–

Mondanom sem kell, úgyis tudjátok: a mozifilmek szempontjából tragikus volt az idei év. A mozik az év több mint felében zárva tartottak, és amikor épp kinyithattak is (a nyár folyamán, és az ősz első heteiben), a közönségük akkor sem mert jegyet váltani, vagy jobb dolga is akadt a rövid ideig tartó szabadságban. Ez a számok tekintetében azt jelenti, hogy március közepéig, amíg be nem ütött a krach, 57 film került vászonra, utána pedig legalább ennyi (de inkább több) nem, mert határozatlan időre elhalasztották a premierjét.

És amit még kihoztak a nyári időszakban, az sem járt jól, mert alig látta valaki – egy két és fél-három hónapos leállás (ami alatt ráadásul folyton a második hullám réme fenyeget) ugyanis pont elég arra, hogy megváltozzanak a nézői szokások, és az emberek rájöjjenek: otthon is lehet filmet nézni. És bár erről nincs adatom, de meggyőződésem: a filmek és a sorozatok közti „versenyben” is ez volt a döntő fordulat – ami persze megint nem a mozik malmára hajtotta a vizet. Aki otthon ül nap nap után, az szívesebben vág bele egy több évadot, de minimum több epizódot felölelő történetbe, mert annál jobban kiszakad a valóságból. És mára nem egy, nem kettő, hanem több tucat olyan minőségű sorozatból válogathatunk, ami a legjobb filmek színvonalát idézi – mivel a legjobb filmesek álltak át a sorozatkészítésre. Pedig a kettő nem ellenfele egymásnak, hanem az egyik kiegészíti a másikat:

vannak történetek, amiket el lehet mesélni két órában, más történeteket meg csak folytatásokban. Van, ami vásznon hat igazán, és van, ami képernyőn.

Ennek megfelelően az idei mozifilmes listámon már olyan filmek is szerepelnek, amiket csak képernyőn láttam (valamelyik streamingcsatorna felületén), és nem lesz rajta egy csomó, amit nagyon vártam, de végül visszatartották a premierjét. Azért szerintem így sem zártunk gyenge évet, mert az alábbi filmek nagyon fontos témákat boncolgattak, lényeges üzeneteket közvetítettek, és valódi értéket adtak a világnak.

10. Ema (mozi)

Mi, megszállott filmnézők mindig azt keressük, amit még nem láttunk, ami új hangot, új megközelítést kínál. A chilei Ema ezért kerül fel a legtöbbünk listájára. És nemcsak friss és eredeti volt, hanem hiteles is – jó, nyilván az alapelvárás, anélkül semmit sem ér egy művészeti alkotás. (De a frissesség, az eredetiség sem.) Mégis, ki gondolta volna, hogy egy örökbefogadás kudarcos történetét (amikor a gyereket vissza kell adni állami gondozásba, mert tragikus eseményt okoz a családban), és az ennek nyomán keletkező házassági krízist, megzakkanást és bosszútörténetet el lehet mesélni kortárs táncbetéteken keresztül (ha már a két főhős egy tánccsoport tagja és koreográfusa)? De, amitől a film mégis a leginkább hat, az a két főszereplő: Gael García Bernal (akit rég láttunk, de továbbra is ugyanolyan karizmatikus színész), és a számunkra eddig ismeretlen Marina di Girolamo. Lúdbőrös pillanatokat okoznak.

9. Visszatérés Epipóba (HBO)

Írtam róla hosszabban (ITT olvashatjátok), úgyhogy most csak annyit: számomra ez a film a felelősségvállalásról szól, ami olyan ritka jelenség a magyar közéletben, hogy ennél fontosabb témát nem is tudnék most mondani. Felelősséget vállalni annyit jelent, mint felülvizsgálni a tetteinket, beengedni mások szempontjait, szembenézni a hibáinkkal, bocsánatot kérni érte, és változtatni a rossz gyakorlaton – azért, hogy az utánunk jövőknek már ne ezzel a teherrel kelljen együtt élniük. (Mert kétségünk ne legyen: amit elhallgatunk, azt továbbadjuk nekik.) Faramuci módon a film központi alakja, Sipos Pál, aki éveken (vagy évtizedeken) át molesztált fiatal fiúkat, minderre nem volt képes, elmenekült előle. A film mégis beteljesíti a küldetését, mert rávilágít arra, hogy egy bántalmazási ügyben mindenkinek van valamilyen felelőssége, nem csak a bűncselekmény konkrét elkövetőjének. Hanem majdnem mindenkinek, aki valamilyen szempontból tanúja volt. És szerintem bárki, aki megnézi, talál majd olyan mozzanatot az életében, ami kapcsolódni tud ehhez, és amivel neki még dolga van.

