Gyárfás Dorka: A mozi az élet, és én végre újjászülethetek

–

Lassan két évtizede, hogy a legjobban mozizni reggel szeretek. Ilyenkor tartják ugyanis a sajtóvetítéseket, általában délelőtt tízkor. Gyorsan kell szednem a lábam a Kossuth Lajos utcában, hogy odaérjek időben a Puskinba, főleg, ha előtte még beugrom egy pékségbe reggeliért, amit majd a sötétben elmajszolok. Csak abban reménykedhetek, hogy más is késik, és a vetítés előtt lesz egy kis kvaterkázás az előtérben. Ha nagyon kétségbeesetten kapkodom a lábam attól tartva, hogy lemaradok az első öt percről – ami katasztrófa, hogy is írhatnék úgy kritikát? –, közben még rácsörgök a forgalmazó sajtósára, hátha megvárnak. Nem szeretek késni sehonnan, de filmről végképp nem.

Végre beesek, hála istennek. Nem tudom, mennyire látszik rajtam a pánik. A terem még csak félig telt meg, álmos suttogás nesze tölti be. Telt ház egy sajtóvetítésen ritkán van, és hogy őszinte legyek, nem is szeretem. Némi megvetéssel tekintek azokra a kollégákra – pedig nem ők tehetnek róla –, akik kizárólag a sikerfilmeken jelennek meg. Mi, többiek (elhivatottak, de fogalmazhatunk úgy is, hogy megszállottak) megnézünk szinte mindent.

Azt hiszitek, szórakozásból járunk moziba? Ó, angyalaim. Ott kell ülnünk akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy kínszenvedés vár ránk, vagy csak tömény unalom – hiszen mindenről tudnunk kell.

Persze most azokról az időkről beszélek, amikor még megtehettük hogy hetente három-négy filmre üljünk be, mert létezett filmes újságírás. Olyan igazi, amit legalább mi komolyan vettük. De hagyjuk is, csak nosztalgiázom.  

Szóval úgy tűnik, az első sorból ma hiányzik Fáy, egy ideje nem látom. Sosem értettem, miért jó neki ott, különösen a sor közepén, ahonnan végképp nyaktörő mutatvány lehet a feliratot olvasni, de ő tudja. A Voxosok már bent vannak, egy biccentés Csabának és Gellértnek, aztán felfedezem Bálintot és Juditot, akik a harmadik sor környékén szeretnek ülni – valahol a közelben lehet Dávid is. Köves viszont ma nincs sehol, de miért? Ligeti kicsit mögöttem tanyázik a szélén, Évát pedig, az egyik kedvenc régi kollégámat valahol feljebb kell keresnem. Vele mindig váltunk pár szót valakinek a feje fölött, mert én középen-középen szeretek ülni, és mindenki ragaszkodik a helyéhez, a szokásaihoz. Ferit, örök harcostársamat valószínűleg hiába is fürkészem, ő ritkán jár ide, de ha igen, sanszos, hogy végig dumáljunk, úgyhogy jobb is, ha egyedül mozizom. 

Lehet, hogy másoknak fura, de egyedül a legjobb. És a sajtóvetítésen ezt mindenki tudja, ezért még akkor sem ülsz le közvetlenül valaki mellé, ha jóban vagytok, hanem kihagysz egy helyet udvariasságból, és odateszed a táskádat, mintha annak tartanád fenn. Valójában csak a kellő távolságot biztosítod, természetesen – a privát szférádat, ami feltétlenül kell az elmélyült műélvezethez. 

Reggel azért jó filmet nézni – megmondom, miért –, mert másra még úgyis alkalmatlan lennél. Lehet, hogy a főnököd azt szeretné, hogy ebben az időpontban már bent ülj a gépednél, és szorgalmasan körmölj, de elárulom: az nálam csak alibizés lenne.

Ez viszont rendkívül hasznos időtöltés, jó esetben cikk is lesz belőle. Rossz esetben csak műveltség.

Érted, az is elvárás egy újságírótól!

