Soha nem akart egyszerű kérdésekre válaszolni, szórakoztatni meg pláne nem – Darren Aronofsky 51

–

Aronofskyban azt szeretem a legjobban, hogy soha nem akart a közönség kedvence lenni, mégsem érzem rajta, hogy direkt művészieskedő, bár lehet, hogy vannak, akik ezzel vitatják.

Nem könnyű nézni a filmjeit, sőt, amikor bedobtam a meetingen, hogy szeretnék róla írni, akkor néhányan kikerekedett szemmel néztek rám, mégis hogyan lehet azt szeretni, amit ez az ember művel.

Pedig lehet. Pontosan azért, mert nem a könnyű meg az egyszerű kérdésekre keresi a választ. És még ha nem is talál rá a válaszokra, az nem olyan nagy baj.

Mindig is az érdekelt, hogyan lehet megtalálni a boldogságot, és ha megtaláltuk, egyáltalán mit kezdünk vele, hogyan lehet ép elmével kibírni az életet, létezik-e a tökéletesség, milyen lehet totális függőségben élni valamitől, és a téboly miként fest belülről. 

Nem könnyű kérdések. Viszont fontosak. Ez az én indokom arra, miért nézd meg az általam kiválasztott filmeket. (Szubjektív lista szubjektív véleménnyel):

1. Rekviem egy álomért (Industry Entertainment, 2000)

(…) „mert a halál inkább jutalomnak, mint fenyegetésnek látszott, hiszen a hosszan elnyúló haldoklás a legfélelmetesebb dolog, ami megtörténhet az emberrel” – olvashatjuk az eredeti, azonos című Hubert Selby-műben. (Arra most nem emlékszem, hogy ez a mondat elhangzott-e, vagy pont így hangzott-e a filmben, de a lényeg ott van a képkockákon.)

Érdekfeszítő téma a függőség lélektana. Kívülről könnyedén legyintünk azokra, akik valamilyen szertől függővé válnak, és totálisan lerombolják az életüket. Kicsit meg is vetjük őket, vagy haragszunk rájuk, megbélyegezzük őket, és a legtöbbször elítéljük azokat, akik nem képesek kikeveredni a függőségük bűvköréből. 

Ezen érzések mindegyikén szépen végigmegy a néző, miközben legerősebben talán mindvégig a dühöt érzi: hogyan lehetséges ez? Hogyan történhet meg mindez?! 

Jó kérdések, annyi biztos.

Aki látott már ilyet közelről, az pontosan tudja, mennyire nem egyszerű hozzátartozóként vagy barátként végignézni a szerettünk hanyatlását. Ha nem áll közel hozzád az illető, akkor simán csak elborzadsz. Sokan nem látnak a jelenség mélyére, igaz, nem is könnyű a mélyére látni.

A cím tökéletes, az elkárhozás kódolt. A zene briliánsan passzol. A színészek kiválasztása, a maszkmesterek munkája szintúgy.

Nem könnyű.
Kifejezetten nehéz.
Téged is elpusztít közben.

2. A forrás (Warner Bros, 2006)

„Testünk börtön a lelkünk számára. Bőrünk és vérünk fogságunk vasrácsait jelentik. De ne féljetek! Minden test felbomlik, a halál mindent hamuvá porlaszt. Így tehát a halál minden lelket megszabadít” – hangzik az egyik szereplő szájából a filmben. 

És mennyire igaz. Csak nem mindegy, hogyan kerül ki a pont a történetünk végére. 

A forrás sem éppen könnyen nézhető és értelmezhető munka. De mint említettem, ez soha nem is volt célja Aronofskynak. 

A három cselekményszálon játszódó történet valójában nem választható külön, de ezt talán csak a végére, vagy többszöri megnézés után értjük meg. Egyszerre láthatjuk a távoli múltat és a legalább annyira távoli jövőt, mindezeket pedig azért tárja elénk a rendező, hogy a jelent bemutassa.

A jelenben pedig arra keresi a választ: túlélhető-e a halál, jelenthet-e egyáltalán megváltást, és hogyan dolgozható fel a szeretett személy elvesztése. 

A főszerepeket eredetileg Brad Pitt és Cate Blanchett játszotta volna, de a hosszas előkészületek alatt ők kiszálltak a filmből. Érdekesség, hogy nem sokkal később ez a két színész David Fincherrel kezdte el forgatni a Benjamin Button különös életét, ami nagyon eltérő hangulatú, mégis bizonyos elemeiben A forrásra hajazó film. 

A főszerepeket végül Hugh Jackman és Rachel Weisz alakították. Weisz ekkor éppen Aronofsky felesége volt. Jackmannek egy egészen új oldalát ismerhetjük meg ebben a szerepben, de Weisz is egészen megrendítő benne. 

3. Fekete hattyú (Cross Creek Pictures, 2010)

„Én csak tökéletes akarok lenni” – hajtogatja végig Natalie Portman karaktere, a New York-i balerina, Nina a filmben. 

De mit jelent a tökéletesség abban a nagyon zárt világban, ami a baletté, és a világ egyik legnagyobb társulatáé? El lehet egyáltalán érni? Milyen áron, és meddig tartható meg? Lehet, hogy csak egy pillanatra? 

A Fekete hattyú a legismertebb és legnépszerűbb Aronofsky-film. Talán pont azért, mert ez a legkönnyebben fogyasztható az összes közül. Persze így sem könnyű mű. 

Az egyre inkább a skizofrén állapot felé zakatoló történetben a Portman által megformált balettművész, Nina alakját szinte csak zárt, szűk terekben, nyomasztó megvilágításban láthatjuk. Rengetegszer követi a kamera a történéseket a főszereplő feje mögötti pozícióból és az ablaktalan, természetes fények nélküli terekben (a tánctermeknél ez nem annyira furcsa, de Nina és az anyja lakása is ilyen) pedig egyre inkább a levegőtlenséget, a fojtást érzékeljük. 

Ez a fojtogatás pedig nemcsak a tökéletesség hajszolása, az álomszerep általi nyomás miatt van, hanem a saját álmait a gyerekére kivetítő, azt felnőni nem hagyó, zsarnoki anya karaktere miatt is. 

A Fekete hattyút többször láttam, és nem véletlenül. Nem egy egyalkalmas film, ha nem is annyira nehéz, mint Aronofsky többi műve.

Portman pedig 2011-ben Oscar-díjat nyert az alakításáért, ami nem csak azért zseniális, mert a szerep kedvéért hajszálvékonyra fogyott és megtanult balettozni is. (Nem mellékesen ezen a forgatáson találta meg élete szerelmét, a herceget alakító balettművész, Benjamin Millepied személyében. Azóta összeházasodtak, és már két gyerekük van.)

4. Anyám! (Paramount Pictures, 2017)

„Az alkotó dolga, hogy alkosson, a lehetőségeihez képest a legjobb módon tárja a világ elé, aztán lesz, ami lesz. A forrást például nagyon-nagyon gyűlölték, és viccet csináltak belőle, mégis azt hiszem, annak a filmemnek a rajongói voltak a leglelkesebbek. Az a szenvedély, ahogy arról nyilatkoztak, mélyebb és fontosabb volt bármilyen visszajelzésnél” – mondta a rendező EBBEN az interjúban. 

Nagyjából – egy tágabb értelmezésben – erről szól az Anyám! című film is, ami minden, csak nem élvezetes, könnyű anyag. Sőt!

A nyomasztót, a brutálist, a kegyetlent és az undorral telit emeli új szintre. 

A film nézése közben végig olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban átváltozhatnak szörnyekké az alakok, és vadul elkezdik egymást harapni, csípni, marni, kísérteni. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez történik. 

A sztori egyetlen nyugalmat árasztó figurája Jennifer Lawrence karaktere, aki, ha nem lenne a vásznon, odanézni sem bírnánk. 

A filmmel kapcsolatos vélemények így is vegyesek voltak, a kritikusoké és a nézőké is. Ki lett kiáltva a legrosszabb és a legzseniálisabb filmjének is. Valaki kivonult róla, mások nem értették és elborzadtak tőle. Hidegen senkit nem hagyott azok közül, aki a közelébe ment. Kíváncsi lennék rá, közületek ki látta. 

Darren Aronofsky remélhetőleg még csak az élete felénél tart, de máris a legnagyobb rendezők közé írta be magát. Nem akar közönségkedvenc lenni, csak alkotni akar, és közben bonyolult kérdésekre válaszolni. Mi pedig két dolgot tehetünk: nézzük vagy nem nézzük. 

Isten éltesse!

Szentesi Éva