–

– Mit csinálsz?

– Semmit. Írok. Írnék. Ülök. Nem jut eszembe az első sor. Így aztán a többi sem.

– Elszívunk egy cigit?

– Leszoktam.

– Én is… Mi a sztori?

– Sztori?

– A történet, amit meg akarsz írni, haver. Meséld el!

– Ha el tudnám mesélni, le is tudnám írni.

– Akkor hagyd a fenébe! Sétáljunk egyet.

– Jön a Valentin-nap, és megígértem a szerkesztőnek, hogy küldök rá valami novellát. Azt szeretnék, ha egy férfi szerző írná. Már le kellett volna adnom, de nem jut eszembe az első sor. És persze a többi se így.

– Akkor kezdd a végén! Mi a csattanó? Mi az utolsó mondat?

– Mondjuk az, hogy: „Akarom!”

– Mit akarsz?

– Nem én mondom, hogy akarom, hanem ezt mondja a fiúnak a lány a novella végén.

– És mit akar?

– Erről nem fogok írni.

– Azt mondtad, róla fog szólni a novella, a lányról, nem?

– Róla, róla, de mondtam, hogy ez az utolsó mondat lesz. Akarom, mondja a lány, aztán snitt.

– Oké, akkor mesélj mást róla. 

– Hát, egyszer csak ott volt. Nem tudom, hogy került oda. Sose kérdeztem.

– Mit csinált?

– Vett egy kólát. Izgalmas, mi? Mögötte álltam a sorban.

– És?

– Semmi. Szuggeráltam, hogy forduljon meg.

– És megfordult?

– Nem. De ahogy hátranyúlt, és megigazította a haját, tudtam, érzi, hogy ott vagyok. Aztán később kiderült, hogy ismeri az egyik haveromat. Odajött hozzánk.

– És mit mondott?

– Azt, hogy szia, gondolom.

– Hülye! És aztán?

– Nem tudom. Semmit nem mondott. Bámultam.

– És ő?

– Mindenhová nézett, csak rám nem, úgyhogy tudtam, oké lesz.

– Megcsókoltad?

– Ja, ő engem.

– Nahát!

– Kiment a klotyóra éjféltájban, és összevissza bukdácsolt, pedig nem is ivott sokat, azt mondta, ha nem jön vissza tíz percen belül, menjek érte, és mentsem meg.

– És megmentetted?

– Nem, visszajött nyolc perc negyvenöt másodperc múlva.

– És aztán?

– Mondom, megcsókolt. Biztos örült, hogy visszatalált.

– Aztán mi lett?

– Figyelj, ez nem egy Rómeó és Júlia-történet, épp ez a baj, nincs mit mesélni róla, nem tudom, hogy lesz ebből novella.

– Akkor miért nem írsz olyan lányról, akiről van mit mesélni?

– Mert én erről a lányról akarok írni. A történet nélküliről. Csak nem tudok.

– Jó, akkor mesélj róla még nekem. Milyen volt?

– Spicces. Az egyik szeme alatt elkenődött a festék. A haja meg összevissza állt, fújt a szél.

– Szép volt?

– Nem tudom. Inkább rémült.

– Félt tőled?

– Nem, tőlem nem félt.

– Mi történt?

– Aznap, amikor megismertem? Semmi. Sétáltunk a sötétben, amíg kicsit kijózanodtunk. Vettünk cigarettát. Felvette a kabátomat. A zsebemben maradt az öngyújtója. Nem adtam vissza. Pedig kérte, de az már máskor volt, valami panzióban voltunk, feküdtünk az ágyban, azt hiszem. Majdnem szétrepedt a hólyagom. De nem mentem ki, mert arra gondoltam, akkor biztos felöltözik, mire visszajövök, és vége lesz ennek az egésznek. Így is vége lett, de kicsit később.

– Miről beszélgettetek?

– Egyfolytában beszélt, de nem emlékszem, miről.

– Elbambultál?

– Nem, dehogyis. Mindenre emlékszem.

– Csak arra nem, amit mondott?

– Arra nem. Elmesélte az egész életét, gondolom, beleértve a házasságát. De arra pont nem voltam kíváncsi.

– Belezúgtál nagyon, ugye?

– Nem. Nem hiszem.

– Mi az, hogy nem hiszed?

– Nem válok el.

– Miért?

– Mert kurvára imádom a feleségemet.

– És azt a lányt?

– Nincs már az a lány. És nem is volt.

– Szoktad látni?

– Nem.

– Nem keres?

– Nem.

– Nem keresed?

– Nem.

– Ebben állapodtatok meg?

– Nem állapodtunk meg semmiben.

– Sírt, amikor elhagytad?

– Nem sírt. És nem hagytam el. Nem voltunk együtt soha.

– Meg fogod keresni egyszer?

– Nem. De írok neki egy novellát.

– És mi lesz az első mondat?

– Az, hogy én is akartam.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kateryna Soroka