–

Sosem nőttem ki a rajzfilmmániából. A húgommal kiskorunkban képesek voltunk reggeltől estig meséket nézni, sokat a mai napig kívülről fújunk mindketten. Az oviban a kedvenc szórakozásunk az volt, hogy egy barátnőnkkel hármasban hintáztunk, és közben teli tüdőből rajzfilmslágereket óbégattunk.

Ma már bajosan nézhet bárki gyereknek, de a szenvedély megmaradt, úgyhogy ennek az okádék évnek egyértelműen az volt az egyik csúcspontja, hogy én szinkronizálhattam egy szereplőt az egyik kedvenc animációs filmem moziváltozatában. Az más kérdés, hogy ez nem ment valami könnyen.

A Medvetesókkal még kis bocs korukban, egész pontosan 2015-ben ismerkedtem meg: a premier előtt készíthettem interjút az alkotójukkal, Daniel Chonggal Annecyben, a híres animációsfilm-fesztiválon, és megnézhettem néhány epizódot meg egy panelbeszélgetést arról, hogyan lesz néhány skiccből képregény, abból pedig rajzfilm. Daniel Chong három imádnivaló medvéje – egy grizzly, egy panda és egy jegesmedve – úgy születtek, hogy az animátor egy unalmas könyvtári délutánon szórakoztatni szerette volna a barátnője kislányát. Mi tagadás, elég jól sikerült: a vázlatokból Chong online képregényt indított, aztán, látva annak kiugró sikerét, a Cartoon Network Artist programjában, végül pedig Annecyben kötött ki.

Akkoriban még napilapos újságíró voltam, és döbbenetes mennyiségű kulturális termék folyt át rajtam éves szinten: könyvek, folyóiratok, filmek, sorozatok, prózai és zenés színházi előadások – a Medvetesókra viszont úgy rákattantam egyetlen rész levetítése után, mint legutóbb talán az Adventure Time (magyarul Kalandra fel!) című kultsorozatra.

A Medvetesók egyik főszereplőjének a plüss mása ott állt a szerkesztőségi asztalomon, és egy időben azzal szórakoztunk, hogy a legváltozatosabb módon fotózzuk le „munka közben” az apró kollégát: energiaitallal a kezében, fülhallgatóval vagy épp a teásbögrémmel. Aztán a plüsspanda – bár ez nem volt előre megtervezve – komoly médiakarriert futott be, amikor a Népszabadság bezárása után gerillavideót forgattam arról, hogyan szabadítom ki őt a székházból.

Én, a fejőstehén (aha)

Amikor (a fentiektől vélhetően nem függetlenül) a Cartoon Network magyarországi lelke, Kis Ágnes azzal keresett meg néhány hónappal ezelőtt, hogy legyek én a szinkronhangja a készülő egészestés Medvetesók-mozi egyik epizódszereplőjének, először azt hittem, poénkodik. Aztán csak leesett a tantusz, hogy nagyon is komoly a kérdés: adnám-e a hangom az egészestés verzió egyik karaktere számára. Ha három fejem lett volna, annyival bólogatok egyszerre.

Oké, ekkor még nem tudtam, mi a pontos feladat.

Ági is csak félve árulta el, hogy a küldetésem nem más, mint átlényegülni influenszer-tehénné. Mondhatom, megnyugodtam: a karantén után a „tehénség” különösebb erőfeszítés nélkül megvolt, az influenszerséget meg majd elképzelem, mondtam.

Én balga!

Ki gondolta volna, hogy tehenet fejni sokkal könnyebb, mint szinkronizálni?

Tanulj, tinó, ökör lesz belőled!

A szinkronstúdióba lépve előre elnézést kértem, és jeleztem, hogy a nulláról indulunk, legyenek velem nagyon türelmesek. Mint kiderült, a nulláról indulásnak is vannak szintjei, és én a legalsót is alulról súrolom.

A szinkronrendező beültetett a stúdióba és elrendezgetett, mint egy szép, de megszeppent szobanövényt, majd néhány mondatban összefoglalta, mi a teendőm. Na, ezt kábé úgy képzeljétek el, mint amikor Phoebe franciául tanította Joey-t. A szinkronrendező szájából az hangzott el, hogy nagyon egyszerű az egész, nincs más dolgom, mint

  1. nézni a monitoron a szövegemet
  2. figyelni a számlálót, mikor kell belépnem
  3. követni a nagy monitoron a rajzfilm történéseit
  4. a ritmust ahhoz igazítani, ahogy a szereplő szája mozog
  5. figyelni a hangsúlyozásra

Akkor jó, köszi!

Mondjuk, lehet, hogy Joey-nak kicsit jobban ment a francia, mint nekem az első próbálkozásom. Konkrétan meg se tudtam nyikkanni, és piff, már vége is volt a jelenetnek.

Tudjátok, van az a rajzfilmes klisé, hogy olyan svunggal kezd szaladni a figura, hogy észre sem veszi, végig a levegőben fut egyhelyben. Na, pont úgy éreztem magam. Tehenünknek mindössze néhány mondata van, de ez alatt a néhány mondat alatt többet tudtam meg a relativitáselméletről, mint fizikatanulmányaim során összesen.

Magyarán: influenszer-tehénkedés helyett bámultam, mint borjú az új kapura.

Szerencsétlen szinkronrendező próbált segíteni, hogy de hát ott van a számláló, és nekem ekkor meg ekkor kell belépnem – mire mondtam neki, hogy ez ugyan rajtam pont annyit segít, hogy még le is ver a víz, tekintve, hogy diszkalkuliás vagyok.

Ekkor új módszert dolgoztam ki: figyelmen kívül hagytam a számokat a belépésnél, és igyekeztem a megérzéseimre hagyatkozni. Nem mondom, hogy unortodox munkametódusom osztatlan sikert aratott az üvegfal túloldalán (hát, nyilván vérprofi szinkronszínészekhez vannak szokva), de egy idő után elkezdett működni.

Épp, még mielőtt elkezdtem volna magamat címeres ökörnek érezni.

A gazda szeme hizlalja a marhát

Aztán végül addig bátorítottak, hogy – fekete tehénnek is fehér a teje – összejött.

Azt persze még mindig el sem tudom képzelni, hogyan lehetséges az összes fenti dologra odafigyelni, és közben olyan produkciót nyújtani, amiről aztán generációk emlékeznek rólunk X vagy Y szinkronhangjaként.

(Egyébként, ha valakit érdekelnek a szinkronizálás kulisszatitkai, ajánlom figyelmébe a Popfilter vonatkozó részét Náray Erikával.)

A nagy mű dobozba került, november 21-én a Cartoon Network közönsége is láthatja-hallhatja. (Izgulok!!!)

Annyit azért elmondok, hogy nem én leszek a legérdekesebb a sztoriban, már amennyiben valakinek nem direkt nünükéi az influenszer-tehenek. A Medvetesók végtelenül kedves, felnőttekre kikacsintós humorú animációs sorozat, amely olyan fontos és aktuális kérdésekkel foglalkozik anélkül, hogy szájbarágós lenne, mint az állatok élőhelyének elpusztítása, a környezetszennyezés, a nagyvárosi élet vagy épp a közösségi média személyiségtorzító hatásai. És persze a barátság.

Amely még az influenszer-tehenek szívét is meglágyítja, akármennyi követőjük is van.

Mú.

Csepelyi Adri