeti hadsereg létrehozása.

  5. Az ország szovjet megszállása, amihez igénybe veszik a helyi erők támogatását.

  6. Új, széles körű, „népfronton” alapuló ideiglenes kormány alakítása.

  7. A helyi kommunista párt bevonása a Kominform alá.

  8. Szovjet tanácsadók elhelyezése.

  9. Koalíciós kormányzás helyett szovjet típusú demokrácia meghonosítása.

10. Tisztogatás.

11. A teljes intézményrendszer átszervezése szovjet mintára.

1947 végétől 1948 decemberéig minden térségbeli országban egyesítették a szociáldemokrata és kommunista pártokat, majd stabilizálták hatalmukat. Ezt követte a kölcsönös barátsági és együttműködési egyezmények megkötése, amit a KGST 1949. januári megalakítása foglalt rendszerbe. A Kominform létrehozását a Marshall-tervre adott politikai, a KGST-ét pedig az arra adott gazdasági válaszként értékelhetjük. A kommunista tábor 1949-re vált teljessé a Kínai Népköztársaság és az NDK kikiáltásával, ekkorra közösítették ki Jugoszláviát is.

A Varsói Szerződés létrejöttével lett teljessé a keleti blokk szervezete, ami bebetonozta a benne lévő államokat. A magyarországi kommunista fordulat tehát vélhetően nem következett volna be, ha országunk nem kerül a Szovjetunió érdekszférájába.

A kommunizmus áldozatainak száma

Nagyon nehéz megbecsülni, hogy a kommunizmusnak voltaképpen hány áldozata volt, hiszen máig tartanak a viták arról, hogy kiket tekinthetünk egyáltalán annak. Csak azokat, akiket bizonyíthatóan meggyilkoltak, vagy azokat is, akiket deportáltak, bebörtönöztek, kitelepítettek, illetve más atrocitás érte őket?

Az 1997-ben megjelent A kommunizmus fekete könyve című kötet bevezető tanulmánya százmillióban állapítja meg az áldozatok számát.

Vannak olyanok, akik szerint ez alul-, de olyanok is, akik szerint ez felülbecsült adat. Magyarországon hasonlóan nehezen lehet egzakt számokat mondani. Pontosan tudjuk például, hogy az 1956 utáni megtorlások folyamán 231 embert végeztek ki, vagy azt, hogy közel 600 ezer magyar állampolgár raboskodott a Szovjetunió táboraiban a második világháborút követően. Sorolhatnék még adatokat, de a számok sajnos néha elkendőzik az emberi tragédiákat, amik mögöttük vannak.

Kovács Béla egy volt az áldozatok közül. Nem végezték ki, de mint láttuk, karrierjét derékba törte a kommunizmus, és éveket töltött börtönben ártatlanul (halála után 30 évvel, 1989. május 26-án a Szovjet Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta). Sorsában számos honfitársunk osztozott.

Szőts Zoltán Oszkár

A szerző történész, az Újkor.hu történettudományi ismeretterjesztő portál főszerkesztője és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos főmunkatársa.

Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis