–

„Csak a Bodri kutyának az orra hegye”

Noha egész pici gyerekkorunkban kapcsolatba kerülünk vele – hiszen már az oviban is az ő verseit szavaljuk –, lényegében nagyon keveset tudunk róla. Szerintem kevés ember van az országban, aki ne tudná folytatni, hogy:

„Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár…”

A kilencvenes években valóságos divatja volt Szabó Lőrincnek a gyerekek körében: annyiszor hallottam a különféle szavalóversenyeken a Lóci óriás lesz című versét, hogy a mai napig kívülről fújom, hogy:

„Lóci! Ne kalapáld a bútort!
Lóci! Hová mégy! Mit csinálsz?”

És persze akkoriban még vajmi keveset értettem abból, hogy a vers lényege nem a kalapálás, a rosszalkodás, nem a kaktusz bimbait lenyíró ámokfutás, amin (az első tíz produkció során még) kuncogtunk a nézőtéren, hanem az, amikor az ember leguggol, és az óriásból hirtelen törpe lesz.

Szabó Lőrinc költészete tulajdonképpen benne van ebben az egyetlen mozdulatban: a leguggolásban. Ebben a földközeli, szokatlan, önkritikus mozdulatban, amely mindig ahhoz vitte közel, ami végső soron a nagy válaszokat adta. A természethez és annak láthatatlan, kibogozhatatlan erőihez.

„Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ…”

Amióta  karanténba vonultunk, egy kicsit gyakrabban vagyunk kénytelenek leguggolni. Egy kicsit gyakrabban, mint ahányszor kényelmes volna.

Ha törpék nem is lettünk, de legalábbis érezzük: nem vagyunk óriások.

És azt hiszem, ez elég sok mindent elindított bennünk. Vagy legalábbis remélem, hogy így lesz.

„Mindenkinek ismeretlen a másik”

Amennyire evidencia, hogy a gyermekkorunk része, felnőttként valamiért épp annyira távolodunk el Szabó Lőrinctől. A rabul ejtően szép szerelmi lírája talán még megvan tizenévesen, amikor mi magunk is epedve lángolunk, és ízlelgetjük, hogy:

„Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.”

Aztán snitt. Jó kérdés, miért alakul ez így. Jönnek vadabbak, izgalmasabbak, frissebbek. Meg néha nincs szemünk az apró részletekre. Pedig:

„Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.”

Hát, mi most egy kicsit kíváncsiak lettünk.

„Ó be kicsik vagyunk! Menekülés minden utunk”

Az évfordulós „meginstázásra” készülve három adag idézetet tudtam volna válogatni: csodás szerelmeseket, elgondolkodtató filozofikusakat – mi azonban a legkevésbé kézenfekvőket válogattuk ki Kerepeczki Annával. Azokat, amelyek talán a legjobban esnek most a lelkünknek, amikor sokan közülünk a négy fal közé zárva éljük a napjainkat (akik pedig nem, azok a kiürült városokban, falvakban dolgoznak keményen).

Az 1947-es Tücsökzene Szabó Lőrinc egyszerre játékos és halálosan komoly számvetése emlékfoszlányokkal, apró, olykor már-már érthetetlenül bevésődött párbeszédekkel, jelenetekkel. És rengeteg-rengeteg nosztalgiával.

Azzal a fajta nosztalgiával, amely néha mindannyiunkat elönt, és jelen helyzetünkben egy kicsit gyakrabban is: a nyugalom, a természet, a szülőföld elveszített, édes-bús emlékezetével.

Virágok, fák, bogarak, a szél illata, a napsugár melege a bőrünkön… Ezeknek az apró megfigyeléseknek – amelyek észrevétlenül, az erőlködés legkisebb nyoma nélkül csúsznak át súlyos filozófiai kérdésekbe – eszményi terepe lenne az Instagram. Ha ma élne, Szabó Lőrincnek rengeteg követője volna, akik rajongva várnák a Tücsökzene egy-egy újabb részletkéjét valami szép fotóra illesztve, és kortárs grafikusok tömkelege rajzolgatna illusztrációkat az idézeteihez.

Mi most a Tücsökzene részleteit instáztuk meg nektek – olvassátok őket szeretettel, gondoljatok azokra, akiket szerettek, akiket védünk most azzal, hogy itthon maradunk – és közben érezzétek ti is a napfény erejét az arcotokon! 

 Szöveg: Csepelyi Adri

Grafika: Kerepeczki Anna