8. David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (Netflix)

Gondoltam, ezt a filmet a gyerekeimmel együtt kell megnéznem, elvégre az ő jövőjükről van szó: hogy lesz-e még bolygó, mire felnőnek, lesz-e még természet, erdő, vadon élő állatok, évszakok – és lesz-e még emberiség, persze. De be kell vallanom, halálra unták. Bizony, így történt, bármilyen szomorú és rossz előjel is, mert ha már a világ leghitelesebb természetfilmese, aki végigélte az ökoszisztéma ilyen mértékű pusztulását, és a saját életével, tudásával, bölcsességével küld egy utolsó segélykérő üzenetet, ha ez sem hat a következő generációra, akkor mi? Nem tudom. Csak azt, hogy ez egy olyan film, ami tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen – az év egyik legfontosabb filmje. Megmutatja, mekkora tragédia felé száguldunk feltartóztathatatlanul, de nem áll meg itt: a végén hitet, reményt és konkrét tanácsokat is ad, hogy miként kellene visszatartani ezt az elszabadult vonatot attól, hogy a szakadékba rohanjon velünk. David Attenborough egy utolsó mohikán, aki a végsőkig küzd értünk, és hisz bennünk – ezért van itt a helye a listán. Mert egy igazi mozihős.

 7. First Cow (torrent)

Nem értem, miért van, hogy bizonyos filmesek munkái nem jutnak el soha a magyar mozibemutatóig, míg számos középszerű vagy annál is rosszabb mű igen. Kelly Reichardt évek óta az Egyesült Államok egyik elismert független filmese, akinek saját stílusa és világa van, nálunk mégis teljesen ismeretlen. Ez a filmje például majdnem minden amerikai és angolszász filmes listán szerepel, és nem véletlenül. Olyan meghittség, figyelem és érzékenység árad belőle, ami azonnal magával ragadja az embert, mindjárt az első percekben. Egy barátság története ez Amerikának abból a korszakából, amikor a gesztenyét még mindenkinek magának kellett kikaparnia a tíz körmével – de ennél is több: az ember és a természet együttélésének a filmje (csodálatos, ahogy a növényvilág és az állatok megjelennek benne), és a legkifinomultabb kosztümös történet, ahol úgy repülünk vissza évszázadokat, hogy nem a jelmezek, díszletek, és pláne nem a CGI segít minket az átélésben, hanem a korszak atmoszférájának, törvényszerűségeinek és szabályainak a megismerése, és megértése. Egy ínyencfalat ez a film. 

6. The Assistant (HBO Go) 

Nem nagyon ismerek olyan nőt, aki ne élt volna át zaklatást életében. A legtöbb fiatal lánynak át kell ezen esnie – egyebek között ezért is éreztem mindig, hogy fiatal lánynak lenni a legkiszolgáltatottabb, legküzdelmesebb állapot, bár kívülről csupa lehetőségnek és kalandnak tűnik. Először láttam mindezt hitelesen, húsba vágóan megmutatni, mert a rendező, Kitty Green (maga is fiatal nő) tökéletes szemszöget választott a Harvey Weinstein-sztori elmesélésére: nem egy áldozatot, nem egy túlélőt, hanem csak egy szemtanút, a botrányok szempontjából jelentéktelen kis mellékfigurát. A film tehát (kimondatlanul) a Weinstein Company egyik kezdő titkárnőjét követi nyomon, akit mindenki (természetesen elsősorban maga a nagyfőnök) felmosórongynak használ. És miközben hajnaltól éjszakáig gürcöl azért, hogy a despotikus hajlamú górét kiszolgálja (annak összes magánéleti mocskával együtt), kirajzolódik körülötte a rendszer, ami ezt az elnyomást működteti. Mérhetetlenül egyszerű, mégis bravúros film ez: nem kell ennél több, hogy megértsük egy bántalmazó közeg természetrajzát.

5. Colectiv (HBO)

Az idei listámon a legtöbb film különféle elnyomó rendszereket vizsgál kritikus szemmel, de mind közül az egyik legkeményebb és legdeprimálóbb ez a román dokumentumfilm. Írtam is róla bővebben (ITT találjátok), úgyhogy most csak annyit, mitől hat még a többinél is erősebben és nyomasztóbban. Ez ugyanis már nem pusztán azt meséli el, hogy milyen korrupt, velejéig romlott világban élünk mi itt, Kelet-Európában – ahol az egészségügy olyan szinten van átitatva mohó és gátlástalan nyereségvággyal, hogy a küldetésének már nemcsak hogy képtelen megfelelni, de ténylegesen az ellenkezőjét teszi: megöli a gyógyítható betegeket –, hanem azt mutatja meg, hogy mennyire reménytelen a megmentése. Hogy hiába tűnik fel a színen egy elhivatott, szakképzett, tettre kész, bátor és tiszta csapat, a mocsok, aminek a felszámolására felesküsznek, olyan mély és mindent átható, hogy lehetetlen eltakarítani. Vagyis: reménytelenek vagyunk. Hiába várunk a megváltásra. 