Filmet nézni úgy kell – és ezt szerencsére a legtöbb újságíró tudja –, hogy ülsz és nézel magad elé. A reggelidet még csak-csak elfogyaszthatod közben, ha nagyon ügyelsz arra, hogy ne csörögjön a papír, de mást – kizárt. Popcorn? Nachos? Szerencsére ezek reggel tízkor szóba se jönnek. A telefonodat természetesen némára állítottad (vagy ha nagyon kiemelt filmről van szó, a biztonsági őr jelenlétében kikapcsoltad), a partnereddel beszélgetni meg két szék távolságból elég bajos (persze nekünk így is megy, Ferivel, de mint mondtam, ő ritkán jár sajtóvetítésre). Szóval a sajtóvetítések többnyire áldott harmóniában telnek: mindenki csöndben van, legfeljebb egy-két késő surran be titokban, aki még nálam is jobban elszámolta az időt. (Nem értem egyébként ezeket – hát azért ne vicceljünk, reggel tízre már csak oda lehet érni bárhová. Nem igaz?)

Szóval mozizunk szépen, csendben, nem úgy, mint az oviban. Én például életemben először a 101 kiskutyán voltam, és annyira kiborított Szörnyella de Frász jelenléte, hogy időnként behúzódtam a szék alá. Vagy amikor terhesen néztem a Nem vénnek való vidéket, akkor éreztem, hogy ez már sok a hasamban tajtékzó gyerekeimnek – akkor kivételesen fel kellett állnom, és a terem széléről követni az eseményeket, enyhe ringatózó mozgást végezve. Ezzel valamennyire sikerült kompenzálnom Javier Bardem rémtetteit, mert így végig tudtam nézni. Pár hónappal korábban előfordult, hogy egy gyors hányásért ki kellett szaladnom a vécébe, de ezek, ugye, vis major esetek.

Rendes újságíró visszafojtott lélegzettel figyel, és kész – nem jegyzetel! Mert azzal fényt adna ki, és megzavarná a szomszédját! Aki tényleg odafigyel, az később úgyis emlékszik mindenre (ami fontos).

Az újságíró egyetlen menekülőútja egy rossz film esetén: az alvás. Na, most bevallom nektek, számtalanszor aludtam már moziban. Hálás vagyok ezeknek a modern székeknek, amik megtartják a fejem, mert így sosem kell attól félnem, hogy elfecsérelt idő lesz a mozizás. Ha nem tetszik, csak alszom egy jót. Nagyobb gond, ha előre tudom, hogy a filmről kritikát kell írni, mégsem tudja lekötni a figyelmem. Ezek az alkalmak sajnos szakadatlan küzdelemmel telnek: két perc alvás, öt perc filmnézés, majd újra és megint, és ez így megy a végéig. Pfuj, ez rém kellemetlen. De azért cikk még születhet belőle.

Ígérem nektek, olyan filmről sosem írok kritikát, amit legalább 70 százalékban nem láttam. Nem is ez a lényeg. Simán előfordul, hogy egy filmet végig árgus szemekkel követtem, mégsem értek belőle egy kukkot sem. Máskor meg az első húsz percben kívülről tudom az egészet, le tudnám kottázni. A sajtóvetítések nagy előnye, hogy utána a kollégákkal meg tudjuk beszélni, kinek mi volt a benyomása. Feltéve, hogy amikor kiérkezem a mosdóból, még találok a környéken lézengő rittereket… Mert van, hogy mindenki elszelel – gondolom, jelenésük van a szerkesztő előtt, sürgősen munkát kell tettetni. De jó esetben van kivel megvitatni, mit láttunk, és minél különbözőbb a véleményünk, annál jobb. Máris megvan a cikk egy-két bekezdése!

Aztán nagyon fontos a hazafelé vezető út is. Kilépsz a moziból, és meglepve konstatálod, hogy odakint világos van. Emberek jönnek-mennek az utcán, mindenkinek feltűnően elfoglaltsága van. Te meg félig még egy másik világban kóvályogsz, ami (jó esetben) beférkőzött a bőröd alá és az agytekervényeidbe, és meg kell emésztened. De olyan is van (elég ritkán), hogy alig várod, hogy gép elé kerülj, és kiadhasd magadból a lelkesedésed. Csak addig meg ne kérdezze senki, hogy hogy tetszett, mert két szóban úgysem tudnád összefoglalni. Méltatlan lenne… Szóval kell az az út, amíg a buszon visszailleszkedsz a város szövetébe és a saját életedbe, és belátod, hogy csak egy szerencsétlen újságíró vagy, akinek ebből nemsokára cikket kell rittyentenie. Vagy inkább szerencsés. Mert ennél szebb hivatást nem tudnék elképzelni – magamnak.