–

Megálltunk a kapuban. Annyira ugatott. 

A láncot földöntúli erővel húzta, a nyakánál a bőrt véresre sértette a kemény anyag, szinte belegyógyult a húsba. Ahogy nekifeszült az észveszejtő ugatásnak, úgy imbolygott a háza is. Fából eszkábált tákolmány. 

Mi meg mindig megálltunk a kapuban, nem mertünk bemenni. Inkább kiabáltunk, hogy jöjjenek ki értünk, ha látogatóba mentünk a barátunkhoz. Ahogy kísértek be bennünket a húgommal a szép, színes virágokkal körberakott járdán, Gárf, a kutya egyre erősebben vicsorgott ránk. A szeme véres volt, kidagadtak az inak a nyakán, a barátunk apja, a kísérőnk, Béni pedig üvöltött rá, hogy „hallgass már el”.

Hívhatták volna így is: Elhallgass!

Miközben ezek ketten üvöltöttek egymással, mi reszkettünk, mint a nyárfalevél. Aprócska lábunkat úgy szedtük, mintha az életünk múlna rajta, dobogott a szívünk,

ha nyár volt, kilátszott az atlétából a szívdobogás. 

Odabent általában percek kellettek, hogy megnyugodjunk, aztán kifelé ugyanez az adrenalinjáték. Folyton kísértek minket, egyedül sosem mertünk menni. 

Így teltek el az évek. Óbégatással, szívdobogással, reszketéssel a szomszédunk takaros járdáján, állandóan úton a barátunk felé. Akkor sem változott ez, amikor már nagyobbak lettünk. Gárf óriási rajcsúrral fogadott bennünket minden alkalommal, mi pedig sietve iszkoltunk a szép virágok között, ha tavasz volt, ha tél, akkor meg a hóban. 

Ahogy egyre nőttünk, a kutya is úgy lett öregebb. Rozsda színe fakóbb, a nyakán a heg vaskosabb, szeme eresebb, hangja fenyegetőbb. 

Egyszer, csak egyetlenegyszer elszabadult. Kitépte a láncot, amit Béni szúrt a földbe. 

Ott állt előttem, az ocsmány fejéről az opálos, sárga szempár a semmibe nézett, mintha észre se venne. A lábam földbe gyökerezett, nem mozdultam. Arra gondoltam, most vége az életemnek, itt halok meg, felfal, szétmarcangol,

hiszen gyűlöl, évek óta gyűlöl kitartóan.

Sosem tudta szó nélkül hagyni, ha jöttünk, vagy ha jöttem. Talán engem még jobban ugatott, mint a húgomat, én voltam a hangosabb, húgom a szelíd, Gárf meg azokat utálta jobban, akik harsányabbak voltak. 

Ahogy ott állt előttem, megfigyeltem, hogy a teste jóval kisebb, mint amilyennek eddig hittem. A láncon tartott dög nagyobbnak tűnt, amíg tartotta a lánc (vagy ő a láncot), de most közelről, egészen kicsi volt. A nyaka körül a bunda kikopott, vastag, edzett bőre megkeményedett, dacosan pihent a vas alatt. Megszokta már, tisztán látszott.

Továbbra sem nézett rám.

Testét morgás rázta, tompa morajlás szűrődött ki a rozsda szőrzet alól. Mint egy kopott, csúf, mócsingos takaró.

Nem mozdultam. Nem kiáltottam. 

A következő pillanatban elindult, és elsétált mellettem. Nem nézett rám. Kikerülte a virágágyást, nem lépett rá az árvácskára, és Éva néném szép kis kertjére se hederített. Nem lépett a fűre se, csak ment a járdán. Ki a kapuhoz. El, messzire, Isten tudja, hova. 

Akkor lassan, óvatos mozdulatokkal elindultam befelé a házhoz, megfogtam a kilincset, benyomtam az ajtót, és annyira gyorsan zártam be magam mögött, amennyire csak lehetséges volt.

Nem kellett nyárnak se lennie ahhoz, hogy látszódjon a szívdobogásom. 

Gárf egy évre rá halt meg. Béni után. 

A háza még sokáig állt. Mi pedig még évekig nem mertünk arra menni. 

Amikor lebontották a tákolmányt, és már nőtt a fű az addig szaladgálástól kitaposott, poros helyen, amikor már eltűnt minden, ami Gárfra emlékeztetett volna minket, akkor elmerészkedtünk arra a területre, ami egykor az övé volt, és amiről sosem tudtuk elképzelni, hogy valaha megközelítjük. 

Új kutya nem lett sosem. Csak ő maradt. Meg a félelem emléke, meg az adrenaliné, meg az, hogy egy életre megtanultam: amelyik kutya ugat, az (lehet) soha nem harapna meg.

Szentesi Éva

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images/ Mayur Kakade