4. Chicago Trial 7 (Netflix)

Korunk egyik legnagyobb filmírója, filmkészítője Aaron Sorkin, aki szintén csak nagy tételben tud gondolkodni: nem emberi kamaradrámákat, hanem rendszerek felépülését (és esetleg az összeomlását) szereti boncolgatni. Ezúttal azt vizsgálta meg, milyen volt az amerikai igazságszolgáltatás abban az időben (egész pontosan 1968-ban), amikor a történelemben először mondtak nemet fiatal férfiak arra, hogy az országuk vezetői háborúba küldjék őket. Mert ez történelmi és forradalmi tett volt: nem engedelmeskedni a törvénynek, ami az ő életükkel játszik, hanem autonóm állampolgárként saját döntést hozni arról, hogy támogat-e az ember egy háborút, vagy sem. Két dolgot tanított nekem ez a virtuóz film (Sorkinnak majdnem minden munkája az): egyrészt, hogy mindig van választása az embernek (jó, ez nem új, de nem árt újra meg újra emlékeztetnünk rá magunkat), másrészt (és ez a fontosabb), hogy akkor is érdemes kitartani az elveink mellett, ha minden ellenünk esküszik, és semmiféle jutalmat vagy dicsőséget nem remélhetünk érte – mert még akkor is fontosabb a gerincünket megőrizni és emelt fővel veszíteni, mint behódolni bármilyen hatalomnak. 

3. Corpus Christi (mozi)

Bárcsak jöhetne valami könnyed, felemelő történet az idei felhozatalból, ami oldja a sok társadalmi dráma feszültségét… de nem. A Corpus Christi című szenzációs lengyel film is csak azt meséli el, hogy ha nagyritkán bejut is egy kis fény a sötétség birodalmába, végül biztosan elfojtják – nem hagyva, hogy megváltást hozzon az embereknek. Pedig ha valaki alkalmas lenne rá, hogy egy kis közösség lelkét megtisztítsa, akkor az az átható tekintetű Daniel, aki ugyan épp a fiatalkorúak börtönéből szabadult, és csak megjátssza, hogy pap, de nála tisztább és jobb érzésű tényleg nincs a környéken. Ám sajnos a mi világunk úgy van berendezve, hogy második esélyt ne adjon senkinek. És hogy a képmutatás mindig győzedelmeskedjen az igazság felett, úgyhogy Daniel nemcsak hogy bukásra van ítélve, de még büntetést is kap azért, amiért megpróbált kitörni az ördögi körből. ITT írtam róla bővebben – de nem győzöm hangsúlyozni: mindamellett, hogy lesújtó képet fest (megint csak) a kelet-európai nyomorúságunkról, annyi szép pillanat van benne, hogy végül így is ad némi reményt. 

 2. Tiszt és kém (mozi)

Mit tegyen az ember, ha az év egyik legfontosabb, legjobb filmjét egy olyan rendező készítette, akinek a bűnössége egyre nyilvánvalóbb, ő azonban körömszakadtáig tagadja a vádakat, vagyis menekül a felelősségvállalás elől? Bojkottáljuk? De akkor megfosztjuk magunkat egy remekműtől. (Nem gyakori, hogy valaki 87 évesen is még ezen a színvonalon tudjon alkotni.) A filmszakma válasza végül az lett, hogy a filmet bemutatták ugyan (sőt, a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, a velencein még díjat is kapott), mégsem került az őt megillető helyre: a híradásokba tiltakozások, a kritikákba bizonytalanság és zavar vegyült. Pedig ha csak a művészi teljesítményt nézzük, (megint csak) egy mindent látott, bölcs ember látleletét kapjuk arról, hogyan épül fel a képmutató világunk, majd hogyan omlik össze a saját súlyától – mindezt a legtisztább, legkorrektebb tónusban elmesélve. A Dreyfus-ügy ma is tanulságos, és Polanski megtalálta hozzá a legjobb szemszöget – úgy fest, mindig onnan látszanak legpontosabban a dolgok: a pálya széléről. ITT mondtam el róla mindent, amit akartam, és még mindig úgy gondolom: remekmű. Valószínűleg kell ötven-hatvan év, hogy ez nyilvánvalóvá váljon. 

1. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre (mozi)

Szubjektív lista, tehát a végére hagytam azt a filmet, ami nekem személyesen a legtöbbet jelentette – bár a tengernyi díj, amit elnyert (és még mindig tart a diadalútja) azt jelzi, hogy objektíven is kiemelkedő alkotásról van szó. És végre nem világjobbító, világmegváltó szándék fűtötte, nem a társadalmunk visszásságairól rántotta le a leplet, hanem csak az ember esendőségét, leggyengédebb érzelmeit mutatta meg új fénytörésben. Horvát Lili munkája azokat tudja megszólítani igazán, akik jobban szeretnek a fejükben élni, mint a valóságban. Akik tudják ugyan, hogy a képzeletük gyakorta elragadja őket, mégsem tehetnek ellene semmit: ott annyival izgalmasabb dolgok történnek. Sajnos azonban a valóság időnként a fejünkre koppint, és kénytelenek vagyunk kijózanodni. Néha – zavarba ejtő módon – nem is azzal, hogy a vágyainkban csalatkoznunk kell, hanem azzal, hogy valóra válnak. Éppen ezért én – sokakkal ellentétben – direkt szerettem a film végkifejletét. És az ízlését, finomságát, merészségét, őrületét is. Na, csak találtunk a végére szépséget is, amiből töltekezhetünk! 

Gyárfás Dorka